E-tropolis Festival 2019

Múlt hétvégén 9. alkalommal rendezték meg az E-Tropolis fesztivált, a helyszín már hatodjára az oberhauseni Turbinenhalle (az első három évben Berlinben volt megtartva). Az 1900-as évek elején épült komplexumot a 80-as évekig villamosenergia előállítására és sűrített levegő termelésére használták az acélipar számára. A 90-es évektől azonban teljes mértékben a kulturális rendezvények vették birtokba és alakították át többszínpados fesztiválhelyszínné. Az épület előtt bőséges parkolóhely is rendelkezésre állt, még kényelmesebbé téve az érkezést.

A szervezők péntek este egy ingyenes előpartival kedveskedtek a látogatóknak, ahol a jobbnál jobb talpalávalót a Solar Fake-s Sven Friedrich és a Suicide Commando-s Johan van Roy szolgáltatta. Jó bemelegítés volt a résztvevőknek, hajnal háromkor is még sokan ropták a tánctéren.

Az idei fesztivált másnap kora délután a 2004-ben Daniel Pad által életre keltett ES23 nyitotta meg. Az együttes nevének nincsen semmi jelentése, a logó különlegességét az adja, hogy az ES betűket 23-ra lehet tükrözni. Fülbemászó szinti-vonalak, agresszív ének és táncolásra késztető basszusok. Már az első számnál, a „Destiny”-ben rendesen a fenekünk alá borsoztak a srácok, rögtön meghódította a táncteret, de a következő „Wake up” alatt sem aludt senki, ütős dal sok tűzzel és sebességgel. A közelgő albumról egy új szerzeményt is előadtak, a „When I'm gone” rögtön a bőrünk alá ment, az „Erase my heart”-ban pedig nagyon finom dallamot hallhattunk, Daniel is elképesztően érzelmesen énekelt, közvetlenül a szívünkhöz ért, majd a refrénben az egész kiteljesedett, és egyre több élesen hangzó torzított ének jött hozzá. Természetesen a „Once and for all” és a „Get out of my head” beállította a borotvaéles hangot, az énekes a haragjára bocsátkozott, és mindent kikiáltott magából. Sajnáltam, hogy az „In the end”, a szintén ma este fellépő SynthAttack-el közös számuk kimaradt.

Utánuk következett a Priest, azaz a svéd maszkos férfiak, akik 2017-ben adták ki debütáló „New Flesh” albumukat, berobbanva ezzel a szcénába. A divatos és nagyon modern elektro-t kombinálták a sötét megjelenéssel. A zenekar többször járt már hazánkban is, nagy sikert aratva. Alighogy megjelent március 1-jén az új „Obey” videó, jött a hír, hogy az énekes és az egyik szintis kilépett a bandából. Mindenki találgatta, ki lesz az új dalnok, hogyan fognak szólni azok a hangok egy friss torokból és vajon újra felveszik vagy kiadják a régi énekes hangjával a hónap végén megjelenő kislemezt? A tagok motoros stílusú fekete bőrkabátban voltak beöltözve, hozzá fehér inget és fekete nyakkendőt viseltek, pestismaszkkal a fejükön. A fekete rúzzsal kikent énekes pedig szegecses bőrmaszkot hordott a papi fehér gallérjához, kicsit emlékeztetett Pinhead-re a Hellraiser-ből. A híres Supremacy című C64-es játékzene intró után máris jött a „The pit” és a „Nightmare hotel”, ahol még picit lehetett érzékelni az új Mercury izgulását, ami nyilván nem meglepő. Legjobb esetben is maximum 1,5 hete volt arra, hogy átvegye a régi tag színpadi mozgását, ami azért sem volt túl egyszerű, mert Tom nagyon jó táncos és képzett operaénekes volt. Az újonnan szerveződött banda összecsiszolódására sem volt túl sok idejük, a nagyszínpad is nehezítette szerintem a helyzetét, sokszor gondolkoznia kellett, hogy mit csináljon és merre menjen. A dalokkal és a szövegekkel azért lehetett egyszerűbb dolga, mert kiderült, hogy nem más, mint az alapító Salt állt oda a mikrofon mögé, kilépve a biztonságot jelentő szintije mögül. Összességében nagyon jól megoldotta, az „Obey” és a „Vaudeville” alatt a hangja is félelmetesen megközelítette a régi énekesét. Nem olvasta a szöveget, egyszer sem hibázott, hacsak nem annyiban, hogy a „The cross” közben a színpad szélére jött ki táncolni és hergelni a közönséget, de nem ért vissza időben a mikrofonjához és már ment a kórus, az első 1-2 szó így nála kimaradt. Én személy szerint nagyon hiányoltam a „Call my name”-t, de volt „History in black”„Private eye”,  ,,Populist” és egy új szám is, a „Neuromancer”. Az egyik új szintisen is látszódott az izgatottság, a tartása egyáltalán nem volt laza, kevesebbet is mozgott és nézett fel a közönségre, mint a régi Sulphur. A másik szintis élvezte a színpadi létet, egyesek szerint ő volt a producer, ugyanis a koncert végén ő terelgette a többieket a meghajláskor és látszott is rajta, hogy mennyire örül, valószínűleg meg is könnyebbülhetett, hogy jól sikerült a produkció, a rajongóknak is jelezte, hogy köszön mindent. Mi pedig papi áldással indulhattunk neki az estének.

