Corvus Corax

Azon időkben, mikoron új isten született a világra és a bor vérré vált, igen áldozatosak valának az emberek azon tevékenységben, melyet mainapság borivásnak neveztetnek. A nagy Dionüszosz oltára elé igen örömest és gyakorta járultak, hogy leróják kegyeletüket, mit igen kedvesnek véltek neki a mulatságban, táncban, borban, szerelemben. Ki vígan, ki búsan töltötte kedvét, mert ám búsan is lehet vigadni és éppúgy fordítva: vigasságban búsulni, bánatot ölni. Ezen szent rítusoknak igen tekintélyes alkotórésze a muzsika volt...

Mert hát ki ne tapasztalta volna pár kupa bor után azon buzgóságát, hogy zenében próbálja meg kifejezni hullámzó lelkének rezdüléseit? Akkortájt, a középkorban cégéres fogadók, útszéli korcsmák szolgáltak templomul ezen kegyes cselekedeteknek. Uraság és jobbágy, pap és katona mind-mind megtalálta a maga helyét, hol a pénzeszacskója teltségének megfelelően illő tisztelettel, vagy annak hijján fogadták. De ne feledjük a királyokat, császárokat! Igencsak kedvüket lelték ők is az effajta mulatságokban, csak éppenséggel jeles helyzetüknél fogva mindezt királyi módon tették - mert hiszen isten isteni módon cselekszik, az ember emberi módon, azon belül a király uralkodói pompában, a pap kegyesen, a katona harciasan, és így tovább... Mindez így helyes, de inkább vessük a figyelmünket a zeneszóra, mely mestere kezében megcsendül, és amely király s jobbágy lelkének óceánján egyaránt elhajózik!

Ezen muzsikusok s vándorzenészek kik országút porain városról-városra, fogadóról-fogadóra jártak, kicsit ördöngösnek, kicsit bolondnak, de mindenképp különös embereknek számítottak. Annak tartották őket, és csakugyan azok is voltak. Mert hát képzeljünk csak el egy korabeli fogadót, melynek igencsak megviselt ajtaján ott csüng egy cégér, esetünkben egy fekete holló. Ennek tekintetétől kísérve belépünk az ajtón, s szemünk elé tárul a tobzódás megannyi, kinek átkos, kinek igen kedves formája... A hangzavar fülünkbe csendül, a zsírszag és a füst arcunkba vág, összetorlódott vaskos tölgyfapadok között hatalmas zsúfoltság, mely fölött víg madarakként félig telt vagy üres fakupák repkednek. A szolgálólányok riadt-boldogan tüsténtkednek a tömegben, egyszer-egyszer felsikkantanak - aztán a pofon, mely valamelyik kedves vendég nem éppen kedves cselekedete miatt csattan. Valahol a söntéspultnak nevezett tákolmány mellett állnak a zenészek, vígan vagy búsan kísérik ennek a kavalkádnak dagadó hullámzását. Arcok bukkannak fel a zavarosban; hol egy szegényember, ki sorsát keseregve kiált fel valamit kérve: "De bús legyen ám!", hol egy lovag kíván édes-szerelmes dalt, vagy éppen egy kiszolgált obsitos valami harciasat. A zenészek pediglen észrevétlen irányítják eme sokaság kedvét művészinek néhol nem nevezhető kiegészítéssel: egy-egy böffentéstől kísérve. S a dalok végigkísérik ezen világok forgatagát, mindig változva, mindig kiegészülve; síppal, dobbal, nádi hegedűvel - vagy másképpen - de mindig a kor szellemét nyújtva, mely magasztos és fájdalmas, hívó s vad, nyers s finom. De Dionüszosz eme papjai között egységes tükörképpé válik mindez egy középkori fogadóban, melynek hangulatát a Corvus Corax zenéje hűen adja vissza...