Hitler prófétája: oldal2 of 4

- Pogány és okkult tanítások Nietzsche: Így szólott Zarathustra c. művében -

(esszé-levél)

„Isten halott.”
(Nietzsche)
„Nietzsche halott.”
(Isten)

A „próféta” kifejezés elsődleges definíciója szerint az isteni akarat közvetítőjét, kiválasztott emberét jelenti; esszémben azonban nem ebben az értelemben használom. A szó „jós, látnok” meghatározása már közelebb áll a kifejteni kívánt témához, ugyanis Nietzsche saját művének jövőjéről alkotott elképzelésében is találunk erre utalást: „Ötven év múlva talán akadnak néhányan (vagy akad egyvalaki: – zseninek kellene hozzá lennie!), akinek felnyílik a szeme arra, ami általam elvégeztetett.”(1) 

Mielőtt azonban és egyáltalán bármiféle alaptétellel kijelölhetném a fő irányvonalat, úgy gondolom, néhány megjegyzéstől már most sem tekinthetek el. Először is, az elemzett mű „voltaképpeni természete ellenáll minden korlátozásnak”. Bár ezt a nehezen vitatható tényt általában még a posztmodernek is könnyen elismerik, azt már kevésbé tartják igaznak, hogy a könyv az idők során – a költészethez hasonlóan – „merő »irodalommá« és puszta individuális fantázia kifejezőjévé degradálódott”.(2) Sajnos, általában ez az egyetlen értelmezési keret, melyet kortársaink ismernek, hiszen „képtelenek elképzelni bármilyen mást, még akkor is, ha az úgyszólván kiszúrja a szemüket, hiszen kitartanak amellett, hogy kizárólag »irodalomnak« tekintsék”.(3)

Látnunk kell, hogy a pusztán „irodalmi” vizsgálódásnak rendkívül szűkösek a határai. Úgy tűnik, hogy az ateista, materialista vagy profán megközelítés ez esetben sehová sem vezet; főleg akkor, ha tudjuk: „valójában nem létezik profán terület, ahová a dolgok természetüknél fogva tartoznak, hanem kizárólag profán nézőpont, amely végül is csak a dolgok egy illegitim és deviáns szemlélete”.(4) Persze, sokféleképpen lehet olvasni egy könyvet, s az eredmények így akár teljesen ellentmondóak is lehetnek. Ha azonban kizárólag a profánok okoskodásaira szorítkoznánk, fennállna a veszélye, hogy csak valamiféle, pusztán verbális tudásra lelnénk, amely semmiképp nem célravezető.(5) 

Azért időztem itt – egy bevezetéshez képest – talán túlságosan is hosszan, mert ha pogány és okkult tanok kutatásához kezdünk, „fából vaskarika”, ha mindenáron ragaszkodunk egy merőben esetleges racionális nézőponthoz – különösen érvényes ez a hitleri pusztítás tudatában, melyre az így adott magyarázatok finoman szólva is elégtelenek. Racionális alatt elsősorban azokra az észérvekre utalok, melyek figyelmen kívül hagyják a téma voltaképpeni természetét, amely profán nézőpontból csak nagy hiátusokkal, felszínesen értelmezhető. Mindebből nyilván nem következhet az, hogy álmok vagy fantáziák vezérelnének, mint ahogyan különféle szentimentális törekvésekről sincs szó.(6) Mivel azonban „a tradicionális alkalmazások minden esetben a profánok által felfoghatatlan módon jönnek létre”(7), tisztában vagyok azokkal a fenntartásokkal, amelyek bizonyos körökben a munkám megítélését kísérhetik.

Nietzsche hamis prófétai mivolta felől nincs kétségem, ezért is fordítottam sok időt a számos bibliai és más hivatkozások keresésére. Ritkán használatos, inkább csak a választékos stílusra jellemző, hogy prófétának mondják egy tan megszállott hirdetőjét. Arra, hogy Nietzsche Zarathustra alakjával kapcsolatban miért ezt tartom a lehető legpontosabbnak, már az első részben kifejtem.

Az alcímben jelzett „pogány” és „okkult” szavak is magyarázatot igényelnek.