A kisszínpadon fellépő 2013-ban alakult dortmundi trió olyan díjakat gyűjtött már be, mint a legjobb wave-gothic együttes első és a legjobb elektropop banda második helyezettje, valamint a Sonic Seducer magazin által meghirdetett „zenekari csatában” az olvasók a harmadik legkedveltebb együttessé választották be a Rroyce-t. Így már nem is csoda, hogy miért voltunk annyira sokan a koncerten, rengeteg rajongót láttam a zenekar pólójában is. A 80-as évek szelleme végig érződött a számokban („Who needs”, „The principle of grace”, „I like it when you lie”, „Pyroclastic flow”), kellemes, hogy a mai modern időkben sem hagyták veszni a wave/elektro/szintipop-ot. Mindenki táncolt és élvezte az időutazást.

Eközben a másik helyen teljes gázt adtak a Rajna indusztriál raverei. Az X-RX sikeresen továbbfejlesztette a komor aggrotech-et és mint mindig, most is felszántotta a színpadot. A zeneileg érett számok tele voltak energiával és erővel anélkül, hogy Pascal és Jan feladta volna az elveit és megtagadta volna a gyökereit. A zenekar legerősebb munkája az utolsó „Gasoline and Fire” album, amiben én itt-ott azért éreztem egy kevés Combichrist hatást is. „There will be blood”, „Hard bass hard soundz”, „Riot”„Stage 2”, „Kein Herz”, „Pedestrian” és a címadó dal alatt egyszerre mozgott a tömeg.

A kisszínpadon máris kezdett a SynthAttack. Az öt évvel ezelőtt Hannoverben megalapított dark-elektro duó eredetileg egy házaspár fejéből pattant ki, de a válás után a szintis otthagyta a bandát. Azóta új hölgy áll a szintetizátor mögött, aki se nem felesége, se nem barátnője az énekes Martin-nak, sőt két táncoslány is erősítette már a fellépéseket. Az együttes 2016-ban a M'era Luna fesztivál „újonc” versenyének a döntőjéig is eljutott, három albummal lett már gazdagabb és a múlt hónapban a legújabb kislemezük is megjelent, amiről az „Addicted to the thrill”-t be is mutatták nekünk. „Life is a bitch” pumpáló basszus találkozása a durva énekkel és az agresszív szintivel. Jól sikerült a Faithless-féle „Insomnia” feldolgozás is. A „Final salvation”-ben kellemesen szólt a szintis csaj hangja is. Az „Embrace your life” brutálisan jól táncolható, egy új titkos fegyver a dark-elektro, indusztriál és EBM területen.

