A lélekrablók
A nyomasztó, lassan kígyózó sötétség úgy borult a vidék fölé, akár egy tompa, súlyos koporsófödél. Az éjjelek egyre nehezebbek s hosszabbak lettek, azt beszélték, hogy Isten elfordította az arcát erről a világról. A nappal egyre kevesebb bágyadtabb fényt hozott, a termés, majd az erdő is lassú pusztulásnak, fonnyadásnak indult. Az idő számlálása is értelmét vesztette már, úgy olvadtak egymásba a napok. A homály nedves, áporodott lehellete néha végigsöpört az alvó falucskán s meglebbentette a gyertyalángokat a komor, bedeszkázott ablakok mögött. Boldog volt aki az eljövendő hajnal ígéretéval zuhant álomba, s ezért imádkoztak a virrasztók is az olajmécsesek remegő, félémk világánál. Enyhe szellő borzolta a haldokló,évszázados fák és a romos istállók, nyirkos vályogkunyhók tetején nőtt gyatra cserjék lombját. Száraz levelek peregtek le a hold bántó, természetellenes fényében.
A faluszéli, apró házban egy gyermek pihegett, beteges, viaszfehér kis arcán kicsaptak a láz hervasztó rózsái. Súlyos faágyban feküdt, felpárnázva, az ágynemű melegébe süppedve. A fehérfalú, egyszerű kis szobában két alak virrasztott mellette. Az anyja, fiatal, aranyszőke lány, aki egy faragott lábú székben ülve kötögetett, néha abbahagyta a munkáját és a kutyák egyre vadabb, egyre nyugtalanítóbb ugatását hallgatta. Ruhája egyszerű szürke köntösből állt, s a szoba erjedő félhomálya elrejtette arcvonásait. A férje az asztalnál ült, súlyos, bőrkötéses bibliát lapozgatott. Megtermett férfi volt, vállas, jókötésű. Fiatalabb korában lovagként szolgált a király seregében, izmos testét harcban szerzett sebhelyek, forradások borították. Dús, rendezetlen haja már szürkült, de arcába, tekintetébe még nem ette bele magát az öregség. A gyermek ágya fölött puritán feszület függött, a megvasalt faajtó mellé hatalmas húsvágó bárdot készített a férfi, akit Jonathan-nak hívtak. Nem tudták mennyi lehet az idő, csak azt hogy már nagyon régen volt mikor a nap kihunyt a vörösben izzó horizonton. A pap szerint azért, mert így bünteti Isten az embereket bűneikért. Nem sokkal ezelőtt a falu lakossága összegyűlt a vaskos, apró fatemplomban, hogy megváltásért, nappalért könyörögjön. A legrosszabb az volt, hogy a gyerekek többsége, akárcsak Jonathan kisfia elkapott valami furcsa ragályt melyet a förtelmes éj hozott magával. A kis Albert soványan, fehéren feküdt, arcán, nedves homlokán lázrózsák pírja nyílott. A lány felállt és megsimogatta a gyermek arcocskáját.
Mintha mozdult volna valami a rozzant kerítések árnyékában. Lánccsörgés hallatszott, majd a kutyák dühös, veszett ugatása egyszerre abbamaradt. Jonathan összecsukta a könyvet. A gyertyák fénye hirtelen ellobbant és a szobára teljes, borzongató homály borult. A nő meggyújtotta a gyertyákat, férje látta arcán a kétségbeesett, nyugtalanító kifejezést.
- Talán farkas jár odakint a kertben? - sorra félrehúzta a vasreteszeket.
- Ne menj ki!-kiáltott a felesége.
Jonathan nem értette mi történhetett a két,hatalmas kutyával,amik a kertet őrizték. Keze megállapodott az utolsó reteszen. Felvette a baltát az ajtó mellől. Szélesre tárta azt és elszántan kilépett. Gonosz, fertőzött fény áradt szét odakint, egy pillanatra elvakítva őt. A telihold mint valami vérhólyag sokszorosára növekedett, akár egy sárga, tátott szájú koponya függött az égen. Körülötte fekete, szentségtelen aura remegett. Jonathan megtorpant. A reszketés lassan, sikamlósan terjedt ki tudata mélyéről a testére. A göcsörtös, baljós erdő, ahonnan ez éjjel megfoghatatlan árnyai szoktak a házak közé lopakodni, most visszataszító fényben fürdött. S ekkor már látta hogy nincs egyedül. Homályos alakok állták körül, hullasápadt, meredt szemű gyermekek. Mozdulatlanul, szó nélkül álldogáltak a holdfényben, és a házat nézték. Az asszony odabent fájdalmasan, élesen felzokogott. A kis Albert kilépett az ajtón. Fehér volt, tekintete halott, kifejezéstelen.