Hogy mi számít pogánynak, egyáltalán, kik a pogányok, azt Pál apostol tökéletesen megírta a rómaiakhoz írt levelében: azok, akik „felcserélték a halhatatlan Isten dicsőségét emberek és madarak, négylábúak és csúszómászók képével” (Róm 1,23)(8); mondhatjuk ezt úgy is, hogy a teremtményeket kezték magasztalni a Teremtő helyett. Nos Nietzschére – Zarathustra által –, majd tanításainak „interpretálójára”, Hitlerre és követőire ez halmozottan igaz.

Az okkult kifejezéssel kissé összetettebb a helyzet. A „rejtett, titkos, titokzatos” szavak egyike sem adja vissza azt a sokrétű fogalmi mélységet, amely a különböző szimbólumok megértése révén feltárulhat. A valódi okkult tanítások ugyanis nem azért titkosak, mert titkolják őket, hanem mert nem tudnak nem azok lenni, hisz’ a „kifejezhetetlenből” állnak, mely szükségképpen közölhetetlen is.(9) Nietzsche esetében viszont nincs erről szó: nála a rejtett nem közölhetetlen, hanem csak implicit; tanainak kifejtése később valósul meg, előbb „pogromok” formájában a Mein Kampf lapjain, majd az államvallássá tett okkultizmusban 1933 után. Mint ahogyan ma már a széthiánus filozófia és a Heinrich Himmler vezette, ezoterikus náci csoport mágikus praktikái közötti kapcsolatot sem vonhatjuk kétségbe(10), úgy a hitleri tanok nietzschei eredetéről sincsenek fenntartásaink.

Ez a dolgozat arra próbál rávilágítani, hogy az Így szólott Zarathustra című műben szereplő tanítások nem pusztán „irodalmi szövegek”, hanem olyan sötét próféciák, melyek előrevetítik azt az iszonyatos borzadályt, amely a halálgyárak rendszerével megvalósult. Mint ahogyan Nietzsche maga is írta: „Ismerem sorsom. Nevemhez egykoron valamiféle szörnyűség emléke fog tapadni – egy krízisé, melyhez hasonlót nem ismert a Föld, a legsúlyosabb lelkiismeret-kollúzióé és döntésé, mely mindazzal szemben felidéződik, amit addig hittek, követeltek és szentesítettek. Én nem ember, én dinamit vagyok. […] Nem akarok szent lenni, akkor már inkább legyek paprikajancsi.”(11)

Zarathustra, avagy az Akárki Megváltó

A könyvben szereplő Zarathustra az iráni népek első teológusa, „sámánszerű igehirdető és csodás gyógyító”. Neve (latinosan Zoroaster) tevehajcsárt jelent. Egy szpitama nevű papi nemzetségből származott, „egy-két nemzedékkel az Akhaimenida dinasztia uralomra jutása előtt élt”, tehát megközelítőleg Kr.e. 600 körül. A neki tulajdonított himnuszokat, intelmeket és elmélkedéseket később az Aveszta (Tudás könyve) foglalta össze”.(12)

Vajon miért pont egy iráni teológusra esett a választás?

Zarathustra személyében számos olyan elemet fedezhetünk fel, melyek hallatán egy kevésbé tájékozott ember akár Jézus Krisztusra is gondolhatna. A nyitó mondat egyértelmű utalásán túl(13), hamar több és még több bibliai párhuzamot találhatunk.

Amikor Zarathustra így szól: „Alá kell buknom…” (I:24), ezt a mozzanatot a keresztény aszkézishez hasonlíthatjuk: „gyötrődjetek, gyászoljatok és sírjatok, nevetésetek forduljon gyászra, örömötök szomorúságra. Alázzátok meg magatokat az ÚR előtt, és ő felmagasztal titeket...” (Jak 4,9-10)

Az ébredés hangsúlyozása általában minden beavatási tan alapja, de jegyezzük meg, ez szintén biblikus elem: „Zarathustra felébredt: mi dolgod hát az alvók között?” (I:45) Pálnak egyik levelében szinte ugyanez olvasható: „Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból...” (Ef 5,14) Nyilván az a sok „Bizony mondom néktek...” (I:580) szófordulat sem véletlen, hiszen Jézus is így kezdi legfontosabb kijelentéseit: „Bizony mondom nektek, nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának.” (Mt 24,2, ld. még: Mt 24,2.47; Mk 3,28; 8,12; Lk 18,29; Jn 13,16 stb.)(14)

