Hatalmas birodalmak, óriási kultúrák tűnnek fel, hogy aztán ködbe burkolózva alámerüljenek. Egyesek felemelkednek, mások elbuknak. Emberek, arcok, tömegek: széthullik minden. De van egy olyan mindenen túlmutató egységes rendszer, mely magasabb szférákon keresztül jut el hozzánk: ez a zene!
Sajnos egyre inkább távolodik az ember a zene igazi lényegétől.
Korunk hanyatlik. Hiába vannak „óriási technikai csodák”, szellemileg egyre süllyed az emberiség. Sokan vártak a XX. századtól nagy áttörést – Hugo, Balzac, Zola stb. – ám ez nem történt meg, sőt, visszájára fordult.
Ahogy az ember egyre kényelmesebbé teszi az életét, úgy múlik ki belőle a vágy a megismerés felé. Gépek átkos kora ez: modern „civilizáció”, TV, számítógép. Mindez tükröződik a zenei világon. De bizonyos rétegeken egyfajta zenei metamorfózis ment végbe. Egyre többen vágynak vissza gyökereikhez, vágynak a letűnt idők zenei tisztaságára. Egyfajta transzcendentális utat választottak, hiszen más út már nemigen akad.
Kurt Seligmant idézve: „A zene harmónia, és a harmónia a világegyetem misztériuma. A zenei összhang a leghatalmasabb hatóerő, vonzerőt fejt ki az égi hatásokra, és megváltoztatja a tulajdonságokat, a viselkedést, a hajlamokat.” Erre van szükség, de ez az út nehéz, talán pont azért, mert visszafelé kell haladni. Már az ókorban felismerték, hogy a létezés mélyén a szenvedés áll. Gondolok itt a görög Dionyssos-ünnepekre vagy az északi buddhizmus misztériumaira. Azok a művészek, akik korunkban elindultak ezen az úton, kultúrtörténeti korokba hatoltak vissza. Mágikus gondolkodás, apokaliptikus világlátás.
A dionyssosi kultúrában a költészet és a zene, az alkotás és az előadás a legszorosabban összefonódnak, eredetükben szétválaszthatatlanok, azonos mítoszból gyökereznek. Talán Nietzschét idézve jobban beleláthatunk a művészet lényegébe:
„A dionyssosi művészet is az élet gyönyöreiről akar meggyőzni, csak ezt a gyönyört nem a jelenségekben, hanem a jelenségek mögött kell keresnünk. Fel kell ismernünk, hogy mindennek, ami létezik, fájdalmas pusztulással kell számot vetnie, a dionyssosi művészet rákényszerít, hogy bepillantsunk az egyéni létezés rettenetébe. Az erősek pesszimizmusa ez, a legélesebb, a legmélyebbre látó tekintet bátorsága, mely vágyódik a borzalmasra. Az erőfölösleg kiváltotta szenvedés. Így az őrület sem az elfajzottság tünete, hanem épp az egészség neurózisa. A dionyssosi ember Hamlethez hasonlít: mindketten bepillantottak a dolgok lényegébe, és láttak és megismertek, és a tudás elundorítja őket a cselekvéstől; mert tettük a dolgok lényegén mit sem változtat, nevetségesnek vagy szégyenletesnek érzik amit elvárnak tőlük, azt hogy a kizökkent világot ismét helyretolják.
Most, amikor az akaratot a legnagyobb veszedelmek fenyegetik, mentő gyógyírt tudó varázslónőként jelenik meg a művészet: a lét borzalmának vagy abszurditásának undorát ő formálhatja át olyan képzetekké, amelyek élhetővé teszik az életet.”
Ebben a pár sorban Nietzsche a zene elementáris hatásait foglalja össze a lét párhuzamával. Én még ezen is túlmenve azt mondom, hogy a zene a művészetek összessége, és azon az úgynevezett transzcendentális úton visszavezetheti az embert az ősi tisztasághoz. Persze nem tömegekről van szó, hanem egyénekről. A tömeg feloldja az egyént a mi XX. századunkban. Pedig az egyénnek erősítenie kellene a tömeget, ám ez már nem így van. Az egyénnek felül kell emelkednie, és elérni a magasabbrendű állapotot. A zene, mint a művészetek összessége képessé teheti erre az egyént, de tömegeket soha.
Úgy érzem, ez a bizonyos réteg, amiről elkezdtem beszélni, ezen az úton indult el. Szándékosan nem emelek ki senkit, mert pusztán a zenéről kívánok szólni, és arról az útról, ami a lényege. A zene felold és megerősít, legyenek azok a legprimitívebb dobütemek, vagy éppen Wagner. Én azokat is elismerem, akik „negatív” irányba indultak el. Ugyanis ők is a zene lényegét használják fel, csak éppen a „sötétebb” irányban. Az, hogy melyik irányba indul el, mindenkinek szubjektív megítélése, hiszen a zene megadja a léleknek a szabadságot: szabadságot az élettől, a lét pusztaságától. Ez már szinte halálos feloldódás: hiszen a halál szabadulás. Hamvas Béla szavaival:
„A halált az ember tudatának egész világosságával magára veszi. Nem ájul bele, nem roskad, nem menekül, nem szűköl és nem üvölt. De a legfontosabb, hogy a beavatott ott ül a nagy láma előtt félig behunyt szemmel; már nincs olyan borzalom, ami megremegtetné, nincs gyönyör ami megszédítené, elszenvedett minden ostorcsapást, megkorbácsolta napfény, veszteség, mámor, hírnév, munka, verejték, szerelem, s neki ebből az egészből már nem kell semmi és senki, és az egész léten túl van, és átlépett a határvonalon.”
Isteni fennség, végső csend, feloldódás, az elviselhetetlen megélése; úgy érzem, ez a lényeg. Az individuum feloldódik, de nem a tömegekben, hanem egy sokkal magasabb állapotban, a világmindenségben. Ehelyett azonban a szenvedés, a kárhozat, sötét nyomorgás jut a szellemi embernek, mivel magára veszi a világ terheit. Nincsen lehetősége a feloldódásra, csak a szenvedésre. Szenved, mert szenvedtetik.
Ez az apokaliptikus világlátás, amit már említettem, amely tükröződik a zenén. Elsősorban, sőt nyugodtan kijelenthetem, hogy az „alternatív” zenei világban ment végig ez a fejlődés, de ezen belül is csak egy nagyon szűk rétegben, ami sajnálatos, de egyben jó is.
A zenét, mint témát, kimeríteni soha nem lehet. Ezért csak reménykedni lehet abban, hogy egy kis töredékét sikerült összefoglalni, ami korántsem teljes, puszta bevezetés.
„Akinek van szeme a látáshoz, az látja.
Akinek van füle a halláshoz, az hallja.”
Illusztráció: Jour
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
