Kovács Roland versei

Ópium

A foszló ködből, zöld gomoly hajnal,
Ébred a város, lassan kilélegez.
Csilingelve s morgó motorzajjal,
Szorgos tömeg dolgára kerekez.
Ópiát bárban, mosolygó álom,
Tarka párnákon a pipát szívva.
Heverek és várom, hogy a mámor,
Ellepjen végre, képekre bízva.

Hengermalmok közé zuhantam,
Édesszőrű fényarany nyulakkal
Együtt, ezüst Holdra ugattam.
Keveredve frissen őrölt zabbal,
Partra mosott tajtékos patak.
Mert csajkámban fekvő kisded voltam,
Cukros nád között talált a pirkadat,
Kergetődző démonok, téglaszín porban.

Tintakék tomboló vad vihar,
Röpített el a kikötő felé.
Pengő dübörgés hangjára kihalt,
Zegzugos sikátor nyirkos kövén
Milliárd vízcseppre szakadok szét.
Ozirisz, nevetve emlékezz rám!
Vakon keresem Hórusz szemét,
Nedves falakhoz tapasztom szám.

Kijev felett folyékony jég az ég,
Hernyótalpakon csillogó acél.
Én vagyok a kínzó, csikorgó tél,
Előlem zugot nem lel ki él.
Katonák levele is én vagyok,
Utolsó hazatérő üzenet.
Megtört szemekbe könnyet csalok,
A reménybe fájdalmat keverek.

Bordó és színezüst virágokra,
Hűvös alkonyat mézet permetez.
Mint felvágott erek lila csokra,
Alkot a láz mérgezett kerteket.
Halott huszár mentéjén a sujtás,
Penésszé oszlik jeltelen sírban.
Méhek serege, morajló zúgás,
Életet poroznak, szorgosan, vígan.

Egy patkánnyal alkuszom hevesen,
Izzadt markomban bankjegyek ezrei.
Mindenem felteszem a versenyen,
Ki nem vigyáz, lelkét vesztheti.
Fekete bivalyok lanka réten,
Részeges szemükben harsány közöny.
Hátukon utazom messzi vidékre,
Úgy éljek, örökre elköltözöm.

A Hatalom, mely az útra lökött,
Gyémántnyelű késsé átváltozott.
Világom pitypanggá töpörödött,
Így a kegyes végre várakozom.
Sárga légben gályák úsznak tova,
Csavart kristálykockák, opálosak.
Savanyú borral oltom szomjam,
Porban, csonttá szikkadt nagyvárosok.

Leszállt az est a gőzváros felett,
Melyet tengernyi nép belélegez.
Egyedül járkálok mind között,
Mert lelkem újra testbeköltözött.
Ünnepel az anyag, a hús az úr,
Erőszakos gázfejű hatalom.
Helyeslő harangok kórusa zúg,
Elfoglalom helyem a vérpadon.

Szédülés

Agyagszín pusztában, zörgő cserjék közt,
Foszló zsákruhában Szentek tanyáznak.
Fullasztó hőség, mint bomló rókadög,
Facsar dudaszót vigyorgó Halálnak.
Tapasztott odúban mécs viaszlángja,
Rebegőn pislogja tekercsek sorait.
Imába révülten lelkét kitárja,
Űzi el félelem dübörgő lovait.

Tompán dohogó dobok ritmusára,
Szikkadt birkafők lándzsára feltűzve.
Megtört testünk nógatja indulásra,
Elsütött ütegek forró lőporbűze.
A Megváltó szelíden pillant le ránk,
Az Univerzum szűkölve megremeg.
E világ urának bíbor palástján,
Sziszegnek kínnal, örvénylő fellegek.

A látnokok üres szemgödreiből,
Gyémántok lángja csurran, cseppenként.
Rozsda hull bágyadt álmok ezreiről,
Bűneink hulláit gyolcsba tekerték.
Lassú menetben, koccanó köveken,
Gúzsba kötött kezű elnémult túszok.
Ősrégi átoktól botlanak, betegen,
Útjukon az őrök, füstös kanópuszok.