A források szerint a valóságos történelmi személy, Zarathustra tanításaiban is megjelenik a keresztény próféciákhoz hasonló megváltásgondolat: „a tizenkétezredik évben megszületik Zaratustra halhatatlan férfiereje által csodás módon megfogant szűz leánytól Szaósjant, a végső idők megváltója. Ő Mithra segítségével végképp legyőzi a rosszat és sötétséget, ezzel véget vet a földi küzdelmeknek, s elhozza Áhura-Mazdának immár végleges uralmát”.(15) 

Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy ez a rendszer alapvetően dualista: „a jó és rossz szellemek, Áhurák és Daivák ellentétének ősi népi elképzeléséből indult ki”. A világ minden jelensége a két főisten egyikéhez tartozik: „Áhura-Mazdá teremtette mindazt, ami világos, ragyogó, tiszta, értelmes és hasznos; Ahra-Majniu pedig azt, ami gonosz, káros és tisztátlan.”(16) 

Mondjuk ki: nem csupán a keresztény hagyományokkal való nyílt szembefordulás jelképe ez – a két főistenre osztott vallás lehetőséget biztosít a jó és a rossz közötti határvonal összemosására. Ez a rendszer az európai, Krisztus-követő hitvallástól teljesen idegen, hiszen: „Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti”. (Mt 6,24) Márpedig, ha két isten van, az kettős istentiszteletet is jelent, de legalábbis a tízparancsolattól való totális eltérést. De nem is kell másra hivatkoznunk, mint Zarathustra tanítására: „Aki pedig teremtő kell legyen jóban és gonoszban: bizony mondom, megsemmisítő kell legyen az elébb, ki összezúz értékeket. A legfőbb gonosz így hát a legfőbb jóhoz tartozik…” (II:1072-1074) (Érdekesség, hogy Nietzsche nővére, amikor szembesült testvére filozófiájával, megrémült tőle, mert tartott tőle, hogy Friedrich a gonoszt szereti, nem a jót.(17))

Tudjuk, hogy Hitler alapállása volt a pusztítás, mint szükséges feladat az újjáépítés előtt. Mielőtt azonban bárki egy heurisztikus felismeréstől a térdére csapna, hogy Jézus is erről beszél, amikor kijelenti, hogy „nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának”, határozottan kijelentjük: nem erről beszél. Jézus ugyanis nem értékeket rombol le a jó érdekében, hanem az Istentől elfordult, üres és hazug világ illúzióját szüneti meg. A kettő távolról sem ugyanaz.

A Mein Kampf második fejezetének végén, a zárszó előtt, a messianisztikus öntet félreérthetetlenül ott van, amikor Hitler a hősök közé „sorozza” Dietrich Eckartot is, aki akár egy ószövetségi próféciában, „a legjobbak egyike, költészetében, nagy gondolataiban és végül tetteiben is egész életét népünk felébresztésére szentelte”.(18) Eckart már 1919 szeptemberében felfedezte a „német nemzet megmentőjét”, Adolf Hitlert. Az öt évvel később, Münchenben írt könyvében a Szentírás mint „a gyűlölet Bibliája”(19) szerepel, s tényként jelenik meg János evangéliumának meghamisítása:

„János evangéliumában jelenti ki Krisztus a szamaritánus asszonynak: »az üdvösség a zsidóktól jön«, és ugyanabban az evangéliumban pár fejezettel később így szól a zsidókhoz: »ti nem Istentől valók vagytok«... A vak is látja itt az ismert szemfényvesztő utólagos betoldását. Ugyanaz a csalás van ott, ahol azt mondja Krisztusról, hogy nem azért jött, hogy a törvényt feloldja, hanem azért hogy beteljesítse. [...] Maszlag! Lépésről lépésre megszegi a törvényt, kifejezett szándékossággal! Sőt tanítványainak is így és így tanácsolja. Sabbatkor megy át velük a vetésen, ami tilos; a zsinagógában eszik a szent kenyérből, amiből csak a papok ehetnek, és a kísérőiknek is ad belőle, nyilvánosan felszólít az étkezési törvények megszegésére – az ördög hallott ilyen »beteljesítésről«! Mindez lárifári, csak arra szolgál, hogy elhitesse velünk, hogy tiszteli a zsidó babonát.”(20)

