A ma és a közelmúlt generációi közül jó néhányan hajlamosabbak előnyben részesíteni a külföldi, főként az angolszász írók regényeit, a hazai szépirodalom tekintetében, és ha meghallanak egy, általában az iskolai tanulmányaikból felrémlő közismert író nevét, sokszor önkéntelenül is a kötelező olvasmányok, és az azokhoz kapcsolható tanári számonkérések szájíze jut eszükbe. Pedig hazánk szépirodalma sem marad le a minőség és a kidolgozottság vonatkozásában a nyugati bestseller művek mellett; van mire büszkének lennünk.
A gólyakalifa a szkizofrénia és az ahhoz szorosabban- áttételesebben kapcsolódó kérdéskör precízen feldolgozott regénye. A szkizofrénia görög eredetű szó, az orvostudományban használatos szakkifejezés, hasadásos elmezavart jelent, lelki betegség, amelyet többek között a szellemi tevékenység fokozatos hanyatlása, a pszichikai folyamatok összefüggésének megbomlása jellemez. A köznyelvben említik még egyszerűen tudathasadásként, ahol az adott személy tudatában kettő vagy esetenként több személyiség lakozik, egymástól függetlenül vagy esetenként egymásba kapcsolódva. A gólyakalifa regénycímet a mesebeli kalifa története ihlette, aki gólyává változott és elfeledte a varázsszót, amivel emberré visszaváltozhat.
Hasonlóan van ez regényünkben Tábory Elemérrel, aki egy derűs majális után egyszer csak különös világban ébred. Elemér úrifiú, mintagyerek. Intelligens, jó tanuló, a tanárok kedvence és a szülei szemefénye. Kiegyensúlyozott, steril, jómódú világban él. Vonzódik a művészet, az esztétikum és a minőségi dolgok iránt. Élete egy zárt, emelkedettebb nívójú légkörben folyik, ahová nem ér el a zord külvilág alpári szele. Jóképű, ígéretes fiú, van jövője, valószínűleg egy nyugodt és tartalmas felnőtt élet vár rá. De egy nap arra ébred, vagy inkább azt álmodja, hogy egy rút, buta, szerencsétlen kitaszított asztalos inas, akit ütnek-vágnak, tíz fillére sincs és egy fabatkát sem ér az élete. Álma olyannyira valóságnak tűnik, hogy hamarosan nem tudja már eldönteni, hogy Tábory Elemér e a valóság és az asztalos inast csak álmodja, vagy az asztalos inas a valós személy és ez az inas álmodja éjjelente Elemért. Mikor Elemér alszik, az inas van ébren, és fordítva. Majd az inasnak elege lesz a kilátástalan, mostoha életből és elindul a városba, ahol fondorlatos körülmények közepette díjnok (hivatalnok, irodista) lesz belőle és a második személyiség innentől ezen a szálon fut tovább.
A száraz elmekórtani elemzésektől eltekintve a történet mozgatói és összetevői az átlag hétköznapokra, a mindennapok kisemberére kivetítve, jó néhány attitűdöt felvetnek. A tudatalatti mozgatókat két oldalról lehet megközelíteni.
Még valószínűleg a stabil pszichikumú egyének is érezték már kisebb-nagyobb mértékben életük egyes epizódjaiban, mintha énüknek létezne egy rossz énje, egy sötét árnyképe, lelkének egy bűnös, szerencsétlen alakja, amely az adott szituációkban mintegy negatív, romboló alternatíva felé (amely az elején lehet, hogy nem is tűnik annak) tolja az egyén akaratát. Máshol a kísértőként is említik, a csábító belső sugallatnak. A sötét erő, amely lelkünk szobájának sarkában mosolyogva, gubbasztva suttog: tedd meg, tedd meg... Mert az ember a legnagyobb ellenségét önmagában hordja.
Egyébként a tudathasadásos képek megjelenítése megközelítésbeli hasonlatosságot mutat Wharton Madárka című regényével, ahol a fiú minden éjjel madárnak álmodja magát, valamint a rossz én témaköre Marshall Nincs helyed a temetőben művében Joseph történetével, bár nem valószínű, hogy a két szerző ismerte Babits ezen első regényét, amelyet a Nyugat közölt először 1913-ban.
