Mindig is érdekes volt a viszonyom Edgar Allan Poe műveivel. Nem mondhatnám, hogy rajongok az írásaiért – ám azt sem, hogy közömbös vagyok irántuk. Jó néhány olyan akadt ugyanis köztük, ami megfogott, és ez nem is csoda, hiszen Poe – igazi zsenihez méltóan – jó pár olyan novellát és verset hagyott az utókorra, melyek nem csak, hogy kiállták az idő próbáját, de még rengeteg író fantáziáját is megtermékenyítették. Gondoljunk csak a legnagyobbakra: Ambrose Biercére, Howard Phillips Lovecraftra, Clark Ashton Smithre, Robert Blochra vagy a „horror-királynak” nevezett Stephen Kingre. Nekik mind Poe művei adták meg a kezdő lökést, hogy elkezdjék rémtörténet-író munkásságukat; és azt se feledjük, hogy voltaképpen a mi Verne Gyulánkra is nagy hatást tettek ezek az alkotások: különösen Poe egyetlen regényéből, az Arthur Gordon Pymből merített sokat kalandos történetei megírásakor, sőt, írónk első könyve, a Jégszfinx konkrétan annak a folytatása...
Tekintsük át akkor Poe életét, aztán majd kitérek még a stílusára és a műveire is.
Edgar Allan Poe 1809. január 19-én, Bostonban látta meg a napvilágot, egy vándorszínész házaspár (David Poe Jr. és Elizabeth Arnold Hopkins) gyermekeként. Szüleit azonban nem ismerhette meg: alig volt két éves, amikor tragikus körülmények közt mindketten elhunytak, őt pedig a család egy jóságos barátja, egy dohánykereskedő (John Allan) és annak felesége (Fanny) vette magához. Örömmel vállalták el a nevelését, s bár törvényesen sosem fogadták örökbe, de a nevüket (Allan) megkapta tőlük.
Angliában – amit a kis Poe szívből utált – járatták iskolába, ahol is igen jóeszűnek bizonyult: sokat tanult, olvasott és már egészen korán fogékony volt a nyelvekre és az irodalomra is. Ettől függetlenül nem számított jó gyereknek: amikor ugyanis kamaszként a nevelőszülei a Virginiai Egyetemre küldték, hogy ott folytathassa tanulmányait, rossz társaságba keveredett, s az idő múlásával egyre közelebbi kapcsolatba került a különböző szerencsejátékokkal és az alkohollal, majd az ópiummal is. A gyengébbik nemet sem vetette meg: már serdülő fiúként szenvedélyesen hajszolta a nőket, később pedig még az örömlányok „szolgáltatásaitól” sem riadt vissza.
Rossz magaviseletének meg is lett az eredménye: az egyetemről alig egy év után eltanácsolták botrányai és kártyaadósságai miatt, s emiatt richmondi kedvesét, Sarah Elmira Roystert sem tudta eljegyezni.
Ettől függetlenül azonban már iskolás évei alatt is folyamatosan írt, s ennek köszönhetően – még egyre züllöttebbé váló élete ellenére is – meglehetősen hamar beindult költői karrierje: 1827-ben megjelent első verseskötete, egy negyven oldalas füzet, Tamerlane And Other Poems (Tamerlene és más költemények) címmel, mely állítólag erős Bryon-i hatásokat mutatott. Ebben összesen tíz költeménye kapott helyet, olyanok, amiket mindössze 12-13 évesen írt...
Közben Poe – akkor első ízben – megpróbált leszámolni kicsapongó életével, ezért belépett a hadseregbe, ahol több, mint öt évig szolgált, s ahol remekül megállta a helyét. Mikor leszerelt, Baltimoreba költözött a nagynénjéhez, Maria Clemmhez és annak lányához, Virginiához, s így egycsapásra megváltozott az élete: a kemény katonaévek után már sokkal jobban elengedhette magát, aminek hatására újra az alkohol és a kábítószer után nyúlt.
Az írást mindenesetre nem hagyta abba, hiszen annak is nagyobb figyelmet szentelhetett, ennek pedig meg is lett az eredménye: 1833-ban hat novellája is megjelent egyetlen versenynek köszönhetően, s a művek közül az egyik, a MS. Found in a Bottle (Palackban talált kézirat) még az 50 dolláros fődíjat is meghozta számára. Voltaképpen ez és a dicséretek indították el Poe írói pályáját.
