E honlap hasábjain gyakran foglalkozok, foglalkozunk különböző ipari és elekronikus zenékkel is. Múlt nélkül nincs jövő – szokták mondani, azonban mégis sokan vannak, akik például ilyen zenéket hallgatnak, de nincsenek tisztába annak gyökereivel. Ez persze nem von le semmit a hallgató vagy akár a zene értékéből, de úgy gondolom, hogy ha valaki szeretne igazán elmélyülni gyakorlatilag bármilyen témában igen fontos, hogy az illető ismerje az előzményeket is, hogy miért és mi előzte meg az adott dolog, jelenség létrejöttét. Ezért döntöttünk úgy, hogy új cikksorozatot indítunk az elektronikus zene és egyben az industrial előzményének is tekinthető irányzatokról.
Első cikkünk a 20. század egyik legsajátosabb irányzatáról, a konkrét zenéről szól (illetve a következő hetekben ezen irányzat legfontosabb képviselőivel külön-külön is foglalkozni fogunk). Fontos megemlíteni, hogy ez időrendileg nem az első irányzat, amely a már említett zenék kialakulásához vezetett, a futurista mozgalom zenéje (amelyről majd később bővebben is írni fogunk) jó harminc évvel megelőzte a konkrét zenét. De míg a futurizmus egy alulról jövő, tulajdonképpen underground irányzat volt (amely programjában többek között szerepelt az is, hogy a zeneakadémiák és a konzervatóriumok helyett a zenészek autodidakta módon képezzék magukat), addig a konkrét zene a komolyzene egyik és talán legújabb irányzata, amelyet a “hivatalosan” is elismert zenészek alakítottak ki a zeneakadémiák és nemzeti rádiók laborjaiban.
De miről is van szó, mit takar pontosan a konkrét zene kifejezés? Olyan zenei irányzatot jelöl, amelyre a hagyományos hangszerek helyett különböző, főleg hagyományos hangszerek hangjainak manipulálása jellemző és a második világháború utáni első pár évben alakult ki. Bár ez mai szemmel kicsit fura, de szokták elektroakusztikus vagy akuzmatikus zenének is nevezni és ezek a fogalmak mind azt jelölik, hogy a hang eredeti forrását – a hangszereket – a hallgató nem látja, csak hallja és a hang forrása így tulajdonképpen áttételes, ugyanis annak ellenére, hogy az illető pl. zongorát hall a hang mégis egy hangszóróból szól. Ma ez már természetes, de ha belegondolunk, hogy az akkoriban egyre szélesebb körben elterjedő hanglemezek és később magnetofonok még nagy újdonságnak, sőt sokaknál bizonyosan akkora csodának számítottak, mint a mai háromdimenziós, multimédiás mozik. Ezért akkor még magukkal a hangrögzítő eszközökkel és a hangfalakkal való kísérletezés önmagában is nagyon izgalmas volt és később látni is fogjuk, mennyire fontos akár a mai, hétköznapi életünk szempontjából is. A konkrét zene létrejötte igazából teljesen szükségszerű volt és annak ellenére, hogy megszólaltatási formái és komponálása is merőben eltért a hagyományos komolyzenétől mégis ezek következménye volt. Az utóbbi, körül-belül ezerötszáz év alatt a zene rengeteget fejlődött a gregoriánok egyszólamúságából és recitativóiból a barokk összhangzattanilag egyre komplexebb művein (pl. contrapunctusok) át a romantika egyre telhetetlenebb, egyre nagyobb zenekart “akaró”, így egyre monumentálisabb műveiig. Egyészen odáig, hogy a talán minden idők legzseniálisabb zeneszerzője, Richard Wagner egyes műveihez saját hangszereket is tervezett és építtetett, amely már szinte előrevetítette a különböző kísérleti zenék “custom-made” hangszereinek korszakát. Ezek után az huszadik századra már csak egy dolog maradhatott: a hagyományos zenékkel való szakítás, először a hétfokúság felborításával (az Új Bécsi Iskola dodekafon, tizenkét fokú kompozícióival), majd ezzel párhuzamosan a hagyományos összhangzattan és a harmónia mellőzésével (ami egyes komponistáknál, pl. Bartóknál akár kellemes is lehet). De ezek még mind hagyományos hangszerekre, zenekarokra írott művek voltak és végül a század elején a futuristák által megálmodott, zajokból komponált zene korszaka is eljött. Bár már a világháború előtt voltak olyanok, akik olyan jóslatokat tettek, hogy hamarosan megszülethetnek az első hanglemezjátszóra komponált művek a megvalósítás még így is várhatott magára, míg nem a konkrét zene kifejlesztője, Pierre Schaffer francia mérnök 1958-ban, majdnem tíz évnyi kutatás és fejelsztés után a nagyközönség előtt is bemutatta “Öt etűd zajokra” (Cinq études de bruits) című munkáját.
