Elöljáróban már rögtön leszögezhetjük, hogy Erdődy regénye igen színvonalas és főképpen hangulatos regény. Három vándorénekes barangolásáról szól az 1200-as évek Nyugat- és Dél-Európájában. Pontosabban az eredetileg szabómester Guillem Figueira, felesége Blanche asszony, az inas Uc, és a később társaságuk tagjává váló német Eberhard lovag kalandos vándorlásáról. A könyvet nem véletlenül a Zeneműkiadó adta ki, ugyanis számos dal és költemény elevenedik meg a regény lapjain, növelve a mű autentikusságát, azaz eredeti forrásokon alapuló hiteleségét. Továbbá érdekes és az ismeretterjesztés szempontjából értékes történelmi tablót kapunk a pápaság és a császárság harcairól, albigens háborúkról. Igen, mert Guillem mester, felesége és Uc albigensek. Eretnekek, a szó klasszikus értelmében, akik „hitük” miatt menekülni, illetve vándorolni kényszerülnek. De mit takarnak ezek a fogalmak? Hol ér véget az (ál)romantika és hol kezdődik valami sötétebb? Először vizsgáljuk meg, mit mond a könyv az albigensekről.
„Valamikor, abban az időben, amikor a kereszténység a római birodalomban államvallásá lett, ez méregként hatott a tekintélyhez, hatalomhoz és vagyonhoz jutó papokra, a hivatalos egyházra. Nemcsak csúf visszaélések kezdődtek, de magát a vallást is meghamisították Róma és Bizánc papjai. Ekkor emelt szót a távoli Perzsiában egy Manes nevű férfiú, az első Tökéletes, akinek nevéről manicheusoknak nevezték el követőit. Az általa hirdetett hit átcsapott a határokon, terjedni kezdett a keresztény országokban is. Két legfontosabb tanítását ismeritek ti is, kellett hallanotok apátoktól. Egyik: a papok kiváltságainak ellenzése, visszatérés az ősi közösséghez. A másik pedig: az ószövetségi könyvek és a bennük leírt kegyetlen isten megtagadása. A római kereszténységgel majdnem egyidős hitünk a kettőség elvén alapul: a világ dolgait és az emberek sorsát két nagy megszemélyesített elv irányítja: a jóság és a szeretet Istene és a világot megteremtő Gonosz küzdelme. (…)
Manes ősünk tanítása gyorsan terjedt, nyugtalanságára nemcsak a perzsiai, de a keresztény papoknak is. De még a római birodalom császári hivatalai is felfigyeltek: féltek, hogy a papi tekintély lebontását követheti az államszerkezet megbomlása is. Üldözni kezdték hát a manicheusokat… a prófétát Perzsiában meg is ölték…, és minden erővel el akarták fojtani a mozgalmat. Nagy csaták is zajlottak; egyidőben az újhitűeknek független államuk is volt valahol Örményországban, és erős sereggel védekeztek a perzsa és a keresztény-császári hatalommal szemben egyaránt. Végső leveretésük után egy kegyes császár azonban nem koncoltatta föl valamennyi legyőzöttet, hanem mindenestül áttelepítette őket a birodalom északi tájaira, Bulgárföldre. Itt aztán tovább sarjadt, ágasbogasan terjeszkedett a hit: itt bogumiloknak, katharoknak nevezték magukat. Később átszivárogtak Észak-Itáliába: Milánóban és környékén a patarénus nevet viselték. Vagy másfélszáz éve eljutott hozzánk is a hit: az első közösség helyéről, a Toulouse-tól nem messze fekvő Albi városáról itt az albigensek nevet kapták. (…)
Hitünk alapelvei választanak el a zsidó-keresztény vallástól. A legfőbb gondolat, hogy a világot nem az ószövetségi Jehova, hanem az ővele azonos Gonosz teremtette: összeegyeztethetetlen a római tanítással. (…)
De bármily fontosak ezek az elvek, mégsem fő okai az évtizedek óta tartó, most megcsendesült, de bizonyára újrakezdődő háborúnak. Ennél még nagyobb ok is van. (…)
Világi ok. Nagyon is világi. A toulouse-i hercegség, ez a Pireneusok és a francia királyság között elterülő földdarab, gazdag és hatalmas ország. Talán nem is tudjátok, hogy a mi városunk Európa harmadik legnagyobb városa, Róma és Velence után. Földjeink termékenyek, polgárságunk vagyonos, az ország népe szorgalmas, és buzgósága haszonnal jár. Kívánatos zsákmány volnánk.” (1)
Eddig a könyv ideológiai okfejtése. Néhol még érinti a témát, de ennél tovább mutatóbb nézeteket már nem fog megismerni az olvasó. De mielőtt a fenti eszméken elgondolkozva, öntudatlanul is bólogatni kezdenénk, az agyunk hátsó fertályaiban felkevert marxista iskolai tanulmányok antiklerikális maradványaitól, nézzük meg ugyanezt a történetet, illetve ideológiát egy leheletnyileg másfajta dimenzióból, még mindig aránylag tömören, de teljes összefüggésében. Hadd pörögjenek le a tudatlanság és az ostobaság sötét sallangjai.