Kétségtelen, hogy a Velvet Acid Christ a 90-es években az EBM-indusztriál fejlődés ékkövének számított. Bryan Ericson mindig is a maga útját járta, még ma is kivételeset csinál, amit azonban nem könnyű elhelyezni a fiókban. A pszichedelikus hangulat hol szomorú, hol dühös, néha egészen vidám. A dalszövegek olyan durvák, mint az utcák aszfaltja, de tele van vágyakozással, gyűlölettel, depresszióval, sok helyen foglalkozik a droggal és vallással is.

A Future Lied to Us olyan jövőt vetített elénk a kisebb színpadra, ami soha nem volt. Ezt a jövőt három tehetséges zenei agytröszt ígérte Vasi (Namnambulu, Frozen Plasma, Reaper), Tom (SITD) és Krischan (Rotersand), amikor arról álmodoztak, hogy zenészek lesznek. Reménykedtek és hittek egy soha nem létező jövőben, majd szenvedélyükből született meg ez a formáció. Kapu a töretlen optimizmusukhoz, remény a múlt és a jövő közti rövid pillanathoz. Csillogóan fenyegető, csábítóan elnyomó. A „Tellurian” és a „Lost” nagyon jól visszaadta a 80-as évekbeli hangzást. „Intentions and mask” nagyszerű dallam, Tom tökéletes énekével, engem zeneileg kicsit a Frozen Plasma-ra emlékeztetett, míg a „Blaze in the dark” eleje inkább a SITD-re hajazott, nyilván nem véletlenül. Ahogy láttam mindenkinek felüdülés volt ezt a frissen alakult együttest hallgatnia.

Amikor a szcénakedvenc, a kivételes énekes és multi-instrumentalista Sven Friedrich (Dreadful Shadows, Zeraphine) 2007-ben először bemutatta az elektronikus projektjét, valószínűleg rajta kívül senki sem gondolta volna, hogy ennyire sikeres lesz. Ez igazolják a múlt hétvégén véget érő turné teltházas állomásai is. Már nem meglepő, hogy a Solar Fake koncerten mindig többségben volt a női nem, ami gyorsan igen lett, amint Sven a „Not what I wanted”-al mosolyogva a nagyszínpadra ugrott. A tavaly nyáron megjelent „You win, Who cares” album ott folytatta, ahol az előző „Another Manic Episode” abbahagyta. Az énekes úgy látszik nem elégedett meg a kellemes bárzenével, rengeteg düh érződött a dalokon. Betekintést nyújtott érzelmi világának átható mélységeibe, ami néha rendkívül agresszív („Parasites”, „Observer”, „Sick of you”), néha hihetetlenül szomorú („Where are you”, „Invisible”). Az élő dobnak köszönhetően a megszokott hangzás sokkal lendületesebb és dinamikusabb volt, („More than this”, „Reset to default”, „The pain that kills you too”, „I don't want you in here” táncra hívott minket). A jutalom hatalmas éljenzés, női sikoltozás és természetesen a rengeteg taps a boldogan ünneplő közönségtől. A koncert után azt nyilatkozta az együttes, hogy annyira sokan énekelték a számokat, mintha nem is fesztiválon léptek volna fel, hanem egy klubkoncerten.

Ha dübörögni hallottad a visszhangzó basszust, az csak egyet jelenthetett: itt a táncőrület, amihez a Centhron adta az ütemet. Elektro egy kis cyber, harsh és indusztriál beütéssel. Rendkívül izgalmas, zseniális elektronika és groteszk hang, ami tökéletesen utalt a fekete latex és lakkruhában fellépők SM-hez fűződő üzelmeikre. A torzított vokál a sikítás és a kiabálás közt mozgott, a szövegek főleg németül íródtak, tartalmuk tekintetében a dalok elsősorban a politikával („Deutsches Land”), az erőszakkal („666”) és a szexszel foglalkoztak. Különösen sok vulgáris szóhasználat szerepelt a „Cunt” és a „Pornoqueen” szerzeményekben. Nem maradhatott el a zenekari zászló lobogtatása sem a közkedvelt „Allvater” alatt, a szinti két oldalán pedig a már megszokott, folyamatosan világító kék szemű voodoo maszkok lógtak.

