Lipták Lászlóffy András versei

Magyarul

Most minden megmarad.
Te benned vaksötét
hitem, s bizalmamat
beszívó ködzenéd

is. Szárnyad verdeső
zajában utcaké-
pek. Bennem megvesző
kis álmom: senkivé…

csak senkivé lehet
ma válni itt, e föld-
tekén?! Mondd meg! Neked
csak látni kell, e zöld

szegély rothadni mért
itéltetett! Te úr!
Te isten! Mert ha élsz,
tudnod kell…magyarul!

Kiskarácsony

Kiskarácsony, nagykarácsony…
Van-e béke e világon?
Hová nem kell, jön-e isten?
Sárbahullott angyaltincsen
tapadókra vár-e álom?
Kisületlen kiskalácson
kik ma vassal marakodnak;
szájuk sarkán Ige foszlad,
s habzik dühnyelvű harácson!
Kiskarácsony, nagykarácsony.
Zöld-e még a fenyő arra,
ahol nem jut az asztalra,
ahol talán asztal sincsen?
Jön-e, hová nem kell isten?
Pénzszagú szeretet terjeng…
krisztusfullasztó bűzben leng
halálcsillagunk zászlaja,
ezerízű hullaszaga.
Kiskarácsony, nagykarácsony.
Kell-e béke bármi áron?
Kell-e béke puskatussal,
szemekbe üvöltött kussal?
Mosolyokban édeskeser,
halványcsípős magány hever;
olyan szentesteli fajta:
indulata ködbehalva;
nem látszik, úgyhiszik, nincsen.
Hová nem kell, jött-e isten?

Tavaszi látomás

Hajnali fény – ásítozó. Ébred a rét – reggeli báj.
Csöndbe’ vagyok, úgy figyelem arcod a lét gyöngyjogarán.

Fekszel a fű zöld teraszán, tested: a fák, arcod: a tó.
Alszol-e még? Forr a vizem. Kész a teád! Szól a rigó.

Hűs zuhogó kék sugarán fürdeni hív meztelenül;
melleiden átfut a szél; megremegek oly gyönyörűn!
Csordul a víz ajkaidon, száz üde csepp lelkedig ér;
ujjaimon érzem az ízt, mit szerelem tőled igér!

Panem & Circenses

Nevetve, szánalommal
szemlélheti e földet,
ki Üstökössel, s Holddal
röpül fölé e völgynek,

hol lélekmassza tesped:
egy óriás amőba
béltesteként a tested;
Ember faja, te dőlt faj!

A program fut az agyban,
és működik a jellem:
egyéniség? – tudatlan.

De él a birkaszellem!

S oly jó benn a karámban!
Hisz bőséges a korlát,
s lám nem vagy oly anyátlan;
megadják ott a formád!

Ha föllázadtok máris,
hát mit diktál a Rendész?
Megmondta Juvenalis,
hogy: "Panem & Circenses"!

Ős – kudarcom

Ki látja meg, ha mélybe száll az ész,
mint roncshajó, mit sírva szív a tenger?
Mint részeg, vízbehullott tengerész,
magában úgy kapál a tompa ember.

Ki várja meg a végítélkezést
bevérző, íriszholdba lépő szemmel?
Ki vall be minden extra vétkezést?
És önmagába nézni senki nem mer…

Ma én is ittmaradtam félni még.
Ne adjon enni most az égi város!
Talált szavakra esküszöm: Halálos,

világi szélbe csapj, te tiszta kép!
S ha földbe ütközik ma éhes arcom,
le nem fogom tagadni ős-kudarcom.

Megjelent a Tajtékos Sorok III. számában

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2012. 12. 01. - 07:06 | © szerzőség: Gelka