Halaknak ideje leáldozóban,
Évezredek véres rongyait hordjuk.
Halkuló lépteink jele a hóban,
Beragadt puskáink kutakba dobjuk.
Késő már – sírnak gipszarcú angyalok,
A végső döfést térden állva várom.
Szóljatok sípok, most végre meghalok,
Mit akartam, láttam! Semmit nem bánok!

Éjfél

Egy öreg óra monoton kattan,
Megfáradt nap nyújtja át
Az újnak, tépett szürke zászlaját.
Éjfél van.
Alszik a világ önző tömege,
Őrjöngő Héliosz délen vágtat,
Zaja messze dübörög fehéren.
A tükörben elhalt álmok intenek,
Óvatos titkokat suttogva a lelkedbe:
Fekete Nap trónol az égen,
Több ezer éve éjszaka van idelenn!

Most, hogy zuhanunk, kell a szó,
Mely forró arcunkra hűsítő
tenyérként tapad.
Az Isten elhagyta művét, mely így
Széthullva gurul tovább, viszi a súly,
És a tehetetlen lendület.
Éjfél van.
Az álom hűtlen, s mint ilyenkor szokás,
Számot vet a virrasztó.
Az emberré lett törött szándék,
mikor egészül renddé?
Mikor veti le önmagát, hogy újra
Az lehessen mire oly régen vár:
Szabadság!
Mert börtöne önmagának és rácsa,
Sok fecsegő gondolat.

Éjfél van, mindig!
Úgy látszik megállt az idő,
Milliárd év minden pillanat!

Az ablakon kívül hideg szél szurkál,
A kutyák nehéz ugatása szétterül
A hajnalt váró csillagpalást alatt.
Észrevétlen csendben változik a
semmi valamivé,
Merengő szemünk előtt pereg
Dologgá, sorssá az élő gondolat.
Megbánni nincs időnk, mert ha megáll,
Olvadni kezd a film, elég egy perc alatt!

A galambok fehér, verdeső szárnya,
Fullasztó tollal keveri a poros padlást.
Ide dugtak minket, sok szúette, megrepedt,
Fából faragott próbababát.
Az éjféli Hold fénye megvilágítja,
Keresztül a tető résein át,
Festett szemünk üresen bámuló bogarát.

Veszettség

Már száz napja nem érzem
Az étel ízét a számban!
Csak az élesen vonyító
Csontkürtök zsivaját hallom!
A Világ készül összedőlni most,
Ahogy a döglődő mamut – ballag
A nagy közös temető felé.
Ott állunk akkor mind,
Kezünkben kócos fáklyát tartva,
Bozontos hajunk füsttől savanyú.
Tátott pofánkból veszett nyál csordul,
Majd szurtos arcunk a másikra mordul:
Üsd a dobot testvér!
Zengjen az Úristenig!
Izmaink nyugodni nem fognak,
Többé talán sohasem!
Ott túrtunk, kotortunk hiába,
Ahol nincs és nem is volt soha talán,
Sem áldás, sem béke, sem megnyugvás.
Csak az ezerszer kifordított föld,
Az öklömnyi szürke rögök.
Nehéz, faggyas szőr takarja,
Bordáink kiálló kosarát.
Hideg szélben iszkol a hordánk,
Hályog szemünk opál bogarát,
Csillanó pontként veti az éjszaka.
Csizmásan lépdel a vadászkirály,
Vaskos csörtetése, hogy közeleg!
Reggelre kiterítenek, testvér!
Eldördült életünk haló visszhangján,
Hulló rubintok ékesítenek.