Aztán 1835-ben a Southern Leterary Messenger szerkesztője lett, és feleségül vette unokahúgát, a 14 éves (már akkor is tüdőbajjal küszködő) Virginiát, közben pedig sorra publikálta írásait (voltaképpen az ezekért kapott pénz volt számára az egyetlen megélhetési forrás).
1937-ben aztán kénytelen volt otthagynia az újságot, ugyanis annak szerkesztője megunta Poe züllött életét – úgy látszik, a házasság sem tudta megváltoztatni Poe-t, hiszen életének ebben a szakaszában nyúlt a legtöbbször az alkohol és az ópium után. És ennek meg is lett a következménye: mert bár sorra írta különféle lapok számára az elbeszéléseit, egyik újságnál sem maradt sokáig. Pedig egyaránt volt jó írónak, riporternek és kritikusnak is, ráadásul, műveinek köszönhetően egyre ismertebb lett, rengeteg rajongót szerezett különös stílusával. Népszerűségéhez az űrrepülésről szóló, elképzelt álriportjai is hozzájárultak; ám hiába volt sikeres, ez nem volt elég neki ahhoz, hogy lemondjon a kábítószerekről; ráadásul, rendszertelenül írt, így a határidőket sem tudta betartani, s ezért egy helyen sem tűrték meg sokáig – feleségével kénytelenek voltak egyik városból a másikba költözni.
A mélypontot aztán az 1847-ben történt tragédia jelentette Poe számára: Virginia ugyanis hosszas haldoklás után fiatalon belehalt betegségébe, Ő pedig elkeseredésében (bár nem hagyott fel az írással, de) visszatért Richmondba, ahol megpróbálkozott a tanítással is. Közben különös módon újra találkozott első szerelmével (Sarah Elmira Royster-el), akit most már tényleg eljegyzett, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy leszámoljon az akkora már ijesztő méreteket öltött alkoholizmusával és az ópiummal. Míg tehát Magyarország a szabadságharc elnyomóival küzdött, addig Edgar Allan Poe a saját démonaival harcolt, amik végül is felőrölték őt: 1849. október 7-én Baltimore egyik sikátorában találtak rá eszméletlenül. Már nem tudtak segíteni rajta: a kórházba szállítás után meghalt, a Baltimore Clipper által leközölt gyászjelentés szerint "agyvértolulás" következtében.
Így, ilyen furcsa módon hunyt el tehát Edgar Allan Poe; mind az életéről, mind a haláláról rengeteg pletyka kering (sokan hangoztatják, hogy nem is élt olyan züllött életet, mint ahogy azt a legtöbben állítják), egyesek szerint őrült volt, mások szerint irodalmi zseni, de egyvalami nem lehet kérdéses: Poe igazi legenda lett.
Amit tett, az példa nélkül áll a műfaj történetében, hiszen neki köszönhetjük az egyes szám első személyű elbeszélés „modern” változatát, és mindazt, amit ma rémtörténetnek nevezünk. Azelőtt is voltak ugyan „sötét írások”, amik rémálmokkal, kísérteties lényekkel és az emberi lélek árnyoldalaival foglalkoztak, ám voltaképpen Poe volt az, aki igazán ki tudta használni a témában rejlő lehetőségeket. Ahogy egyik legfőbb méltatója és követője, Howard Phillips Lovecraft kifejtette terjedelmes tanulmányban, a „Természetfeletti rémség az irodalomban” nevezetűben (amiben a teljes VII. fejezetet Mestere műveinek szenteli), Poe volt az első, aki igazán félelmetes, művészi és eleven rémtörténeteket írt. Pontosan tudta ugyanis, hogyan kell felépíteni egy történetet, annak cselekményét, és hogy azon belül mely részeket érdemes kihangsúlyoznia, hogy aztán a végén, a sok kis utalás által elérhesse a kívánt hatást; tisztában volt azzal, hogy az egységes hangulat fenntartásához milyen leírásokat kell használnia, és hol; és azt is tudta, hogy a természetfeletti lényeknél néha szörnyűségesebb lehet maga az ember, az emberi abnormalitás és perverzió. Ekképpen tehát írásainak jelentős hányada nem csupán a misztikus dolgokkal, hanem a lélektannal is foglalkozik.