Vakmerő és teljesen logikátlan kijelentések ezek. Először is Eckart egy gyakran idézett bibliai versre hivatkozik, mely különösen kedvelt azok körében, akik saját antiszemitizmusukra keresnek újszövetségi igazolást. Csakhogy Jézus azt, hogy „ti nem Istentől valók vagytok” nem a zsidók egészére mondta, hanem szűkebb értelemben csak a körülötte állókra; tágabb értelemben pedig azokra a zsidókra, akik elfordultak az ősatyák hagyományától, mely minden bajnak forrása.

Ha gondosan megvizsgáljuk az említett szakaszt, akkor abszolút nyilvánvaló a szinte pofátlanul manipulatív csúsztatás. Jézus ugyanis éppen az ősatyákat tünteti fel követendő példaként: „Ha Ábrahám gyermekei volnátok, Ábrahám cselekedeteit tennétek.” (Jn 8,44.39) Abszurd lenne feltételezni, hogy Jézus minden zsidót, ad absurdum minden zsidó atyját az ördögnek titulálná, hiszen akkor ördög volna Ábrahámban, Mózesben, Ézsaiásban – sőt, minden Isten előtt igaz prófétában, akitől történetesen pont saját működését is eredezteti.

Zarathustra az igazság maszatolásával a dolgok összezavarását már elvégezte: az első parancsolat („Ne legyen más istened rajtam kívül!” (Móz 20,3)) tagadása után nem okozhat különösebb nehézséget vagy lelkiismereti vívódást a fent idézett összefüggéseket befogadni. Aki ilyen kijelentéseket tesz, egyértelmű, hogy nem tud mit kezdeni a kereszténység misztériumával. Milyen igaza van Guénonnak, amikor azt írja: „aki életének egy részét kizárólag »jelenségek« produkálásával töltötte, az bármi másra képtelen lesz, és ennek okán egy másik rend lehetőségei helyrehozhatatlanul elzáratnak előle”.(21) Márpedig Eckart és Hitler nagyon is olyan embereknek tűnnek, akiket rabul ejtettek ezek a mágikus spekulációk, „olyan gyermekekre emlékeztetve, akik magukra maradva veszélyes dolgokkal kezdenek játszani anélkül, hogy közben bármit is tudnának ezekről”.(22)

A fentiekből is kitűnik, hogy az Eckard könyvében szereplő állításokat egyébként nagyon könnyű cáfolni. Jézus nem megszegte, hanem betöltötte a törvényt, ’ezt a vak is látta’ – képletesen és valóságosan is. (Mt 9,27-31) Se Eckart, se Hitler nem érti a krisztusi utat. Mert a törvény lényege, hogy „szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből”, valamint a „szeresd felebarátodat, mint magadat” ugyanazt jelenti, mint maga a tízparancsolat: mindkettő az emberért, az ember védelmében keletkezett! A törvény célja sosem lehet a holt cselekedetek mániákus betartása. Tehát azt, hogy Jézus miért szegi meg „lépésről lépésre a törvényt”, szintén igen könnyű megindokolni. De ezt ő maga is megteszi: „A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért”, vagyis a törvény van az emberért, nem az ember a törvényért. (Mk 12,28-34; Mk 2,27)

Ha Jézus bármely tettét kritizálni kezdjük – ahelyett, hogy elismernénk nagyságát –, hamar védtelenné válhatunk az ilyen zavaros spekulációkkal szemben. Nietzsche a Krisztust Zarathustrára cseréli, s ezzel megnyitja az utat egyrészt további hasonló „cserék” előtt, másrészt a saját tanainak a kifejtéséhez is keretet biztosít, s ezáltal „hőse” messianisztikus színben tűnhet fel.

Egy antikrisztus manifesztációja

„Áldj meg tehát, nyugodt szem...” (I:26) – így szólott Zarathustra. A Nap szemmel való kiábrázolása szinte az összes okkult irányzatban fellelhető.(23) Figyelemreméltó, hogy maga a horogkereszt is egy napszimbólum, mely forgási irányát tekintve a hitleri lobogókon természetellenesen – fordított. 

