Ingmar Bergman A Hetedik Pecsét-et eredetileg színpadra tervezte. Nagyon hasonlít egy középkori morális színdarabra a témaválasztást és a karaktereket illetően is. Egy haszontalan 10 éves kereszteshadjáratból tér haza a Szentföldről az előkelő, de elgyötört lovag /Max von Sydow alakítja, első főszerepében/. A XIV. sz.-i Európában pusztít a Fekete Halál, a pestis. Óriási zűrzavar és káosz fogadja. A nyitó jelenet – lovak merengenek a tenger hullámaiba, a lovas és fegyverhordozója a kavicsokon fekszik – emlékeztethet egy reneszánsz festményre, mint ahogy a zárszó Haláltánc-ábrázolása is.
Antonius Block halálán van, ám kér egy lehetőséget a haláltól: egy sakkjátszmával haladékot kér. Palotájába igyekszik, elsődleges célja azonban nem a hazatérés. Hosszú útja során a Tudás és a Létezés értelmét keresi. A sakkjátszma lépései és a vándorlás eseményei egyre nagyobb kétségbeesésbe kergetik a lovagot. A megrázó történetet Bergman maró humora oldja kicsit könnyedebbé. Az olyan szólások, mint: „Egy koponya sokkal érdekesebb, mint egy meztelen nő!” (freskófestő), vagy „A legfeketébb pestis a szerelem!” (fegyverhordozó) mosolyra fakaszthatják a nézőt. Feszült nevetés azonban ez, az elkerülhetetlennel való szembenézés gúnyos fintora. A film sokkal inkább naturális, mint vallásosan meseszerű, a hit diadala helyett a kételyről és keresésről szól. Amiközben a Halál súlyos lépéseit teszi a játszmában Block ellen, a középkor sötét jelenetei sejlenek fel. Vallásos fanatikusok önostorozva haladnak el, részeg tivornyázók, fosztogató zsoldosok rabolják a pestis dúlta vidéket. Két sakklépés szünetében tanúi lehetünk egy boszorkányégetésnek: a keresztre feszített leány szemében az Isten tükröződik vissza. Az ókorig a látomások a mindennapi élet részei voltak, a közösség „látó” tagjaiból lettek a mágusok vagy sámánok. A középkori inkvizíció a hallucinációk és látomások tartalmát már szabályozza, ez vezethetett annak idején annyi személyes tragédiához…
Antonius Block kezdeti hallucinációi egyre élesebbek, a Halál a játszma során egyre tisztábban körvonalazódik. A megvilágosodásra hiába vár, és erre leginkább a játékpartnere ébreszti rá. Nem az a megvilágosodás, amire a lovag számít. A komor hangulat és az emberi gyarlóság ellenpéldájaként ekkor érkezik egy vándorló színtársulat, akiknek kísérőjévé szegődnek, és akik az egyetlen lehetséges reménysugarai a halódó világnak. A „szent család”-nak különös rendeltetése van a sorstól. Az eleddig passzív szemlélődőből folyamatosan válik ismét célját látó, nemesen törekvő lovaggá Antonius Block.
Bergman meséjének kulcsjelenetei (pl. a lovag gyónása)a filmművészet örökké emlékezetes pillanatai, akár az irodalomban Goethe Faust-ja, vagy a zenében az Örömóda. A Halál és a Lovag közti játék az elkerülhetetlennel szembeni ellenállás hiábavalóságának szimbóluma: A lovag – „Várj egy percet!” Halál – „Mind ezt mondjátok. De én nem adhatok haladékot.” Az 1956-os filmben még mindig elemi erő rejlik, allegóriái érvényesek napjainkig, és lesznek a jövőben is.
Antonius a végén sorsdöntő cselekedetre szánja el magát, a sakkbábúk feldöntésével eltereli a Halál figyelmét a fiatal szerelmes-párról, menekülést biztosítva nekik. Hős cselekedetet hajt végre, a játszma a befejezetlenségével nyer értelmet. A tudást és a létezés értelmét keresve elbukik a lovag, mégis vidám haláltáncban búcsúzik a világtól. A halál már nem szenvedés, hanem önfeledt ünnep. Megbékélés magunkkal és hit az Ismeretlenben.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