A már három évtizede aktív belga Suicide Commando nemcsak a keményebb műfaj úttörői közé tartozott, hanem újítóként is számon tartották őket. Az énekes Johan van Roy célja az volt, hogy meglovagolja a poklot, miközben felfedezte az emberiség sötét oldalát a korbácsoló ütemmel, a komor hangulatú szinti hangokkal és a könyörtelenül agresszív énekkel. Nem csoda, hogy minden zenei fesztivál gyakori és szívesen viszontlátott vendégei közé tartoztak, hiszen bárhol is jártak, mindig egy rendkívül energiadús színpadi műsorral léptek fel. A nagyteremben nyoma sem volt a depressziónak és az öngyilkossági hajlamnak, „Cause of death:Suicide”, „Die motherfucker die”, „God is in the rain”, „The devil”, „Love breeds suicide”, „Schiz(o)Topia”, „Bind, torture, kill”, „Unterwelt”, „The pain that you like”, „Mind stripper” felpörgette az embereket. Én hiányoltam még pár ütős slágert („Hellraiser”, „See you in hell”, „Dein Herz, meine Gier”), de ez van, ha egy együttesnek annyi jó száma van és már nem fér be több a set listába. A nap folyamán először ezen a koncerten alakult ki középen egy kisebb fajta pogózás is.

A kisszínpadon dübörgött a Ruhr-vidékről származó legbefolyásosabb dark-elektro banda, aki a szcénában világszerte otthagyta már a bélyegét. A SITD világában a különböző elektronikus stílusok lenyűgöző sötét művé egyesültek. A dalszövegek inspirálták és ösztönözték az elmélkedést, miközben a himnuszszerű dallamok elkerülhetetlenül söpörtek tovább, erejüket a kemény ütemek és ritmusok táplálták. „Kreuzgang”, „Laughingstock”, „Dunkelziffer”, „Cicatrix”, „Pulsschlag”, „Genesis”, „Hurt”, a dark-elektro, indusztriál és EBM apokaliptikus keverékei. Az utolsó szám nem lehetett más, mint a klubkedvenc „Richtfest”. Előreláthatóan májusban jelenik meg az új album, amiről meghallgathattuk a „Komm” című számot is, tipikus hangzásvilágú, biztos vagyok benne, hogy a rajongóknak nem fog csalódást okozni az új lemez.

Sietnünk kellett át a másik terembe, máris kezdett a Die Krupps. A düsseldorfiak ötvözték az elektronikus ipari zenét a kemény metállal és az energikus új német hangzással és olyan lenyűgöző egyveleggé varázsolták, ami már évek óta eltűnt a német gótikus piacról. Valahol a Rob Zombie, Marilyn Manson, Ministry és Combichrist határ menti területein a metál gitár riffek, a kemény elektro és a fülbemászó refrén találkozása a modern indusztriál- goth metállal. Akkora pogózás alakult ki, hogy sokan kimenekültek középről, átadva a helyet az őrjöngésnek. Látszott, hogy Jürgen-nek is nagyon tetszett, hogy a „Germaniac”, „Schutzfabrik”, „To the hilt”, „Metal machine music”, „Robo sapiens”, „Nazis auf Speed”, „Machineries of joy”, „Wahre Arbeit, wahrer Lohn” ilyen hatással volt a közönségre.