Zarathustra az Istent szereti, az embereket nem (I:53), amely a keresztény isten-felfogásban elképzelhetetlen. Jézus parancsolata, hogy „úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket”, hiszen a tanítás lényege a testvériség és a közösség: „…ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük.” (Jn 15,12; Mt 18,20)

Miféle más életvezetési stílust várhatnánk egy olyan tanítótól, aki nem lát a hedonizmusnál messzebb? „Nagybeteg haldoklók voltak bizony, a test és a föld megvetői, akik feltalálták a mennybéliséget és a megváltó vércseppeket. Menekvést kerestek nyomorukból, de távol voltak tőlük a csillagok.” (I:668-671) Ezt olvasva megállapíthatjuk: jogosan aggódik Pál apostol, amikor így ír: „Kérlek titeket, testvéreim, tartsátok szemmel azokat, akik szakadásokat és botránkozásokat okoznak azzal, hogy az ellenkezőjét tanítják annak, amit tanultatok.” (Róm 16,17) 

Nietzsche nyilvánvalóan képtelen felfogni a szenvedés mibenlétét: „Papok járnak errefelé: és ellenségeim ugyan, mégis csöndben kerüljétek ki őket és alvó karddal! Akadnak hősök közöttük is; sok van, ki fölöttébb sokat szenvedett –: ezért akarják a mások szenvedését.” (II:266-269) Alattomos vulgarizáció ez, mely „végletesen profán” látásmódot és jó adag értetlenséget feltételez, nem látva, hogy Isten ereje az erőtlenség által ér célhoz. Pál apostol ezért is „dicsekszik” szenvedéseivel, hiszen tudja, hogy a fizikai erőtlenségek elviselése az igazi lelki és szellemi erő. (2Kor 12,9-10)

Merőben ellenbeavatási érzetet kelthet a pihenés magasztalása is: „Tiszteljétek az alvást, és ne legyetek véle szemérmetlenek!” Tehát Zarathustra nagy bölcsessége csupán ennyi: „virrassz, hogy jól aludj.” (I:529.592) 

A példabeszédekben valóban olvashatjuk, hogy „ha lefekszel, nem rettensz fel, hanem fekszel, és édesen alszol” (Péld 3,24), viszont ez az isteni bölcsesség és tudás által elért nyugalomból és bizalomból fakad. A parancs viszont ez: „Ne szeresd az alvást...” (Péld 20,13) Most is Pál apostol lehet a példa, aki büszkeségnek tartja, hogy kivehette a részét „fáradozásban és vesződségben, gyakori virrasztásban, éhezésben és szomjazásban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben”. (2Kor 11,27) Az ilyen Igék igazságának összezavarása, merőben ellentmondásos fércművé degradálása egyébként igen jellemző az egész műre, s ez oly tipikus hivatkozási stílus azoknak a profánoknak a részéről is, akik különböző „logikai bukfencek” keresésével töltik a kegyelmi idejüket – említettem, hogy ezek a dolgok „racionális aspektusból” nem válhatnak érthetővé.

Zarathustra így szól: „…kérlek, testvéreim, maradjatok hűek a földhöz, és ne higgyetek azoknak, akik földöntúli reménységgel kecsegtetnek benneteket!” (I:106) Ez megint pontosan az ellenkezője annak, amire Jézus figyelmeztet: „gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg”. Hiszen „ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is”. (Mt 6,19-21)

A Föld negédes magasztalását nevezhetjük szimplán „szeretem-mondásoknak” is (24): „Szeretem, aki szeretetből megfenyíti istenét: mert istenének haragja miatt kell tönkremennie”. (I:198-199) Milyen fintor, miféle „szeretet” hangja ez? Talán inkább úgy igaz, hogy „ne keményítsétek meg a szíveteket, mint az elkeseredéskor, a kísértés napján a pusztában…” (Zsid 3,8)

Az állatok jelképszerű alkalmazása szintén nem lehet csupán a költői képzelet szüleménye: „Egy sas húzott széles köröket a levegőégen, és vele együtt egy kígyó, nem zsákmány, hanem barátnő gyanánt, a sas nyakára gyűrűződve…” (I:436.440) A kelta hitvilágban „az emberek és az istenek lakhelyét »hatalmas óceán veszi körül, ennek mélyére vetették az istenek a világot fenyegető kígyót (Jörmungand)«, […] melyet a vég kezdetén Loki, a tűz istene elszabadít…”  

Mi hát ez a sas és mi ez a kígyó, s hogy jön ide Loki, a tűz istene?