- Fiam! - kiáltott az apa és oda akart szaladni, de Albert megindult a többi, furcsa gyermek irányába. Csatlakozott hozzájuk, majd eltűntek a kúszó árnyak között. Az apa megpróbált utánuk futni, de ők hang nélkül, nyomtalanul eltűntek. Kétségbeesetten szólongatta gyermekét, de csak a hideg, csontokat maró szél üvöltése válaszolt. A szobába érve látta hogy felesége az asztalra borulva zokog. A fiú az ágyban feküdt. Holtan. Addig nem bukkant fel a nap újra a láthatáron, míg a falu összes gyermekét el nem vitték a lélekrablók.
A költő szerelme
Különös fiú volt a költő, szótlan, mélabús. Merengő, nagy szemein, mely örökké a komor csodák, és borzongató titkok fátylait kutatta hamar kiütközött a magány fájdalma. Míg a többiek kifinomult lakomákon áldoztak a test és az érzékek örömeinek ő nem tartott velük, egyre csak a hívogató holdat nézte és a szomorúfűzek árnyainak lassú, egymásba szürkülő táncát figyelte az illatos orchideabokrok alatt. Bár sok leánynak tetszett hiába hívták őt táncba, folyton csak szabadkozott, kifogásokat keresett. A lányok csak legyintettek, és hamarosan elvegyültek a vidám, karneváli sokaságban.
A költő csak egyetlen lányról ábrándozott. Egyszer, csak egyszer látta, mikor egy romladozó temetőben véletlenül összetalálkoztak. Ő volt az, egész biztosan ő volt, a távoli, holdfényarcú lány. A költő nem értette miért rettegnek tőle, mikor éjjelente könnyű, ezüstfehér lábain átsétál a csillogó, fekete háztetőkön. Az alvók miért rebegnek sötét, öntudatlan imákat, miért akad meg a lélegzetük az árnyak lidércnyomásos pókhálójával beszőtt, néma szobákban, ahogy a láthatatlan szálak egy pillanatra szorosabbá fonódnak körülöttük. Miért vetnek keresztet, ha meghallják a lágy, messzi énekét, ha megérzik simogató, édes leheletét, mely elhervasztja a leveleket, ha könnyedén, búsan átlebben az erdőn. Ha csak véletlenül valaki kiejti a rejtélyes lány nevét, komor, sűrű lesz a levegő, a tekintetekbe zavar, ki nem mondott fájdalom költözik. Csodálta, hogy míg a többiek oly vidámak nem veszik észre szerelme földöntúli szépségét, dekadens gyönyörét.
Őt kereste mindig, mióta azon a különös, zavaros estén összetalálkoztak. A fogyó hold lágyan mélyedt az éj puha bársonyába, ezüstje lecsorgott a ringatózó, öreg fűzfák ágain, az ódon sírkövek mohos, töredezett szélein. Édes rózsaillat lengte be az alvó sírkertet s a költő elmélázva, ihletet keresve lépdelt az elhagyatott, fű benőtte ösvényen. Ahogy egyszerre felnézett meglátta őt. Mint egy szobor ült az egyik vadrózsa-fojtogatta sírbolton. Mintha csak ő is a része lenne, szinte egyé olvadtak.
Hosszú, fehér leplei áttetszően omlottak le tökéletes, szobor-simaságú testén, szabadon hagyva gömbölyű márvány-vállait a misztikus holdragyogásban. Hollófekete hajkoronája sötét palástként terült szét a hátán, s kígyózott egészen a földig, mintha csak egy pre-rafaellita festmény madonnája lenne. Arcát a tenyerébe temette. Sírt talán? A költő döbbenten szemlélte a nimfát, de csak egy pillanatig nézhette. A lány felriadt, könnyes szemeiben zavar csillant, majd eltűnt a szomorú sírkövek és haldokló liliomok erdejében. Ettől fogva nem nyughatott a fiú, folyton csak a lány forró, meg nem értett könnyes szemeire tudott gondolni, s kereste, kereste őt. Szerette volna magához ölelni, megcsókolni, tudatni vele, hogy kész a szívébe zárni. Nem értette, miért bujkál. Éjszakánként azért imádkozott, hogy minél hamarabb találkozhassanak. Szonetteket, majd ódákat és himnuszokat írt hozzá, s lassan rögeszméjévé vált az iránta való vágyódás. Senkinek sem tetszettek ezek a költemények, felháborítónak, morbidnak találták őket. Alkotójuk így még magányosabb és még szomorúbb lett. Sok helyre elvetődött, járta a világot, ahol a titokzatos múzsa nyomát sejtette. Néha hallotta lágy, édesbús dalát elhagyott, ódon sírkertekben és ravatalozók ünnepi homályában, bitófák árnyékában. Vagy a hideg éji szelekben, amik a beteg fák koronáját borzolták s megbújtak a régi tárgyak porladó, jellegzetes illatában. Sok idő telt el, mire újra meglátta őt ellibbeni egy komor, halott erdőben a szürke, századok porával lepett fák közt. Csak egy villanásra tűnt fel, majd mikor a költő odafutott, csak a lány könnyeit találta, ahogy beszívódnak a száraz, ólomszín talajba. S akkor vörös, tündöklő rózsák kezdtek szirmot bontani ott. A költő szívében újfajta, parázsló boldogság tüze éledt.
