„Sűrű felhők gomolyogtak az égen; a hold nem mutatkozott. Elkeseredetten gubbaszkodtam padlásszobámban, s fürkészve találgattam, vajon hol járhat. Gondolataim össze-vissza csapongtak; ott kóvályogtak nagy barátomnál, aki esténkint szép történetekkel és szép képekkel szórakoztatott. Hány élmény hőse volt! Fönt lebegett a vízözön fölött, s éppúgy mosolygott Noé bárkájára, mint mostanában rám, s vigasztalva szólt a csírázó új világról. amikor Izrael népe Babilon vizei mellett siránkozott, bánatosan pillantott le a fűzfákon függő hárfákra. Amikor Rómeó fölkúszott az erkélyre, s a szerelem csókja kerubi gondolatként fölszállt a földről, a kerek hold fekete ciprusok közé bújt a fényes éjszakában. S járt Szent Ilonán, amikor a hatalmas gondolatoktól tépázott hős egy magányos szikláról kimeredt az óceánra. Igen, a hold örökké beszélhetne! A világ valóságos mese neki. Ma este nem látlak, drága barátom! Nem rajzolhatom le látogatásodat! – S amint álmodozva néztem a felhőket, valami fényesség derengett a magasban. A hold egy pillanatra kivillant, de aztán újra eltűnt. Fekete felhők tolongtak föléje. Így is üdvözölt, így is átölelt.” (Andersen: Képeskönyv kép nélkül)
Hans Christian Andersen dán író, költő elbeszélő. Korán elhunyt apja művelt, felvilágosult szellemű csizmadia volt, anyja parasztlány, robusztus egyéniség, de vallásos, babonás. Gyerekkorára a napóleoni háborúk okozta riadalmas ínség nyomta rá bélyegét: őt magát is a szürke barátok (ferencesek) menhelyén kosztolták a kisváros öregjei, betegjei közt. Dickensi hányattatású gyermekkora volt: szegényház, szövödei, dohánygyári, patikai munka, színpadi éneklés és tánc voltak legfontosabb állomásai, míg végre híres ismerősei segítségével iskolához és utazáshoz jutott. Hírneve kialakulásától kezdve élete nagy részét utazással töltötte, főként nevezetes emberek vendégeként. Írt verseket, regényeket, novellisztikus történeteket, útirajzokat, világhírét azonban az általa kevésbé becsült meséivel vívta ki.
Ezeket a legtöbb európai nyelvre lefordították, mind a gyermekek, mind a felnőttek kedves olvasmányai azok. A gyerekeket csapongó képzelete vonzza, amely hol a kínai császár porcelán palotájába, hol a hálóköntösben és papucsban sétáló törökök birodalmába, hol hazája kedves partvidékére vagy ódon házaiba vezeti el őket, hol az álmok országába ringat, néha még a halál csöndes, de boldogságos birodalmát is feltárja előttük. Varázsvesszejével megeleveníti a játék-szereket, a szoba régi bútorait, a tányérokat, a kanalakat, a tollszárat meg a tintatartót, lehozza az égből a fényes angyalokat, akik szegény jó kis gyermekek voltak földi életükben és életre kelti a kedves halottakat. A felnőtteket nagy lélekismerete, metsző, de mindig finom szatírája ragadja meg. A mese mögött valóság rejtőzködik, emberi hibákkal és fogyatékosságokkal, amelyeknek ügyesen tapint elevenére, amelyeket megmosolyog – de emberi értékekkel is, amelyeknek nincsen nálánál nagyobb tisztelője. A hiúságot, telhetetlenséget, címkorságot, önteltséget olyan finom allegóriákban teszi nevetségessé, hogy az ember ijedten néz végig a saját díszes külsején: hátha nincsen is rajta ruha. De megkapó és megható a hűség, a kitartás és mindenekfölött a jóság megszemélyesítése, itt elnémul minden gúny és irónia – és bensőséges, őszinte költészet, a világirodalom egyik legnagyobb költőjének szava szólal meg. Írt verseket, regényeket, novellisztikus történeteket, útirajzokat, világhírét azonban az általa kezdetben kevésbé becsült meséivel vívta ki. Felfogása alapvetően romantikus, saját élete példájára épült.
Önéletrajza (Életem meséje, 1855) címével is utal az élet meseszerűségére: a világon minden a lehető legjobb, a végén – ha nem a földön akkor a túlvilágon – minden elrendeződik, mindenki a születését és tehetségét megillető helyre kerül. Zsenielméletének szolgáltat keretet regénye (Csak egy muzsikus, 1837) pesszimista, kegyetlen története, melynek hősnője nem szívelheti a gyenge s elpusztuló művészt, hanem csak azt, aki kiverekszi a helyét. Itt mondja ki Andersen, hogy a zseni olyan, mint egy tojás, melegre és főképp a szerencse megtermékenyítésére van szüksége, különben megzápul. Az ábrázolásban nem édesít, nem lakkoz: hőseinek élete kemény, nagy próbák sorából áll, de már csak kivételes emberek jutnak el az evilági boldogsághoz. Stabilitásvágyára, zsenikultuszára, arisztokratikus társadalomszemléletére jó példa A rút kiskacsa c. híres meséje. 1835-72 között jelentette meg folyamatosan, 24 füzetben 156 meséjét: Mesék és történetek címen. Egy részük dán és külföldi forrásokra, az Ezeregyéjszaka történeteire, népmondákra vezethető vissza, a többi eredeti alkotás. Első füzeteiben közvetlen népmesékből, népi legendákból, babonás történetekből indult ki mind dán, mind különféle külföldi források alapján - valószínűnek látszik, hogy pl. A zsidólány c. történetét Mednyánszky 1829-ben németül megjelent magyar monda- és legendagyűjteményének „Az apa átka” c. darabjának alapján készítette – későbbiekben egyre inkább a saját maga konstruálta történetek dominálnak. Korszakalkotó jelentőségük, hogy gyökeresen megváltoztatták a Grimm testvérek és E.T.A. Hoffmann óta virágzó elbeszélő stílust. Hatásfokának nagyságát mutatja, hogy több műve névtelenül terjedt szét a világban, néhány meséje pedig a századforduló táján folklorizációs alappá, népmeseképző témává lényegült át. Andersent meséi már életében világhíres emberré tették, megszerezték neki többek között Heine, Liszt, Balzac, Wagner, Schumann barátságát. Természetének különcségeiről, agglegényéletéről, szelíd önhittségéről, hipochonder voltáról, világfi allűrjeiről, világhíres emberek iránti elemi vonzalmáról több kortársa megemlékezett. Utolsó tíz évében már betegeskedett, májrák ölte meg. Még életében számtalan jelét kapta az elismerésnek: 1838-tól magas évjáradékot élvezett. Szülővárosa díszpolgárává választották, részt vett saját szobra leleplezésén, több külföldi uralkodó tűzött rendjelet mellére. Életművének magyar vonatkozása miatt emlékezetes az Egy költő bazárja (1937), benne az író 1841-es dunai hajóútjáról és pesti tartózkodásáról is beszámol az ismert kitétellel: „Magyarország gazdag ország, és egy szép nyári nap Dániájára emlékeztet; két testvér…”
Meséi több százezres kiadásban kerültek hazánkban is kiadásra, az első még a nagy mesemondó életében, 1858-ban jelent meg Petőfi Sándor özvegyének, Szendrey Júliának a fordításában.
„Mit ér, ha nagy vagy,
gigászi nagy;
ha birodalmak
császára vagy,
de bús szívedben
örök a fagy?”
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
