A Hullám

Jelen írásomat nem egy magasröptű elemzésnek vagy egy dagályos kritikának szánom, inkább csak egy tömör meglátásnak, véleménynek.
Todd Strasser A Hullám című könyve, és ezt a történetet alapul vevő, azonos című film egy 1967-es megtörtént amerikai esetet dolgozz fel, mindkét műben nagyon lényegre törően fókuszálva. Nem szándékozom a sztorit részletesen leírni, aki nem látta a filmet, vagy nem olvasta a könyvet, azok számára, mint tudjuk, filmet, könyvet mesélni nem túl szórakoztató, aki meg látta, illetve olvasta, azok részére meg unalmas. Nem célom a film és a könyv közötti eltéréseket tételesen sorolgatni, akik megnézik, és olvassák, úgyis észreveszik. Annyi viszont mindenképpen megállapítható, hogy a film számos pontban, az eredeti mondanivalót nem csorbítva, eltér a könyvtől. Előnyére. Előnyére, mert néhány epizódból talán több van kihozva, az egyes részek tovább mélyítése által, valamint a szereplők jelleme, lelkülete, társadalmi háttere is árnyaltabban van kibontakoztatva, néhány filmkocka betoldásával.

Adva van egy középiskola, ahol éppen történelemóra folyik. A diákok a XX. század diktatúráiról tanulnak, többek között a III. Birodalomról is. Nem különösebben dobja fel őket a téma, régen volt, már csak egy tananyag. Különben is, a mai nemzedék már más, azaz felvilágosultabb, szélesebb körű tájékozódásra van lehetősége, ezáltal jobban tud dönteni, jobban eltudja kerülni az élet és a történelem „csapdáit”, már nem követné el újra múltjának hibáit – gondolják, és gondoljuk mi is sokszor bagatellizálva, lezseren legyintve erre a témára. Mivel a film történetesen német alkotás, a második világháború, illetve a szélsőjobboldaliság „lerágott csontja” még pár pillanatra megspékelésre kerül azzal is, hogy a németek nagy része már belefáradt ebbe a témába, elege van a múltjából eredő „bűnösök vagyunk” szindrómából, ’hisz ez már egy teljesen más generáció, a múlt megismétlődése számukra már elképzelhetetlen.
Az iskola történelem tanára egy hirtelen ötlettel rukkol elő, rá akarja vezetni, mintegy kísérlet formájában a diákokat arra, hogy megértsék, vagy legalábbis némileg átérezzék, hogy mi okozza a diktatúrák térnyerését, és hogyan azonosul, túlnyomó részt önként ezekkel rendszerekkel az abban élő emberek jelentős része. Tanárunk egyszerű sémákkal apellál, az emberben rejlő alap pszichológiai mozgatórugókra építve, és lám, alig egy hét leforgása alatt az osztály nagy része önmaguk számára szinte észrevétlenül fasizálódik. A Hullámnak elnevezett mozgalom terjed, a középiskola élete felfordul.
A történészeket visszatérően foglalkoztatja a téma, hogy mi volt az oka a fasizmus és a nácizmus szédületes népszerűségének? Először is, még ha laikusként is akarjuk megközelíteni a témát, az ok-okozati összefüggések szempontjából félre kell tennünk, főleg nekünk, kelet-európaiaknak a marxista alapú történelemtanítást. Ez a módszer, materialista (anyagelvű) világnézetéből adódóan az emberi tényezőt, a psziché mélységeit, a metafizikai aspektusokat teljesen figyelmen kívül hagyta, vagy legtöbbször teljesen torzítva közelítette meg. Mert maga Hitler is megjegyzi, hogy aki ebben az egészben (mármint a nácizmusban) csak politikát lát, az semmit sem ért az egészből. Emlékszünk, a rendszerváltás előtti könyvekben, pl. a képeken, amelyek sokszor inkább retusált fotók, néhány esetben rajzok voltak, úgy mutatták be a korabeli német katonát, mint egy tébolyodott vadállatot: legtöbbször a gyűlölettől grimaszba torzult arcú kegyetlenkedő dagadékot. A könyvet lapozgató iskolás viszolyogva gondolta, hogy micsoda szörnyű kor, ő sosem venne ebben részt, sosem válna ilyenné.