- Hát mégis szeret engem! – gondolta s letépte az egyik vérvörös virágot. Azon az éjjelen édesen, és nyugodtan aludt, nem látta a lány szomorú arcát a sápadtan figyelő holdban. A rózsa sokáig szép maradt, csak ősszel kezdett el hervadni. De milyen ősz volt az!
A bánat szinte sugárzott a megbarnult házfalakról s a tó mozdulatlan vizén tükröződő felhők élettelenül nyújtóztak a vigasztalan égen. A költő megsiratta és eltemette a szirmokat a néma kertben, az elmúlás szentélyévé avatva azt. Mikor a tavasz hosszas késés után megérkezett a földbe temetett szirmok helyén hatalmas, illatos rózsabokrok nyíltak. A költő nem hitt a szemének. Gondosan ápolta őket, s azok egyre csak terjedni, sokasodni kezdtek. Behálózták és megfojtották a kert más virágait, majd a fákra is rákúsztak, végül a házakat is ellepték. Már a fiú is ott aludt a tövükben, elkábulva az ópiumtól, amely a szirmokból áradt. Az ősz újra eljött, hamarabb, mint bárki feltételezte volna. Bénító szomorúság kúszott az otthonokba, mint egy gonosz árnyék. A szövevényes rózsaerdő is pusztulni kezdett, s a költő érezte, a következő tavaszt nem éri meg. Naphosszat csak járkált az egyre kegyetlenebb, egyre dermesztőbb szélben, mely örvénylőn kavarta a lehullott, elszáradt szirmokat. Egyszer csak meglátta a lányt. Ott állt vele szemben a barnuló, hatalmas virágszirmok boltíve alatt. Fehér lepleit és sötét haját egymásba mosta a feltámadó szél. S az arca – most tudta csak igazán szemügyre venni az arcát – mélységes fájdalomról árulkodott. Mását már ezernyi antik művész márványba öntötte de egy sem sikerült oly tökéletesen, mint az eredeti. Időtlen szépsége megfoghatatlan gyönyört sugárzott mégis minden vonása szomorúnak tűnt. Szemei olyanok voltak, mint két mérhetetlen vér-kút amelyben ott kavarog az emberiség minden gyásza, tébolya és lemondása. Összeölelkeztek a hulló, záporozó rózsaszirmok esőjében.
- Eljöttem hát – mondta a lány – mert szeretsz és én is szeretlek, és tudom hogy nem tudsz nélkülem élni. Ezért voltam mindig oly szomorú, ha csak láttalak téged, ezért bujkáltam mindig előled, amíg csak tehettem, amíg csak a szívem engedte. A költő megcsókolta az istennő ajkait s az visszacsókolt. Egy pillanatra – talán az örökkévalóságig – szerelmes ölelésben forrtak egybe, aztán a férfi ernyedten, kihűlve csuklott össze. Egy aszott, ráncos vénember teteme terült el a földön. Bőre rothadni, fonnyadni kezdett, a fehér meszes csontok átütöttek rajta, boldog halvány mosolya eltűnt, majd a csontváz is porladni, bomlani kezdett s hamarosan már csak száraz rózsaszirmok voltak ott, ahol az imént még ő hevert. A titokzatos lány, akit az emberek Halál néven emlegettek keserűen elmosolyodott, majd ráfújt a szirmokra, melyek felröppentek és elkeveredtek szélben kavargó társaikkal. Sokáig nézett utánuk, majd megfordult és ellebegett az őszben. Rengeteg dolga akadt még ezen a világon.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