Teremtés

Ujjaiból gyűrűt formál,
Ezzel teret szakít a semmiből
A Teremtő Erő. Majd dobál,
Csillagot robbant, remegtet, vibrál.
Tarka katedrálisablak köre,
Benne színes szegletként tagolva,
Palaszín cserép, melyen át
Dübörög a fény, kévékben,
Bele a névtelen fekete éjbe.
Múlttá és jövővé robban a Most.
Egyik dolog a másikból,
Mint üvegen a repedés, szalad szét,
Hogy önmagába térve haljon el.
Só, higany és kén játéka,
Arany fénybe fehéredik végül.
A Beteg Király birodalma,
Rozsdásodó romjaiból újra felépül,
Mert törött szívéből a borostyán kihajt.
Üvegszobrok sivatagát karcolja
A vonyító északi szél karma.
Lovagi tornát tart az elemek hada,
Tűzpajzsokon jéglándzsák törnek.
Kalpákon át kevereg a lét körbe,
Gyantáját így izzadja ki egyre.
A határok feloldódnak, az idők szűnnek,
Az örökkéből, való-válik, megnyugszik,
A nyüzsgő vanok a nincsbe tűnnek.

Tengeren

Árboc rúdján a sirály partot jelez,
Szkúner fája reccsen, orra ködbe fúr.
Az otthontól messze töltött telek,
Lámpás fényénél őrködő fiú.
Saint-John, a vén vitorlamester lépte,
Lomhán dobban, rekedt hangján dalba kezd.
Fedélközből grog füstje száll az égre,
Jégtáblák közt fagyos tajték permetez.
Tengereken hónapok, évek szállnak,
Kérges tenyerük kötelek edzették.
Zúgó viharokban esőtől málnak,
Ázott, csattogó vitorlák szanaszét.
Majdan perzselő trópusi napokon,
Hámló hátú legény, lassan vizet mer.
Megindul a szél, átlök sós habokon,
Aranyfény álmok tömjénnel fizetnek.
A vén kormányos, ki régen halott már,
Éjszakánként kísérteni visszatér.
Akkor halkan reccsen a hajókormány,
S üdvözletet lehel csendben a lég.
Sokat látott már a bűnös hajó,
Sikálták ezrek, meredten, térdeplőn.
Függőágyba rogyva, szemük néz, fakón,
Dobban a mennyezet, lépdel éber őr.
Vagy zsákba varrva, mélyére tengernek,
Vagy lábon, zsákkal a vállon, de visszatér.
Rabja már a szív messzi tereknek,
S ha a hajó indul, ő mégis útrakél.

Egy strici halála

Verekedés a sós, korhadt mólón,
A lassan lemenő napfény borában.
Vad, részeg csoszogás kapdos,
Így tántorognak egymásnak vadul,
A küzdő, borostás, izzadt viharkabátok.

Most elejtett kés koppan a deszkán,
Egy másik, belet ér, jajdulva!
A ripacs festett arcán kín könnyez:
Drágám, kár értem, mert meghalok,
Pedig hallom a harmonika hangját még!

Megdöglött Pierre a strici - nem baj!
Csak egy-két leányka siratja, kinek:
A holt, egykor a gazdája volt, nem sokáig.
Bár jöttem volna korábban, én is ott,
Rúgtam volna belé kettőt-hármat a mólón!

Egyedül maradt Monique is, nem sír.
Pedig kurva szegény, talán ezért nem kell,
Mostantól senkinek a könnyeit mutatnia.
Inkább a bor, meg a Marseille-i éjszaka,
Lassan elfelejti, nem szeretett kedvesét.

Ha majd jönnek a durva csendőrök,
Dologtalan kezük megragad, üt, lök, kérdez:
Zsíros hajú, bagófüstös őrszobán a lány,
Nem dalol, pedig strici ez is mind, csak másképp!
De azok: rohadt stricik, aljas dögök, köpök rátok!

Hideg hús a Pierre már, - nem baj!
A kocsmában felszakad a hurutos danászás,
Minden szem részeg kacsintássá aljasul, mosolyog.
Megy tovább az éjszaka, nem messze kürtöl egy hajó,
A Hold lassan lenyugszik, de hallom a harmonika hangját még!

Tücsökméz

Égre néző, fennakadt szemekkel,
Földön, szánkkal túrva zabáljuk a spenótzöld füvet.
A réten, melyet egykor úgy szerettünk.
Szemünkben cinkos, sunyi fény:
Jól tesszük, vagyunk - magunknak kellünk még!
A lencse ránagyítja gülü tekintetünk.