A kisszínpad utolsó fellépője a leginkább a régi C64-es zenéket előnyben részesítő Welle Erdball volt. Mint már megszokhattuk, Honey-n és Alf-on ismét a rájuk szabott fekete öltöny, a két énekesnőn pedig egyforma fekete latex ruha volt, amit a koncert közepén fehér menyasszonyi ruhára cseréltek le, virágos fejdísszel. Természetesen mind a négyen fekete napszemüveget is viseltek. A csajok sokszor szinte mozdulatlanul álltak a dobgépeknél, míg a főműsorvezető ugrált, rohangált és táncolt a deszkákon vagy a nagyobb hatás kedvéért gyakran háttal állt a rajongóknak. A „Die Liebe der 3.Art” közben Lady Lila állt a mikrofon elé, aki 2013 óta tagja az együttesnek. Az „Arbeit Adelt!” alatt az énekes fémrúddal ütötte az ütemet egy vashordón, szerencsére senki sem sérült meg. A 2013-as WGT-n majdnem sikerült hatástalanítania az egyik hölgyikét. A „Der Telegraph”-nál az énekesnők végig forgó színpadon pörögtek, csoda, hogy nem szédültek el, a „Hoch die Fahnen” alatt a logóval ellátott zászlókat lobogtatták, a „Türspion” közben buborékot fújtak és szív alakú nyalókát dobáltak be nekünk. A „Schweben, Fliegen, Fallen” nem másról híres, mint a zenekari lufieregetésről, míg a „Starfighter F – 104G” természetesen a hajtogatott papírrepülőkről. Tény, hogy ez a zene nem mindenkinek szólt, de a csapat óriási hangulatot csinált, élőben a dalok sokkal több energiával rendelkeztek, az erőteljes basszus és a 80-as évek varázsának a kombinációja egyszerűen magával ragadó volt. „Commodore C=64”, „Wir wollen keine Menschen sein”, „Verlieb' dich in mich”, „Deine Augen”, „Monoton und Minimal”, „Ich bin nicht von dieser Welt”, bárki, aki nem mozgott az szerintem csak azért volt, mert nem is tudta, hogy táncolnia kellett volna.

A nagyszínpadon az estét az Apoptygma Berzerk zárta. A norvégok újra a láthatáron. Egy ideig nem vagy csak nagyon ritkán lehetett őket látni fesztiválokon. Az énekes Stephan Groth-ot, aki Grothesk néven is ismert, a bátyja, Jonas kísérte a szintetizátorokon, illetve a „Nearer” közben ő is énekelt. Ted Skogmann volt a doboknál, Audun "Angel" pedig visszatért a csapatba, hogy a gitárrészt vigye. Volt egy vendégénekes is, Thomas Lüdke a The Invincible Spirit együttesből, akivel közösen a „Backdraft” dalt adták elő újra remixelve, ami valószínűleg a hamarosan megjelenő új albumon is rajta lesz majd. Bemutatták nekünk az új és a régi elektro-ropogtatást a színpadon. Tele energiával, erővel és azzal a céllal, hogy meghódítsák a tánctermeket, szerintem sikerült nekik. Egymás után jöttek a nagy slágerek, „Love never dies”, „Burnin' heretic”, „Deep red”, „Non-stop violence”, „Bitch”, „Something I should know”, „Starsign”, „Eclipse”, „Unicorn”, „Kathy's song”„In this together”, „Until the end of the world”, best-off jellegű koncertet adtak, a körülöttem mosolygó tömeget látva mindenki elégedett volt a számokkal.

Akinek a lábában még benne maradt a bugi, az kitombolhatta magát a reggelig tartó afterpartin.

Az ebben az évben is teltházas E-Tropolis-t több, mint 4.000 látogató tisztelte meg. Természetesen a nagy részük német volt, de találkoztunk angolokkal, lengyelekkel, oroszokkal és egy félig német félig magyar csajszival is. Jó volt látni, hogy itt virágzik ez a szcéna és az idősebb korosztály is elmegy a bulikba. A szervezés jó volt, a beengedés is simán lezajlott, a két színpadon próbálták megoldani a minél kevesebb átfedést és igyekeztek tartani az előírt kezdéseket is. Egyetlen hiba az volt, hogy az előpartinál és az afterpartinál sem volt étkezési lehetőség biztosítva, csak a koncertek idején voltak nyitva a kajás bódék és a különféle portékát áruló standok. A nap folyamán már hirdették a következő évi fesztivál félig elkészült felhozatalát, ami már most igencsak kecsegtető.

A jegyárusítás már elindult. Ki tart velünk jövőre? Mi biztosan ott leszünk!

fotók: Zámbó Zorán

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2019. 03. 22. - 03:03 | © szerzőség: Kovács Edina