Hagyományőrző, elveihez végsőkig ragaszkodó, pusztán anyagi indíttatásból, a szellemi szféra teljes mellőzésével semmit az asztalra le nem rakó és megalkuvást még hírből sem ismerő. Na, ő nem Albin Julius…
A 2008-as év sem telhet el újabb Der Blutharsch kiadvány nélkül, így sikerült egy korongra pakolni a 2002 és 2008 között különböző formációkkal és formációknak készített dalokat „Everything is alright” címmel. A tradíciókhoz híven színes, műfaji határokat még szótárból sem ismerő szerzemények ezek, melyeknél a ráfordított munkaórák magas hányada a megfelelő számcím kiválasztásával telt („Untitled I. – XVII.”), mégis kellemes meleget találhat a kedves hallgató Albin Julis hangjegyekből összeállított tarka szőttese alatt.
A sok forrás és kaotikus gyökerek ellenére egy nagyon is hallgatható album született, ami adott hangulatban még szerethető is. A sorrend kiváló, a más-más korokból és projectekből származó dalok egységet képeznek, melyek valóban önálló lemezként is megállják helyüket. Rögtön a kezdet új horizontot nyit és kicsit country-s beütésével finom kulturális utalást tesz a szerb és kelet-német western produkciókra. Élőben biztos nehéz lesz majd a sombrerós bendzsósokat elrejteni az álcaháló alatt, de az már csak szervezés kérdése. Minőségi folytatás a második cím nélküli tétel is, de a harmadik a személyes kedvenc, amely a refrénből ítélve a címadó lehet, és a források szerint ez az egyetlen eddig ki nem adott dal a lemezen. Elektronikus alapok, jó refrén, és egy kevés elmaradhatatlan klintísztvúd, de ez utóbbi elnézhető. A régi DB-t idézi az Untitled 4, és valóban, a 2003-ban megjelent Zetazeroalfával készített split lemezről lett átemelve, szerencsére változtatás nélkül. A 2007-es Yellow leaf 33 (!) példányra limitált picture disc egyetlen dala a következő, amiben a hangzást tekintve Mézga Aladár is segédkezik, sokat nem rontván ezzel az álfuturisztikus összképen, leszámítva, hogy alig fog majd elférni az elmaradhatatlan spanyolajkú vendégmunkások mellett egy élő produkció esetén. Kiemelkedően szép a szintén egydalos limitált lemezről származó Time is thee enemy! akusztikus betéteivel és suttogó énekével. A következő két dal szintén hasonló forrásból van, hol erősen, hol kevésbé hozva a várt minőséget. Érdekesebb az alig egy perc hosszúságú acapella Untitled 10, melynek valójában The Odin hour a címe és eredetileg a Death in June 1998-as „Take care and control” lemezén szerepelt.
Egy 2005-ös koncertjegyhez járt ajándékba a tizenegyedik dal, amit később a nagyközönség számára is elérhetővé tettek egy 88 példányos kiadványon. A legrégebbi tétel 1997-ből származik, és a The Moon Lay Hidden Beneath a Cloud formáció „The smell of blood but victory” lemezén szerepelt, és szerencsére az eredeti formájában hallható. A most éppen szerencsét hozó tizenhármas a Looking for Europe válogatáson már hallható volt, erős közepes színvonalával keveset tesz hozzá, viszont alig vesz el a lemez hangulatából. Majd egy újabb kollaboráció következik a Sottofasciasemplice-szel, majd a két egészen izgalmas :Wumpscut: átdolgozás után egy újabb válogatásra szánt dal zárja az albumot. Az Untitled 17 egyébként eredetileg a Danza De La Muerte kompiláción jelent meg. Az egy egységként tárgyalt zárás erősen elektronikus irányba viszi el lemezt, ugyanakkor szépen le is zárja azt.
A dalcsokor meghallgatása után az az örömteli érzés lesz úrrá a hallgatón, hogy a DB szerencsére nem egy „Albin és a mókusok”, hanem egy valódi zenekar, amelyik egy sokaknak nem tetsző, de legalább saját utat jár.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