Aztán telt-múlt az idő, új szelek fújtak, újabb könyvekkel, amelyekből hamar kiderült, hogy a fenti kép a németeknek csak igen kis százalékára lehetett jellemző. Mint ahogy ma már azt is kár lenne tagadni, hogy a németek (és az olaszok) túlnyomó része boldog volt a rezsimjei alatt, hitt ezekben a rendszerekben.
Itt egy pillanatra megállva, hangsúlyozom, hogy most nem a szélsőjobboldali rendszerek pozitív vagy negatív voltával foglalkozom, hanem az adott korban a népszerűségük okaival, szem előtt tartva természetesen, hogy, mint tudjuk, milyen árat követelt mindez…
Aztán az újabb könyvekbe újabb képek kerültek, amelyeken a nácik már nem rosszarcú, dagadt disznók voltak, hanem már egyre többször a napjaink átlagemberének megfelelő arc is visszatekintett ránk. Aztán a koncentrációs táborok szörnyűségein túl, hallottunk válogatott, elit egységekről, hősies csatákról, a munkanélküliség, az infláció visszaszorításáról, a növekvő szegénységet visszaszorító szociális programokról, stb. és valahogy a belénk rögzített kép kezdett töredezni. Rájöttünk, hogy a bolsevizmus, amely a nácizmust tette meg az emberiség történetének legszörnyűbbikének, anélkül, hogy gusztustalan játékot űznénk a számokkal, lényegesen több áldozatot követelt, megtudtuk, hogy a szabadság-egyenlőség-testvériség jelszavakkal nyomuló nagy francia forradalom által is történtek tömegmészárlások, és még sorolhatnám.
Egy tény, a szellem palackjáról a dugó lassan leoldódott… De mi is ennek a szellemnek a természete?
Visszakanyarodva történetünkre, az egyik fő problémakör abból ered, hogy mai világunkban alig vannak közösségek, ami volt, legtöbbje annak is darabjaira hullott szét, és itt közösségen nem valami úttörőszövetségre gondolok. A baloldali diktatúra modelleket felváltotta az a bizonyos globalizáció, a multi-kulti világ. Bár nyilván lehet rajta órák hosszat polemizálni, de egyre jobban teret hódít az anyagelvűség, egy nagy közhellyel élve – bár attól még lehet igaz - a szegények egyre szegényebbek, a gazdagabbak egyre gazdagabbak lesznek. Az elképesztő méretű technikai fejlődés ellenére, néhány kortárs filozófus szerint az emberiség szellemileg és érzelmileg igen sötét, kiüresedett szakaszba ért, mindent elborít a középszerűség. Felgyorsult és egyre inkább önzővé vált nyugati társadalmainkban már az alap közösségi modell, a család is sok esetben szétesik, vagy a fiatalság számára, mint jövőt jelentő alternatíva, létre sem jön, nem beszélve a nagyobb közösségi egységek, a nemzet államok napjainkban megfigyelhető hanyatlásáról. Az emberek, és főként az ifjúság egyre jobban atomizálódik, azaz egyszemélyes szigetként befelé fordulva, siváran éli mindennapjait. Szakadoznak a személyes emberi kapcsolatok, helyette sokan inkább hajnalig a neten élnek. A szórakozási lehetőségek, már ahol vannak egyáltalán, gépiesek, monotonok, sokszor az egészségrombolással párosulva. Nincs kaland, lelkesedés.
Tanulmányozva a fasizmus és a nemzetiszocializmus irodalmát, ezzel szemben, ezeknek a mozgalmaknak az egyik vonzereje éppen abban rejlett, hogy az ifjúság számára a kalandot kínálták apáik szürke világa helyett. Megtapasztalták a közösség erejét, amelytől felvillanyozódik ez ember. És mint, ahogy történetünkben is, a dolog mindenféle külső kényszer hatása (terror?!) nélkül indult be, a „végre egy nagy buli”, vagy a „végre valami izgalmas történik” mozgatórugó alapján.