A birodalmi sas képzete önmagában is beszédes, hiszen egyfelől 1933-ban „a sas leszállt”; másfelől Mózes ötödik könyvének átok-próféciája is érdemes felidézni: „Rád hoz majd az Úr messziről, a föld széléről egy népet, amely lecsap rád, mint a saskeselyű; olyan nemzetet, amelynek a nyelvét nem érted, vad tekintetű nemzetet, amely nem kíméli az öreget, és nem kegyelmez a gyermeknek sem.” (5Móz 28,49-50). Sokatmondó jelkép a kígyó is: „És levettetett a hatalmas sárkány, az ősi kígyó, akit ördögnek és Sátánnak hívnak, aki megtéveszti az egész földkerekséget; levettetett a földre, és vele együtt angyalai is levettettek.” (Jel 12,9)(25)

Akik pedig mindezt túl sötét, apokaliptikus víziónak vélik, azoknak nyilván sokkoló meglepetésnek hat majd, amit Nietzsche maga mond ki: „A Zarathustra Nietzsche önképét és önértékelését is megváltoztatta: »Új nevet akar adni nekem? Az egyházi nyelvben talál egyet: én vagyok ---- az Antikrisztus.”(26)

A felsőbbrendű faj akaratának diadala

„Akarat – ez a neve szabadítónknak és örömhír-hozónknak: így tanítottam néktek, barátaim! [...] Az akarat megszabadít...” (II:1792-1793.1975) Vagyis: az akarat Isten Fiának helyére ült. János evangéliuma szerint csak akkor leszünk valóban szabadok, ha a Fiú megszabadít minket. (Jn 8,36) Míg Jézus azt mondja: „Békességet hagyok nektek” (Jn 14,27), Zarathustra így érvel: „A megbékélésnél is magasabbrendűt kell, hogy akarjon az az akarat, mely a hatalomnak akarása…” (II:1850-1851) Az verte láncra őket, kit megváltójuknak mondanak: – Hamis értékek és agyrém-szavak láncára verte őket! Ó, bárcsak megváltaná őket megváltójuktól valaki!” (II:278-282) Témánál vagyunk: Hitler a Mein Kampfban ilyen megváltótól megváltottnak tűnik: „Ismeretlen volt előttem a szólásmód, hogy »ez lehetetlen, az nem megy, ez igen veszélyes, amazt meg nem merem megtenni...«”(27)

Merni megtenni – de mit?

„Az erősebbnek uralkodnia kell a gyengébben és nem szabad a gyengébbel egybeolvadnia, mivel ezzel feláldozza saját nagyságát. Csak a születésénél fogva gyengébb egyén találja ezt kegyetlennek, ami csak gyengeségét és korlátoltságát bizonyítja.”(28)  Ez a fajta gyengébbeken való uralkodás nem nevezhető éppen humánus magatartásnak, viszont tudnunk kell, hogy Hitler már nem tett sokat hozzá Zarathustrához: „Háború és vitézség több dolgot vitt végbe, mint a felebaráti szeretet. Nem szánalmatok, de mindig is eltökéltségetek segítette meg a bajba jutottat.” (I:1120-1121) Hiszen „mérges legyek a te felebarátaid, és azok is maradnak; ami nagy benned – épp az növeli mérgüket, attól lesznek mindegyre legyeskedőbbek. Magányodba menekülj, barátom, oda, hol csípős és erős a szél.” (I:1327-1329)

Hitler szintén eljut addig, hogy a felebaráti szeretet nem helyes út a „jobb világ” felé: „Nem az állam képezi előfeltételét a magasabb színvonalú emberiség kifejlődésének, hanem az a faj, amely a szükséges képességekkel rendelkezik. [...] a nagy jelentőségű pillanatokban az egységes fajú egyed helyesen és határozottan dönt, a kevert fajú tétovázik, tökéletlenül intézkedik. Mindez a kevert fajúnak nemcsak bizonyos alsóbbrendűségét jelenti az egységes fajúval szemben, hanem a valóságban egy gyorsabb pusztulás magvát hordja magában.”(29)