„A manicheizmus alapítója, Cubricus (vagy más nevén Corbicius) Krisztus után 216-ban Babilonban született. Gyeremekkorában mint rabszolgát megvásárolta Ctesiphon gazdag özvegye, aki felszabadította és halála után nagy vagyont hagyott rá. Egy másik történet szerint (Mani egész története legendákon alapul) egy gazdag öregasszonytól örökölte egy Scythianus nevű szaracénnek az egyiptomiak bölcsességéről szóló könyveit. Ezeknek a könyveknek a tanításait összevegyítette a zoroasztriánusoktól, a gnoszticizmusból és a kereszténységből átvett eszmékkel és hozzátette saját elgondolásait is. Így létrehozott egy filozófiai rendszert, amit tanítani kezdett. Cubricus ezt követően változtatta a nevét Mani-ra vagy Manes-re, és kijelentette, hogy ő az a Vigasztaló Lélek, akit Jézus Krisztus megígért. Követői két csoportra oszlottak: a hallgatók vagy harcosok külső körére és a választottaknak nevezett tanítók, illetve aszkéták belső körére. A szabadkőművesekhez való hasonlóságuk bizonyítékául az volt szokás említeni, hogy titkos jeleket, markolásokat és jelszavakat alkalmaztak, ami a mesterük örökbefogadásának tulajdonítható (mesterüket, Manes-t „az özvegy fiának”, magukat pedig az „özvegy gyermekeinek” nevezték), de ez világosan nem bizonyítható. Mindazonáltal ebben az összefüggésben van egy érdekes szokásuk. A legenda szerint Manes vállalta, hogy a perzsa király beteg fiát meggyógyítja. A herceg azonban meghalt, ezért a király rendelkezésére Manes-t elevenen megnyúzták és a holttestét felakasztották a város kapujára. Ezután minden évben Nagypénteken a manicheusok gyászszertartást végeztek Manes koporsójánál (ez a szertartás Bema néven ismeretes). Manes igazi szenvedéseit akarták szembeállítani Krisztus „nem reális” szenvedéseivel.
A maincheizmus alapvető tanítása a dualizmus: a világban két egymással ellenkező lételv létezik (fény és sötétség, jó és rossz). Ez a dualizmus azonban nem ennek a ténynek keresztény felfogásán alapul, hanem Ormuzd és Ahriman zoroaszteri tanításán. Ezt vegyítették a kabalisztikus babonával, és annyira eltorzították, hogy mind a perzsa papok, mind a keresztény atyák egyértelműen elutasították ezt a tant. Manes szerint minden anyag abszolút értelemben rossz, a rossz lételve örök, maga az emberiség sátáni eredetű, ezért az első emberek, Ádám és Éva a gonosz leszármazottai. Ugyanez a tan található meg a zsidó Kabbalában, ahol azt olvashatjuk, hogy Ádám különféle förtelmes tettek után női ördögökkel hált, míg Éva úgy vigasztalódott, hogy férfi ördögökkel közösült, ezért a gonosz lelkek egész faja született a világra. Évát a Kabbala azzal is vádolja, hogy a Kígyóval hált. A „Jalkut Simoni’ azt is elmondja, hogy azalatt a 130 év alatt, amiíg Ádám Évától távol élt, ’az ördögök, szellemek és manók egész nemzedékét nemzette’.