Így pedig művei több csoportba oszthatók: a lélek sötét oldalaival foglalkozó novellái közé tartozik például A perverzió démona (mely a minden emberben benne lakozó „démonról”, a beteges önkínzási vágyról és kényszerről szól), az Áruló szív (ez, mint Poe sok más írása, az őrülettel foglalkozik) és a pszicho-thrillerként is felfogható A kút és az inga, mely egy ember kálváriájáról szól a boszorkányüldözések korának díszletei közt.
A természetfelettivel foglalkozó írásainak sorát erősíti az Usher ház vége (az Aranybogár mellett ez Poe legnépszerűbb műve), a lélekvándorlással foglalkozó Metzengerstein és kedvenc saját novellája, a Ligeia, melyben egy halott asszony tér vissza a halálból, hogy megszállja mások testét.
Megint más novellák Poe és a felesége közötti kapcsolatról szólnak (például az Eleonora), továbbá, akármilyen furcsa is, de kedvesének hosszas haldoklását is megörökítette: a Ligeia-ban például azok az „élmények” és tapasztalatok köszönnek vissza, amiket az író a fiatalon elhunyt Virginia halálos ágya mellett virrasztva átélt.
Írásai közt van még humorosabb, ám nem kevésbé morbid történet (Pár szó egy múmiával, Az elveszett lélegzet, A véletlenek angyala), olyan, amiben tudományos-fantasztikus elemek lelhetők fel (Monsiur Valdemar esete, Mellonta tauta), továbbá, a három Dupin-történettel (melyek közül a leghíresebb az első, a Morgue-utcai kettős gyilkosság) voltaképpen Poe alkotta meg a krimi modern műfaját is, melyet aztán Arthur Conan-Doyle és a többiek továbbfejleszthettek. Poe kalandos regényéről már szót ejtettünk; azonban itt van még a Csend és az Árny, amik valóságos költemények, prózaiságuk dacára: mind a lejtés, mind az írások ún. „dallamossága” a verseket juttatja eszünkbe.
A verseket, a verseit, melyek nem kevésbé zseniálisak: álomszerűek, szépek (nem egyhez Poe valamelyik szerelme adta az ihletet), bár egyikből sem hiányzik a prózai műveire is oly jellemző komorság. Legismertebb közülük a Holló, ennek a hatása a legerőteljesebb: Poe verseinek méltatói szerint ezzel és a többi művével kezdődik a modern költészet, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy olyan művészekre hatott, mint például Baudelaire.
Tagadhatatlan, hogy bár Poe minden szempontból klasszikus lett, ám elbeszélései (a zsenialitásuktól függetlenül) sokak szerint tartalmaznak hibákat, amivel valószínűleg Ő maga is tisztában lehetett, hiszen megszállottan javítgatta és toldozgatta az írásait, melyek csak az 1845-ös Broadway Journal-ban nyerték el végleges formájukat; kritikusai szerint azonban még így is megmaradt a sokszor erőltetett humor vagy éppen az áltudományoskodás. Ezen kívül úgy tartják, hogy Poe gyakran túlságosan is bő lére eresztette elbeszéléseit, így pedig alkotásai nem egyszer kifejezetten vontatottá váltak. (Sokak szerint ez annak köszönhető, hogy Poe néha tudatosan próbálta felhasználni műveihez az ópium hatását, s ezért nem egyszer kifejezetten kábítószeres mámorában írt.) Prózájának legfőbb ereje így inkább a hangulatok életszerű ábrázolásában és a lélek sötét zugairól adott hiteles és átfogó képben rejlik, semmint a gördülékeny történetmesélésben.
Persze, Poe művei sem kerülhették el a megfilmesítést, sőt: rengeteg alkotását dolgozták fel a mozgókép világában, főleg az ismertebbeket, az Usher-ház végét, a Morgue-utcai kettős-gyilkosságot, Az áruló szívet, sőt, állítólag még John Carpenter klasszikusát, a Köd-öt is Poe művei ihlették.
Mindenesetre, Edgar Allan Poe munkásságával most már bárki könnyen megismerkedhet, hiszen a Szukits Könyvkiadó 2001-ben vállalkozott arra, amire eddig nálunk még soha senki: összegyűjtötték a szerzőtől megjelent műveket, jópárat újrafordítottak közülük, és mindezt kiegészítették a Magyarországon ki nem adott novellákkal, cikkekkel, levelekkel. Az így összegyűlt anyagot szétosztották három könyvre (az első kettőben az összes prózai műve kapott helyet, a harmadikba pedig a verseit szedték egy csokorba), amiket alig két év alatt ki is hoztak keményfedeles, fűzött kötetes formában.