 Nietzschében a Führer tökéletes tanítómesterére ismerhetünk rá, hiszen már idejekorán felhívta figyelmét az alsóbbrendű fajban rejlő „veszélyekre”: „Nézzétek csak ezt a fölös-sokaságot! Elorozzák maguknak a feltalálók műveit és a bölcsek minden kincsét: aztán műveltségnek hívják tolvajlásukat – de betegség és balsiker lesz mindenből kezük alatt!” (I:1204-1206) Hitler tehát onnan folytatja, ahol Zarathustra abbahagyta: „A múlt nagy kultúrái mind csak azért mentek tönkre, mert az eredetileg alkotó fajt a vérkeveredés megmérgezte. [...] A kultúra fennmaradása a jobb és erősebb egyed győzelme szükségességének és jogosultságának megdönthetetlen természeti törvényétől függ. [...] A szerencséjét eljátssza az ember, ha félreismeri és lebecsüli a faji törvényeket. Meggátolja ezzel a magasabb rendű faj diadalát, és ennélfogva az emberiség tökéletesedésének előfeltételeit is.”(30) 

Zarathustra a hatalom akarására lelt mindenütt, ahol csak élőre akadt. Hozzáteszi: „úr akar lenni, ezt találtam még a szolga akaratában is.” (II:1026-1028) Ha a filmművészetet vesszük alapul: „»Az akarat diadala« nem cinéma vérité, nem egy esemény dokumentációja, hanem politikai hitvallás. [...] A középpontban Hitler személye áll, akit már a főcím is »megváltóként« ünnepel.”(31)

„Az verte láncra őket, kit megváltójuknak mondanak”, mondja Nietzsche, Bergyajev azonban tudja, mi az ember rabságáról szóló végső igazság: „az ember önmaga rabja. A tárgyi világ rabságába kerül ugyan, de ekkor is saját exteriorizációjának lesz a rabja. Különböző bálványok tartják rabságukban az embert, de ő maga hozta őket létre.”(32) 

Bergyajev háromféle emberi állapotot ismer: „az »úrét«, a »szolgáét« és a »szabad emberét«. Az úr és a szolga kölcsönösen függ egymástól, nem létezhetnek egymás nélkül. A szabad ember önmagában létezik, önmagában hordozza a maga minőségét anélkül, hogy kölcsönösen függő viszonyban lenne a vele ellentétesekkel. [...] Míg az úr tudata annak tudata, hogy a másik ember őérte létezik, a szolga tudata az, hogy ő a másik emberért létezik. A szabad ember tudata pedig annak tudata, hogy mindenki önmagáért létezik, miközben ki is lép önmagából a másikhoz és mindenkihez”. (33)

Hitler felteszi a kérdést: „Hányan érthették meg, hogy a haza és a nemzet nagyságának tudata, a kulturális és művészeti téren felmutatott eredmények ismerete, mint különböző összetevők eredője, adta meg nekik azt a jogos önbizalmat, amellyel egy ilyen kiválasztott nép tagjainak vallhatták magukat?”(34)

S ezzel a farkába harap a kígyó: íme, az új választott nép az „árja faj”. S természetesen úgy érzi, hogy ezzel a Magasságos kedvében jár: „Hiszem, hogy a mindenható Isten akarata szerint cselekszem, amidőn a zsidóval szemben védekezem és harcolok az Úr művéért!”(35) Ugyanakkor megmondta Jézus: „eljön az óra, amikor mindaz, aki megöl titeket, azt hiszi, hogy Istennek tetsző szolgálatot végez… Ti azonban vigyázzatok: előre megmondtam nektek mindent!”. (Jn 16,2; Mk 13,23)

Jegyzetek

(1) Friedrich Nietzsche: Így szólott Zarathustra. [ford. Kurdi Imre; a fordítás alapjául szolgáló mű Alsp sprach Zarathustra Ein Buch für Alle und Keinen (1883-1885)]; [szerk. Hévizi Ottó]. Osiris, Bp., 2000. (569. p.)

