Nagyon találó és figyelemfelkeltő ajánlással kezdődik ezen naplószerű, levelek felhasználásával elmesélt történet: „És te, jó lélek, aki ugyanúgy vergődsz, mint ő, meríts vigaszt a szenvedéseiből, s legyen barátod ez a könyvecske, ha a sors vagy önhibád miatt nem találhatsz közelebbit.”
Goethe első regénye ez, amelyet 1774-ben írt, és ami negatív hangvétele ellenére viharos sikert aratott. De mit takar ez a meghatározás, hogy negatív hangvétel? Már a téma jellegéből adódóan sem számíthatunk feltétlenül valami pozitív végkifejletre.
Werther egy lelkesedő, szenvedélyes, művelt és érzékeny lelkületű, nemes ifjú, aki naplószerű feljegyzéseket vezet és egy barátjának leveleket irogat arról, ami vele történik, amiket megél. Ebből rekonstruálhatjuk az író munkáján keresztül a történéseket és azok kihatását személyiségére.
Történik ugyanis, hogy Werther egyre szenvedélyesebb és lángolóbb szerelembe esik Lotte iránt. Egyre nagyobb zuhataggal hömpölyögnek a fiú tiszta és szárnyaló érzései a lány felé. Lotte is vonzódik a fiúhoz, jól érzi magát vele. Csak egy a bökkenő: a lánynak már Werther előtt volt valakije, Albert, akinek a jegyese. Ez esetben nem a századokkal ezelőtt bevett hagyományról van szó, valamiféle érdekházasságról. Lotte szereti Albertet, pontosítsunk, szerelemmel szereti, az igazit látja benne, egy olyan férfit, akire ezt a közismert meghatározást a realizmus szűrőjén történő megvizsgálást követően is rá lehet illeszteni. De Werther is tetszik neki, érdekli. Wertheren egyre jobban és szélsőségesebb mértékben úrrá lesz a szenvedély, a lány lassan minden gondolatát, minden rezdülését kitölti. Valahol a lelke legmélyén talán látja ő is a csalóka fényt, hisz’ tisztában van a lány Alberthez fűződő érzéseivel, és Lotte nem is igér a jövőre nézve neki semmit, sőt, a dolgok a maguk természetességében afelé mutatnak, hogy hamarosan házasságot kötnek Alberttel, ami be is következik. Werther próbál menekülni önmaga érzései és a végzet elől, követségi kiküldetésbe megy, de, mint várható ilyen esetekben, ez sem segít rajta, érzései egy szemernyit sem változnak Lotte iránt, kínzó önámítás a bújócskája. Werther magasztos jellemét mutatja, hogy Albertet elfogadja, vele baráti viszonyban van, hiszen ő is a szeretett lény része.
Valamilyen szinten Lotte is vívódik kissé, néha a szerelem határvonalát is érinti Wertherhez fűződő, inkább lelkinek mondható kapcsolata. De Werther bármilyen közel jut is Lottéhez, bármilyen közel áll is hozzá, azt a talán csak pár milliméternyi távolságot sosem tudja áthidalni, ami abba a pontba juttatná, ahol Albert, helyzetéből kifolyólag könnyűszerrel leledzik, ahol férfi és nő között valami igazán sosem megmagyarázható ok folytán kialakul az igazi, átütő erejű szerelemmel szeretés állapota.
Werther már nem tud szabadulni. Hiába céloz rá Lotte is, hogy majd talál egy másik lányt, aki beteljesíti a vágyát, hiába próbálja lebeszélni magáról. Akik már voltunk hasonló helyzetben, csak melankolikusan mosolygunk az efféle biztatásokon…
Az kétségtelen tény, hogy Wertherben tombol a fanatizmus. Egy ízben Lottén átsuhan egy gondolat, hogy Werther vágyát talán a lehetetlenség fűti, az a képtelenség, hogy Lotte az övé lehet. És egy fanatikus ugye nem ismer lehetetlent…
Mégis, Werther valahol már megérzi a végzetté előléptetett szerencse, vagy inkább szerencsétlenség ítéletét. Mégis leül „játszani”, szimbolikusan egy olyan asztalhoz, ahol az orosz rulettet játszák, ahol a forgópisztoly tárját –amelyben csak egy töltény van – megpörgetve, az a tét, hogy ki lövi magát fejbe, illetve ki marad élve. De jelen esetben ez egyszemélyes játék.
A példát használva, minden találkozás, minden perc egy újabb öröm, a závár egy újabb üres kattanása, de már mindenki érzi, szereplő és olvasó egyaránt, hogy ez már sokáig nem tarthat. Nemsokára az ütőszegnél áll meg a töltény…
A katasztrofális végkifejlet rohamosan közeleg, lassan kúszik az utolsó óra, a könyv háromnegyedétől már sejthető, hogy mi lesz a befejezés. Werthert zuhanni hívja a szakadék. Utolsó találkozásuk egy szenvedélyes csókba (az elsőbe!) torkollik, pár pillanatra Lotte is meginog, hisz’ egyébként is mindig nagyra tartotta a fiút.
Képletesen szólva, Werther tomboló szenvedélyének lángcsóvája lassan befelé fordul, porrá égetve a fiút. És a hamuból e világon, a mitológiai főnix madárhoz hasonlóan már nem éledt újjá…
Szegény Wertherek…
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
