A füstölő

A füstölők története nagyon messzire nyúlik vissza; említik már a tibeti és egyiptomi Halottas Könyvben, szerepel a Bibliában is a vallásos és mágikus szertartások leírásában. Egyiptomban különösen a tömjént övezte nagy tisztelet, ezt használták a halottak balzsamozásakor és a rituális füstölőáldozat bemutatásakor. Rá, a napisten tiszteletére napi három alkalommal mutattak be füstölőkkel áldozatot, reggelente tömjénnel, amikor pedig a nap legmagasabbra szökött, mirhát füstöltek.

A szent 16 szám alapján ennyi összetevőből álló füstölőt égettek este, a híres kyphit. A mezopotámiai 3000 évnél idősebb ékírásos táblák parfüm- és füstölőrecepteket említenek, igen kedvelt volt az illatos fafajták közül a cédrus, kálmos, mirtusz. Leginkább a halotti szertartásokhoz alkalmazták ezeket. A zsidók füstölőit állítólag a kyphi inspirálta, a kedvelt tömjént gyümölcs és véráldozatoknál alkalmazták. Jól mutatja a tömjén iránti tiszteletet, hogy a gyantaszüretek idején tilos volt halottakkal érintkezésbe kerülni, valamint nemi kapcsolatot létesíteni. A görögöknél is fontos funkcióval bírt a füstölő, az istenekkel való kommunikáció eszköze volt, kapcsolatteremtő médium. A szerelmi kultúrának is fontos részévé vált később, nagy becsben tartott afrodiziákum volt az ánizs, liliom, eper, rózsa. A hódító Róma arénáiban a vérszag tompítására tömjént alkalmaztak, de idővel komoly kultúrája alakult ki a füstölőégetésnek a Távol-Kelet fortélyait és tudományát átvéve. A hinduknál az indiai jósok a cédrusból rakott tűzbe hajolva szívták be annak illatát. A kámforesszenciát Krisnának ajánlották. A keresztény kultúrában a füstölő óriási értékét és tiszteletét is mutatja, hogy Jézusnak a Háromkirályok ajándékként az arany mellett tömjént és mirhát hoztak. A füstölőégetés iránti érdeklődés napjainkban reneszánszát éli. bár a közhasználatban kevésbé tudatosan alkalmazott, mégis egyre többen fedezik fel e csodálatos és rejtett világnak, az illatok birodalmának kapuit. A különböző kultúrák füstölési szokásaiból szándékosan kimaradt Japán, a távoli sziget. A füstölőnek sehol a világon nincsen akkora jelentősége és kultúrája mint itt. Napjainkig fennmaradt tudatos használata és tisztelete.  /Szelevényi Gellért/

"Röpke tavaszi álom -
Szilva színét
Elvesztettem az éjszakában.
Megtörténhetne-e ugyanez,
El lehet rejteni az illatot ?"

Így szól egy vers, mely a Kokinsuban, az első japán császári versgyűjteményben található. Ősidőktől kezdve az ember megszámlálhatatlan illattal találkozott, melyek közül sokat rendkívül kedvel, másokat nemkívánatosnak tekint és igyekszik elnyomni ezeket, gyakran más, kedvelt illatokkal. A szagokra és illatokra gondolva fel sem merül bennünk, hogy egy misztikus utazás részeseivé tehetnek bennünket. Miért van az, hogy az illatokra koránt sincs annyi megkülönböztető szavunk, mint mondjuk a színekre ? Az illatok tulajdonképpen apró részecskék sokaságából állnak, és még azt sem tudjuk pontosan, hogyan érzékeljük oket. Japánban külön művészet fejlődött ki azokra az illatokra épülve, melyek természetes anyagok hevítésekor szabadulnak fel. A nyugaton kevéssé ismert koh-do, melyet gyakran füstölő szertartásnak fordítanak, valójában az első művészeti forma, amit a gésáknak oktattak, ezt követte a teaceremónia, a költészet, majd a hangszeres művészet. A parfümöktől eltérően, a füstölő illata olyannyira finom és kifinomult lehet, hogy a kínaiak a szaglás szó helyett a hallgatás (venxiang) szóval írták le azt, amikor valaki meggyújtott egy füstölőt, és illatában gyönyörködött. Ez a kifejezés a japán nyelvben is meghonosodott. A füstölő ceremónia körül különféle iskolák alakultak. Ezek a két alapítóra, Sino Szosinra és Szandzsonisi Szanetakára vezették vissza eredetüket, akik gondosan kidolgozták az illatok értékelésének és azonosításának kifinomult módszereit. Az Oie Iskola, melyet Szandzsonisi Szanetaka alapított, költői szellemből építkező, udvari játékokat magában foglaló gyakorlatokból állt. Sino Szosin Sino Iskolája pedig harcos stílust képviselt, melyben a hangsúly a szigorú szabályokon és a szellemi képzésen volt. A témáról írt korabeli művek rendkívül óvatosan tárgyalják az illatok elegyítését is magában foglaló művészet fortélyait, mivel a mesterek nem szívesen tárták fel titkaikat; csak gondosan kiválasztott tanítványaikra bízták, és szavakban adták tovább. Az illatok élvezetéhez szerencsére nincs szükség külön kommentárra. Az egyik legismertebb és legnépszerűbb formája a koh-nak a pálcika, mely nem tartalmaz bambusz szálat, ezért illata finomabb, füstje halványabb a megszokottnál. A legkülönfélébb alkalmakkor teheti színesebbé életünket, akár egy csésze kiváló japán zöld tea, a bancsa kortyolgatása közben.

/Tradíció Koh-do, a füstölő útja, írta Gajdos László - a szerzővel készített interjú olvasható a Tajtékos Lapok VIII. számában/