Egy ismerősöm, azzal próbálta elütni a problémát, hogy ilyen mozgalmakhoz csak azok csatlakoznak, akikkel valami nem stimmel (pszichésen, vagy „agyilag” nem teljesen érett még, vagy a körülményei miatt, elvált szülők gyereke, szegénység, stb.). Ez a tétel szerintem nem igazán ül. Erre a történetünkben is látunk példát, hogyan forr egy közösségé a mindenféle jellemű és hátterű tanuló, még ha az előző sémák is előfordulnak. Például egy jómódú srác elmondja, hogy mindene megvolt, pénz, menő ruhák, stb., de már nem mozgatta semmi, amíg nem jött A Hullám. (Látunk a filmben márkás cuccait elégető diákot, mintegy szimbólum értékű leszámolást a korábbi öncélú életformájával.)
Mindenféle túlokoskodás elkerülése ellenére is tudom, hogy a mai ifjúság nagy része ezt a közösségi érzést nem tudja átérezni, és ezáltal megérteni sem. Nem az ő hibájuk, hogy ilyen idők jöttek, szellemileg sivár és lélekölően lapos idők. A megközelíthetetlenül önmagunkba zárkózás és a plázák hideg korszaka.
Hogy ne nyomjak túl öreges szöveget, a ’80-as, ’90-es évek ifjúságának egy része még emlékszik a nagy szubkulturális rétegek korszakára, hogy csak egy-kettőt említsek, pl. a Depeche-Mode-os klikkekre, vagy a „bonanzásokra”, rockerekre, stb. Némelyik zenei irányzat köré valóságos „tömegmozgalom” szerveződött. Hatalmas hangulatú, pezsdítő évek voltak. Azok számára, akik nem voltak valami hasonlónak részesei, azoknak így száraz mondatokban nem lehet visszaadni, úgysem fogják érteni…
Nem mondom, hogy a szubkultúrák a megoldás (bár manapság is léteznek, de nem túl nagy átütő erővel), de talán valami ehhez hasonló is hiányzik mai világunkból, vagy legalábbis mindenképpen azok a pozitív érzelmi-szellemi töltetek, amelyet az ilyen jelenségek kiváltottak az egyénből.
Egy valamit még érdemes megemlíteni, anélkül, hogy hosszas elemzésekbe bocsátkoznék. A könyv feldolgozásban csak egy kisebb epizódban, érintőlegesen, a filmben viszont egyáltalán nem jelenik meg a rasszista momentum, mint tömegmanipuláló erő. A filmben egy közösség tagja a török származású tanuló és az egykori „keletnémet” diák, egy közösségé, amelyért, mint tag, tenni akar, és ahová tartozni akar. A tárgyszerűség és hitelesség végett tudnunk kell, hogy a fasizmusnak - amelyet, mint ideológiai irányzatot és társadalmi berendezkedést el kell különítenünk a német nemzetiszocializmus megjelenési formájától – nem eleme az úgynevezett fajelmélet. (Mussolini Olaszországában csak a ’40-es évek közepe tájékán vezettek be német nyomásra pl. zsidóellenes intézkedéseket, amellyel szemben az olasz fasiszták nagy része ellenszenvvel viseltetett. Vagy például sok magyarországi zsidó a ’20-as években a felsőoktatást érintő korlátozó rendelkezések miatt olaszországi intézményekben folytatta tanulmányait, stb.)
Történetünkben a pedagógiai kísérlet „sikerült”. A tanulságokat és a mondanivalót persze a film, illetve a könyv után mindenkinek magának kell majd levonnia, nem feledve a néhai Prohászka Ottokár püspök hasonló témakör kapcsán tett megjegyzését: „Lehet, hogy elfajul. Az elfajulásnak én nem vagyok sem szószólója, sem dicsérője.”