A manicheus démonológia így kövezte ki az utat a sötétség hatalmasságaival való kiengesztelődési szertartások felé, amiket a negyedik század végén euchiták gyakoroltak. Később a pauliciánusoknak, a bogumileknek és a luciferiánusoknak ugyanez volt a gyakorlata.
Így a gnoszticizmusban és a manicheizmusban találjuk a kereszténység felforgatására irányuló próbálkozások első jeleit.
Az a tény, hogy az egyház ’eretnekként’ elítélte ezeket, megnövelte bizonyos körökben az irántuk érzett rokonszenvet, de még Eliphas Lévi is elismeri, hogy az egyház cselekedete helyénvaló volt, mivel „Manes szörnyűséges gnózisa” nemcsak a keresztény tanításnak, hanem a kereszténység előtti szent hagyománynak is a megszentségtelenítését jelentette. (..)
Később, a kilencedik században a manicheus dualizmus további fejleményeiként megjelentek a bogumilek, akiknek neve a szláv nyelvekben ’Isten barátait’ jelenti. (…) Tanításuk így foglalható össze: Istennek, a Legfőbb Atyának két fia volt: az idősebbik a Sátán, a fiatalabbik Jézus. Az Isten jobbján ülő Sátán jogot nyert a világ kormányzására, de a gőggel teli Sátán fellázadt Atyja ellen, ezért Isten kivetette az égből. Majd azoknak a lényeknek a segítségével, akik bukásában társai voltak, a Sátán megteremtette a látható világot, a mennyei világ képmását, amelynek a mennyeihez hasonlóan van Napja, Holdja, és vannak csillagai. Majd végül megteremtette az embert és a Kígyót, amely az ő szolgája lett. Később Krisztus a Földre szállt, hogy megmutassa az embereknek a mennybe vezető utat, de halála és alászállása a pokolra eredménytelen volt: nem tudta megtörni a Sátán hatalmát.
Krisztus tehetetlenségének, ennélfogva a Sátán kiengesztelése szükségességének ez a hite eredményezte azt a további tanítást, hogy a Sátánt, aki nemcsak „e világ Fejedelme”, hanem mindenható teremtője is, imádni kell. Nicetas Choniates, a tizenkettedik századi bizánci történész ’sátánistáknak” nevezte ennek a kultusznak a követőit, mivel „a nagyhatalmúnak tartott Sátánt tisztelték, nehogy ártson nekik’. Később e követők „luciferiánusok” néven váltak ismerté. Tanításuk lényege (Neuss és Vitoduranus szerint): Lucifert Isten igazságtalanul vetette ki a mennyből. Egy nap újra visszatér és helyreállítja korábbi dicsőségét és hatalmát a mennyei világban.
A bogumilek és a luciferiánusok között tehát közeli rokonság volt, de míg az előbbiek megosztották tiszteletüket Isten két fia között, addig az utóbbiak kizárólag Lucifert imádták, mivel az anyagi világot az ő művének tekintették. (…)
Az albigensek a titkos társaságok mintájára két csoportra oszlottak: beavatottakra és félig beavatottakra (noha szoros értelemben nem képeztek titkos társaságot). A beavatottakat, akik számszerűen kevesen voltak, ’tökéleteseknek’ nevezték. Látszólag szigorú életet éltek: a hústól tartózkodtak, megfogadták, hogy nem esküsznek és nem hazudnak. A titokzatosság, amellyel körülvették magukat, tiszteletet váltott ki a másik csoporthoz tartozó ’hívők’ részéről. Ezek alkották a szekta nagyobb részét, és nyakig benne voltak mindenfajta bűnben: uzsoráztak, útonállók voltak és hamisan esküdtek, és bár a házasságot prostitúciónak nevezték, a vérfertőzés és szabadosság minden formáját gyakorolták. A ’hívők’, akik valószínűleg nem voltak teljesen beavatva elöljáróik manicheus tanításába, azt remélték, hogy a ’tökéletesek’ segítségével jutnak el az üdvösségre – a manicheus rendszernek megfelelően.