Inas énében Elemér saját rejtett, bevallatlan félelmei formálódnak meg, félelme egy idegen, rideg világtól, örül, hogy nem tartozik oda. Mert valljuk be, mi is időnként nem gondoltuk-e már, szerencsétlen, keserű sorsokat látva, hogy de jó, hogy ez nem a mi életünk, nem velünk történik. De vajon Elemér valóban nem tartozik oda, nem vele történik mindez? Néha az olvasó maga sem biztos egy-két másodpercre, hogy Elemér vagy a díjnok e a valós személy, vagy talán mindkettő? Az emberek, akik az inast, majd a díjnokot körülveszik, mind ismerősek Elemér számára. Elemér környezetének figurái ők, azzal a kitétellel, hogy negatív, gyarló tulajdonságaik dominálnak a másik síkban bennük, megmutatva sötétebbik oldalukat, ezáltal alakítva ki a díjnok körüli nyomasztó légkört.
Elemér másrészt a díjnok nyers, kendőzetlen világában saját lefojtott vágyainak, fantáziájának megvalósulási lehetőségét is látja, az eddigi szalonképes, dédelgetett világával szemben. Jelenlegi világát egyszer csak laposnak találja, amelynek talán képmutató hazugság az alapja. "Vágyaim, telhetetlen és gyáva vágyaim uralkodtak rajtam, a gyűlölet, a gőg és a durva érzékiség, az unalomnak és balga álmodozásnak gyermeke... Ezek a vágyak kormányozták volna cselekedeteimet, ha mertem és tudtam volna kielégíteni, így csak gondolataimat kormányozták." Hát igen, gyakran megesik, ha az ember a körülmények gátló tényezői miatt nem tudja a vágyait elérni, akár a kiteljesedés formájában, akkor kettős életet kezd élni, titokban, vagy alig leplezetten. De mindahogy két úrnak sem lehet szolgálni, ez a fajta életvitel sem mehet a végsőkig. A mindennapokban általában ezen esetek nem érik el a szkizofrénia kategóriáját, de elfajulásuk esetén az első lépcsőfokok lehetnek afelé.
A másik értelmezési dimenzió a díjnok nézőpontja. Neki a Tábory Elemér ideális világa az eszménykép, ami álmaiban él. Magában ezt az álmot ápolgatja, a szép és tartalmas, értelemmel telített életet. A díjnok amilyen kitaszított pária külsőre, belsőre Elemér által olyannyira telített, fennkölt. Szörnyen silány, törpe lelkiségű jellemek veszik körül. Úgy érzi megfullad ebben a légkörben, de kétségbeejtő szociális helyzete semmilyen kiutat nem tartogat számára. Belső, elnyomott lénye nem tud kibontakozni. Megvetik, gúnyolják, kinevetik. Egyszer például így fakad ki: "- Mit nevetnek? - kiáltottam. - Én nem olyan vagyok, mint maguk. Maguk nem érthetnek engem. Ha sejtenék, hogy mi van bennem, nem nevetnének. Ha magukban egy szikrája élne annak, ami bennem él..." Egy idő után már Elemérre is haragszik, úgy érzi elégedetlenségbe, elérhetetlen vágyakba vitte.
Az idő haladtával mindkettő személyiség rész történetének szálai rohanni kezdenek valami baljós végkifejlett felé. Elemér egyre jobban szabadulni akar az álmaitól (?), a másik énjétől (?), a saját félelmeitől, bizonytalanságaitól (?), szabadulni a díjnoktól. Az első megoldásnak a nem alvás látszik, hiszen mindketten egymás álmaiban öltenek valót. De ez sem jó. Az alváshiánytól csak mindketten kikészülnek, és ez még jobban kuszálja a szálakat.
A regény az utolsó sorokban is tartogat meglepetést, egy misztikumba hajló végkifejlet formájában. A mű értéke a szkizofrénia világától elvonatkoztatva abban is rejlik, hogy életünk, vívódásaink, kínjaink, és kínzó vágyaink örvényének számos elemét nem túl burkolt formában megjeleníti számunkra. A mű záró sorai, illetve a végkifejlet azt sugallják, hogy belső, sötétebbik énünket végérvényesen sosem tudjuk magunkból kiiktatni, ezért meg kell próbálnunk kordában tartani. Bizony nem egyszerű feladat. Örök küzdelem, amely a halálig tart.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
