Nagyon különös olvasmány az egyesek szerint Virginia Woolf kulcsregényének, remekművének tartott Orlando. Azt már az első tíz-húsz oldal elolvasása után megállapíthatjuk, hogy egészen sajátságos, tényleg egyedi stílusban íródott. Vannak, akik szerint nem célszerű ezt a művet az értelmezés és rendszerezés ürügyén mindenáron megmagyarázni. A könyv elolvasása után valószínűleg nem biztos, hogy le fog ülepedni az esetleg várt, végkövetkeztetésszerű mondanivaló, de ez esetben nem is kell feltétlenül ezt szem előtt tartva erre törekedni. Ez a regény tipikusan abba a kategóriába tartozik – ha rendhagyó volta miatt egyáltalán beszélhetünk valamiféle kategóriáról -, amelynek a hangulata kiemelkedő szerepet kap. Egy hangulatot, életérzéseket áraszt, a legfutóbb érzelmek és benyomások elérését jeleníti meg. A zavart vagy értetlenséget elkerülendő, más véleményekhez hasonlóan, szerintem a regényhez, elolvasása után úgy álljunk hozzá, hogy ne legyen a mű és közöttünk semmi, sem kritika, sem egyéb irodalmi értelmezések, hanem azt nézzük, nekünk mi jött le belőle.
A történet 1588 körül Angliában kezdődik, a fantázia segítségével négy évszázadot ölel fel, egészen 1928-ig. Az „Észak ködéből” származó angliai nemes, a költészetért rajongó, végtelenül érzékeny, szépséges ifjú, Orlando időutazása ez a mű. Orlando nemcsak a társadalmi hierarchia szerint nemes, hanem a szó másik értelmében, legbelül is, ott, ahol ég az életünk. Egy igazi idealista, aki eszményekért rajong, de sablonokat nem követ. Ifjúsága hajnalán robajló, harsanó szerelembe keveredik egy egzotikus, orosz hercegnővel. A szinte kórusokat idéző, örvénylő dimenziójú kapcsolatuk a hercegnő csalfasága következtében véget ér, a tervezett szökésük éjjelén – mert Orlandonak egy hét múlva lenne az esküvője egy rangjának megfelelő angol lady-vel – szó nélkül, titokban elhagyja Orlandót és eltűnik az életéből. Mai zsargonnal szólva, Orlando tisztára bereccsen. Lelkiségébe belehull egy fekete csepp, mely lecsillapítja „lázát”. Úgy érzi semmi értelme az életének. Rohanó léptekkel lezárul belsejében egy fejezet, átadva helyét egy szemlélődő, melankolikus életérzésnek, amely innentől vissza-visszatérően végigkíséri sorsát. Szerelmi fájdalmát követően, ősei sírkamrájában bolyongva, megérinti a halál, az elmúlás és az enyészet lehelete. Lassan valami új nyílik ki benne és az ekkor kezdődő barangolásai során a múló időben időnként, újra és újra felmerül benne a nagy kérdés: Mi az élet?
Vándorlásai során Orlando jelleme, személyisége folyamatos fejlődésen megy keresztül. Sőt, nem csak a jelleme alakul, hanem – újra a fantázia világát igénybe véve – egyszer csak nővé változik. Ennek során és egyrészt ennek köszönhetően is megtapasztalja a dolgok sokféleségét, az ellentétes nézőpontok és felfogások tárházát. Hisz’ a világban meglehetősen szűk a dogmatikus tételek köre, a legtöbb annak kikiáltott dolog legtöbbször csak a befogadó nézőpontjának a kérdése. Orlandot, beállítottságából kifolyólag megragadja a természet szépsége és varázsa, az ebből eredő hangulat is meghatározó jelleggel bír egyéniségében. Majd a természet után, vagy inkább mellett, élete legjelentősebb hányadát a költészet teszi ki. Közben férjhez megy, találva egy olyan férfit, akivel kapcsolatosan már az első pillanattól, onnantól, hogy meglátják egymást, úgy érzi, mintha mindig is ismerte volna, szinte félszavakból is megértik egymást. Később gyermekük is születik. Orlando másik fő tulajdonsága, hogy végig hű marad ifjúkori ábrándjához – a költészethez, de érezzük, hogy lehetne ez akár más dolog is, ha nem épp ez ragadta volna meg oly annyira hősünket. A lényeg az örök lelkesedés.
És szép lassan, alig észrevehetően elérünk a XX. század elejére, melynek során a regényben szemléltetve végigvonul a különböző korok Angliájának változó arculata. Közben, ha nem olvastuk volna el a regény borítóján található rövid fülszöveget, akkor is érezzük, hogy a történet már magáról az írónőről szól.
Mi az Élet? Mi számít benne igazán? „(…) inkább a hirtelen, a haszontalan, a vad dolgok fontosak; (…) ami tiszta minden folttól, függéstől, emberi szennytől és önzéstől; ami vakmerő és nevetséges, (…) csoda, elragadtatás, önkívület -, igen, ez a fontos, az önkívület.”
Virginia Woolf 1941-ben, 59 évesen öngyilkos lett, egy folyóba vetette magát. Azok, akik a talányok és rejtélyek szőttesében felvállalják, hogy a legmélyebbre ásnak, képletesen nézve addig a szintig, amíg „koppan az ásó hegye”, sokszor az emberi értelem és a feldolgozhatóság pengevékony mezsgyéjén táncolnak. A „nagy alámerülés” közel sem veszélytelen feladat. Mert „az érzés végletei az őrülettel rokonok.”
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