Az albigensek a languedoci nemesek körében találtak fő támaszra. Ezt a vidéket ’Franciaország Júdeájának’ nevezték: ibériai, gall, román és szemita fajok keveredtek ott. A nemesek, akik nagyon különböztek az ’északi tudatlan, jámbor lovagoktól”, egyáltalán nem tisztelték már a hagyományaikat. ’Kevesen voltak közülük, akiknek ne lett volna egyik nagyanyja szaracén vagy zsidó.’
Ezenkívül, az a számos albi eretnek, aki Európába az erkölcsi lazaságot visszahozta, a keresztes háborúk idején csatlakozott a szektához. Comminges grófja többnejűségnek hódolt, és az egyháztörténészek szerint VI. Raymundnak, Toulouse grófjának, a leginkább szenvedélyes albigensi ’hívők’ egyikének háreme volt.
Hamis beállítás, hogy az albigensek mozgalma kizárólag a Római Egyház zsarnoksága elleni tiltakozásként jött létre; valójában a kereszténység elleni, és még ennél is inkább a vallás és az erkölcs valamennyi alapelve elleni lázadás volt. Bizonyos albigensek huzamos időn át nyíltan hirdették, hogy a zsidók törvénye előbbre való, mint a keresztényeké; mások számára az Ószövetség Istene épp olyan borzalmas volt, mint a ’hamis Krisztus’, aki a Golgotán szenvedett. A gnosztikusoknak és a manicheusoknak a demiurgos (Jahve, azaz Isten neve kabbalista kifejezéssel – megjegyzés tőlem) iránti régi gyűlölete újra életre kelt bennük, akik a társadalmi rend ellen lázadtak. Az albi nemesek, a tizenhetedik század libertinusainak és a tizennyolcadik század illuminátusainak előfutárai, a papság elleni harc ürügyén szét akarták tépni mindazt a kötöttséget, amit az egyházi tanítás jelentett számukra.
Az albigensek által Dél-Franciaországban okozott felfordulás elkerülhetetlen megtorlást eredményezett: a kor kegyetlenségének megfelelő elnyomó intézkedéseket hoztak ellenük. Ez a tény alkalmat adott bizonyos történészeknek, hogy az albigenseket vértanúkká, az egyházi önkényuralom áldozatává magasztosítsák. De – éppen úgy, mint a Templomosok esetében -, üldözöttségük puszta ténye nem bizonyítja, hogy ártatlanok lennének azokban a bűnökben, amikkel vádolták őket.” (2)
Tehát megállapítható, hogy az albigensek mozgalma is azok közé az irányzatok közé sorolható, amelyek a modern sátánizmus előfutárai, megalapozói voltak. Gondolkozzunk el kicsit azon, hogy immáron 2000 éve, kiknek az érdeke a kereszténység elleni támadás? Kínlódnak, erőlködnek. Eretnek mozgalmak, tomboló bolsevizmus, liberalizmus, szekták, álszent-tehetetlen-korrupt politikusok. Bábuk. A sötétség eszközei. Sokan nem látják át, hogy a Gonosz szolgálata hiábavaló, nincs kiengeszteltetés, a szolgák is megsemmisülnek. Gyümölcséről ismerszik meg a fa. Az eredmény: pusztulás, halál. A Gonosz célja a hatalom maga. Mert a Gonosz a szolgálatért is gonoszsággal fizet, ezért (is) Gonosz. A Gonosz fogalmában nincs helye cseppnyi jónak sem. Ja, hogy valaki „divatosan”, „modern megközelítéssel” azzal jön, hogy a Jó a Rossz és a Rossz a Jó? Erről jussanak mindig eszünkbe Izajás próféta szavai: „Jaj nektek, akik a rosszat jónak mondjátok és a jót rossznak, a sötétséget világosságnak és a világosságot sötétségnek!”
A pokolban nincs „rock’n’roll”…
(1) Erdődy János: Énekes az országúton, 12, 13,14, 16,17. old., Zeneműkiadó, Budapest, 1979
(2) Nesta H. Webster: Titkos társaságok és felforgató mozgalmak, 52, 53, 86, 87, 100, 101. old., Gede Testvérek Bt., Budapest 2005. ( A könyv 1924-ben jelent meg először)
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