Maga az elnevezés is tőle, a konkrét zene atyjától származik, mikor megkérdezték tőle, miért adta ezt a nevet az irányzatnak ezt mondta: “Amikor kitaláltam ezt a kifejezést arra kívántam utalni, hogy egy ilyen mű megkomponálása eltér attól, ahogyan egy hagyományos mű készül. Ahelyett, hogy a zenei ötletek papírra vetnénk és azok megvalósítását meglévő hangszerekre bíznánk a cél konkrét hangok gyűjtése és azok absztrakt zenei értékét vizsgálni, amelyet potenciálisan tartalmazhatnak”. Aki tisztában van az industrial zene alapvető eszközeivel már ebből a pár sorból láthatja, mennyire előrevetítette ez a szemlélet az ipari zenéket is.
A konkrét zene tehát hangmontázsok létrehozásáról szólt, amelyhez a kor hangfelvevő és visszajátszó eszközeit, rádióstúdióinak felszereléseit (pl. keverőpult) használták fel. Ennek megfelelően a komponálás alapvető technikái a következők voltak: lejátszási sebesség módosítása, lejátszás irányának módosítása, hangok ismétlése (loopolás), hangerő, hangszín módosítása, illetve ők használták először a visszahangot, mint hangeffektet amit ekkor még gyakran akusztikus úton, fémlemezekkel állítottak elő. Mint látható, ez az egész folyamat tulajdonképpen a mai értelemben vett samplingelés. A hangszalagok megjelenése a bakelitlemezek felváltása után ezt mégkönnyebbé tette, mivel a szó szoros értelmében vágni lehetett a különböző hangokat, hangszalagokat, amelyek mégjobban elősegítették a tisztább és tisztább hangmintákhoz jutást, illetve a hagyományos lejátszók mellett új, saját építésű hangszereket is létrehoztak, amelyek tovább segítették a kompozíciót és külön ezen hangmódosító eljárások produkálására tervezték őket. Az egyik ilyen a Phonogéne volt, amely egy tizenkét olvasófejjel ellátott magnetofonlejátszó volt és a hangminták visszajátszásának sebességét is lehetett módosítani, általában zongorabillentyűk segítségével. Ez a modern sampler-billentyűk elődje volt. A másik ilyen szerkezet a tíz fejjel rendelkező Morphophone volt, amely felvevésre is képes volt. Ennek érdekessége az volt, hogy az egész egy forgó tányér oldalára ragasztott szalagból állt, amelyre a fejek egyenlő távolságra voltak elhelyezve, ezek megfelelő sorrendben való megszólaltatásával visszahang (delay) hatást lehetett elérni, illetve a készülékbe egyéb hagnszűrők is be voltak építve.
Mindezek mellett az ilyen módon komponált darabok élő megszólaltatására is egyedülálló technológiákat feljesztettek ki: rengeteget kísérleteztek akusztikával, a hangszórók elhelyezésének mikéntjével, amelynek egyik legmonumentálisabb eredménye Schaffer Akuzmóniuma volt. Ez egy száz hangfalból álló rendszer volt, amelyet művei élő előadására használt. Ezzel a ma már lassan minden háztartásban megtalálható, surround és egyéb házi multimédiás rendszerek, illetve a könnyűzenei koncertekről, fesztiválokról elmaradhatatlan hangszórófalak létrejöttének alapjait rakta le. Az alábbi videón az egyik legelső konkrét kompozíciót, a “Tanulmány vasútvonalakra” című darabot lehet meghallgatni, ami egy vonat zajaiból lett összeállítva:
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
