Olvasó! Túrtál már bele egy magvakkal teli zsákba, úsztattad ujjaid a termések zizegésében, a nyugtató tengerben, megmarkolva és elengedve, és újból megmarkolva a szemeket, nem tudva tőlük elszakadni? Fogtál már kezedben egy mély-ezüst kanalat, hogy megtörd vele az aranybarna, édes karamell keménységét? Kacsáztál már valaha lapos kavicsokkal egy csatorna vizén, megszakítva a tükröt, saját képmásodat? Hagytad már ott e zord és rohanó világot egy másik kedvéért? Léptél már ki a valóságból, saját, kíméletlen magányodból, és a mindent ellepő, halálos közönyből az álmokba? Oda, ahol te teremtesz mítoszokat? Élhetsz kedves gyöngyök, színes játékok, falevelek közt, vagy éji sötétségben, macskákkal, hollókkal; ez mind a tiéd. Hagyd hát ott a hétköznapok szürkeségét, és lépj be Amélie csodálatos életébe!
A történet dióhéjban: Amélie rideg apa és neurotikus idegzetű anya közt nő fel, édesanyját korán el is veszíti. Akárcsak egyetlen barátját, a családi légkör miatt rendkívül szuicid hajlamú aranyhalat, Bálnát. Szegény kislánynak nincs sok öröme: anyja halála után apja még jobban magába fordul, és az idő múlását csak az évszakok változása jelzi. Az élet sivársága elől Amélie saját világába menekül. Az álmodozást még akkor is folytatja, mikor már elhagyja a szülői házat, és felszolgáló lesz egy kávéházban. Egy nap élete megváltozik: lakásában egy régi kincsesdobozt talál. Elhatározza, hogy megkeresi a gazdáját, ha siA történet jól végződik, de nem amerikai, rózsaszín happy enddel, hanem csendes boldogsággal. Audrey Tautou játéka is hozzájárul ehhez a cseppet sem hivalkodó érzéshez, finoman kidolgozott játékával, tiszta arckifejezéssel. Mathieu Kassovitz szintén hiteles, jól kiegészíti Tautout. Érdemes figyelni a színészek szemeit. Sok mindent elárulnak karaktereikről.
kerrel jár, segíteni fog az embereken. Közben beleszeret a félszeg és különc Ninoba, eszeveszetten keresi a férfit. Egy embert Párizsban, - akárcsak tűt a szénakazalban.Itt nem a cselekményen van a hangsúly, hanem a benyomásokon, képeken, a nyüzsgő francia utcán, a Montmarteon, Párizs bohémnegyedén. Furcsa, néha már groteszk karaktereken. Arcokon, amik mind üzennek valamit, kétségbeesetten kiáltanak segítségért. Nekem erről Rainer Maria Rilke írása jutott eszembe, a Malte Laurids Brigge feljegyzései. Igaz, hogy sokkal komorabb, mint a film, de úgy érzem, néhány részlete ide illik.
„Látni tanulok. Nem tudom, miért, de bennem most minden mélyebbre hatol, és nem marad ott, ahol eddig leülepedett. Erről a belső tájról nem tudtam eddig. Most minden odakerül. Hogy mi történik ott, nem tudom.(….) Temérdek ember él, de mennyivel több arc létezik, hiszen senkinek sem elég belőle egy. Igaz, vannak, akik ugyanazt az arcot hordják éveken át, el is kopik persze, piszkos lesz,…. (…..) Nem járt itt senki; az utca kongó üressége unatkozott, s elcsente alólam a lépteket: hol itt, hol ott csattogott velük, akár egy fapapuccsal. Az asszony megriadt, felmerült önmagából, ámde túl gyorsan és hevesen: arca a kezében maradt. Láttam, ott tátongott tenyerében, igen, láthattam arcának belső üregét. Alig bírtam magammal, hogy csak a kezeit nézzem, és nem azt a kiszakadt valamit. Iszonyodtam attól is, hogy egy arcot belülről lássak – de még jobban irtóztam a letépett arcú, merő- seb fej látványától.” (Görgey Gábor fordítása)
Akárhányszor megnézem, mindig felfedezek benne olyan apró részleteket, amik elsőre láthatatlanok, de mind hozzátesznek valamit az Amélie… szépségéhez. A zenében is vannak gyönyörű pillanatokat megtestesítő formációk: Ataraxia, Breath of Life…. Szintén érdekes a forgatókönyv, főleg a narrátor szövege; mesévé teszi a filmet, de úgy, hogy ott bujkál benne az irónia. Ez a rendező, Jean- Pierre Jeunet munkája. Természetesen a képek, a felvételek is gyönyörűek, hiszen nagy feladatot kapnak; a benyomásokat segítik elő.
Ajánlom azoknak, akik sallangmentes, tiszta érzésekre, apró csodákra vágynak.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