(2) René Guénon: Megjegyzések a beavatásról. [ford. Baranyi Tibor Imre, Virág László]; [szerk. és az utószót írta Baranyi Tibor Imre]. Kvintesszencia K., Debrecen, 2002. (145. p.)

(3) René Guénon: Megjegyzések a beavatásról. (145-146. p.)

(4) René Guénon: Megjegyzések a beavatásról. (210. p.)

(5) vö. René Guénon: Beavatás és spirituális megvalósítás. [ford. Bencze Tamás]. Kvintesszencia K., Debrecen, 2006. 42. p.

(6) René Guénon: Megjegyzések a beavatásról. (36-37. p.)

(7) René Guénon: Megjegyzések a beavatásról. (23. p.)

(8) „Állataim vezetésére bízom magam tehát!” (I:445)

(9) vö. Guénon: Megjegyzések a beavatásról. (90. p.)

(10) Nevill Drury: Mágia és boszorkányság. Katalizátor Könyvkiadó, Bp., 2004. (200-201. p.)

(11) Friedrich Nietzsche: uo. (589. p.)

(12) Hahn István: Istenek és népek. 2. átdolg. és bv. kiad. Budapest : Minerva, 1980. (120. p.)

(13) „Harmincesztendős lett Zarathustra midőn elhagyta szülőföldjét és a szülőföld tavát, és felment a hegyekbe” (Lk 3,23; Mt 19,29; Mt 5,1)

(14) Ez is csak egy újabb elem, melyből kiderül, hogy Zarathustra folyamatosan Jézus Krisztus modorában érvel. (Mt 5,18; 6,2; 6,5; 8,10; 10,15; 10,23); stb.

(15) Hahn István: uo. (123. p.)

(16) Hahn István: uo. (121. p.)

(17) Friedrich Nietzsche: uo. (558.p.)

(18) Adolf Hitler: Harcom [Mail Kampf]. Interseas Editions, Hódmezővásárhely, 1996. (360. p.)

(19) Dietrich Eckart: Bolsevizmus Mózestől Leninig. Nevelő célú beszélgetésem Adolf Hitlerrel. Nemzetek Európája Könyvkiadó, Bp., 2001. (10. p.)

(20) Dietrich Eckart: uo. (43-44. p.)

(21) René Guénon: Megjegyzések a beavatásról. (159. p.)

(22) René Guénon: Megjegyzések a beavatásról. (19. p.)

(23) L. Menyhért László: Okkult tudományok kézikönyve. Urbis, Bp., 2005

(24) vö. Boldog-mondások: Mt 5,3-12, melynek utolsó gondolata is hasonló: megtörve az ismétlődő mondatszerkezetet, a mennyekről és a prófétákról szól – N. a villámról és az embert fölülmúló emberről...

(25) Katus László: A középkor története (egyetemi tankönyv). [a skandináv országokról szóló fejezet Sashalmi Endre kézirata alapján kész.]. 2. jav. kiad., Pannonica, Rubicon, Bp. 2001 (39-41. p.)

(26) Friedrich Nietzsche: uo. (562. p.)

(27) Friedrich Nietzsche: uo. (208. p.)

(28) Adolf Hitler: uo. (171. p.)

(29) Friedrich Nietzsche: uo. (222-223. p.)

(30) Friedrich Nietzsche: uo. (171. p.)

(31) Brigitte Beier: A film krónikája; [ford. Abai Ágnes et al.]; [a magyar kiadást szerk. Markó László]; [a bevezetőt írta Nemeskürty István]; [a magyar kiegészítéseket írta és a német szócikkeket átd. Csala Károly, Székely András]. 2. bőv. kiad., M. Kvklub : Officina Nova, Bp. 2000., (115. p.)

(32) Nyikolaj Bergyajev: Az ember rabságáról és szabadságáról. [ford. Patkós Éva]; [... az utószót írta Török Endre]. Európa, Bp., 1997. (162. p.)

(33) Nyikolaj Bergyajev: uo. (72-73. p.)

(34) Adolf Hitler: uo. (27. p.)

(35) Adolf Hitler: uo. (45. p.)

Hitler prófétája – Pogány és okkult tanítások Nietzsche: Így szólott Zarathustra c. művében.  Írta: Andriska János, Debrecen, 2006.


A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2013. 04. 26. - 09:19 | © szerzőség: Andriska János