Nagy kakasok keveregnek a konyha kövén,
Mint gyermek bádog kismotorja, önmaguk körül forogva.
Tollak, ott hevernek a délután ferde fényében.
Gyantás madzagok, pengenek feszülve, por száll belőlük!
Furcsa szerkezetben, dallamra kering a régi, kopott,
Galléros, pettyes, fehér ruhájú pléhbohóc.

Keringenénk mi is a dallamra, de jaj, jön már:
Harsány száját kancsóra tátva, jön!
Tücsök mester, micsoda sok kellem, zengő-zene, zörej,
Néhol fals a kürt, reccsent, tiráda, dob, semmi szonáta!
Mindehhez savó szem, amint az dukál,
Oldalról és lentről pillant, ilyenkor zenéje halkul, hamiskás.

Megfeszülnek azok, a gyantában pácolt húrok,
A Tücsök számára nekünk kell zenét húzni!
Izzadt, kopasz kobakját simítja gézzel, csippent is a szemével és:
Csorba dallamot oboál, ecetes szag jön mellé.
Tátva már a száj, benne csíkokban,
Laza, fogakat hidaló fonálként, remeg a tajtékos nyálméz.

Kollégák csokra rázendül, barna bakancshangon,
Ferde szájakhoz boldog szemek.
Úgy, úgy! Erőből egyet ért és egyet akar a sereg!
Mézet, meleg kenyeret, ökölnyi rezgő húsokat megenni,
Húzni a csobolyóból, bajuszon csurgatni, kézfejjel törölni:
Jól mondom? Hát olyan nagy baj, olyan nagy kérés lenne ez?

Jár, jár, jár! Kell nekünk! Tettünk érte, ha pedig úgy kérte,
Félighunyt szemmel félrenéztünk.
Gülü úr, kedves Tücsök! Dülledő gazdánk, még, még, Nagyúr!
Fodros száját csücsörítve, hunyt pillákkal piroslik, lágyan ring,
Most már halkan cirpel, s a lényegre térve tervet mormol.
Laska fülek szomjasan szívják cseppenként, nyelik a Tücsöknektárt.

Háborúban - mert lesz! - nem kell a bohóckodás!
Nevetni lehet, szeretem a viccelkedést:
Savó szemében huncut fény, majd ha ütünk, akkor röhögjenek!
Háháááá, uraim, háhááá!
Messziről jöttem, sok a tennivalónk még, jöjjenek mind, dalra fel!

Persze, hát, mint ahogy ilyenkor dukál,
Hull a forgács, jelzi nagy buzgalmát az Ügynek.
Rágnak az állkapcsok, duzzad a bőr dolgos izmokon, rángó,
Verejtékes pofákon diadalmas mosoly:
Ez jó! És jó, mer jó! Akkor is jó lesz, ha beledöglötök!

Égre meredt tekintettel fekszünk, a
Földön, abban a végtelen, spenótzöld fűben.
A réten, melyet egykor úgy szerettünk.
Pettyes bohócruhánkról lepattogott a máz, rugónk lejárt.
A Nagy Kakasok felcsipegettek mindent,
Csak a rovarok zörgik húrokon, a szántóföldek monoton dallamát.

Az idők vége

Ítélet fénye ömlik,
Keverve porkévéket.
Borostyán tollak söprik,
A rozsdás pénzérméket.

Borzas majomhordák rohama üvölt,
Feljebb és feljebb, tébolyult káoszban.
Hol ostromlott városok fájdalma ölt,
Vonagló alakot, messze távolban.

Virágokkal borított,
Áldozati oltárok.
Koponyákat gurító,
Varkocsos barbárok.

Oroszlán gázol örvénylő habokban,
Fogával tépi a vonyító időt.
Együtt szédelgünk tarra nyírt rabokkal,
Adót szed a Sátán most mindenkitől.

Vesd magad sziklás mélybe,
Emléked se maradjon.
Félelmeid szentélye,
Semmivé hamvadjon.

Rebegj búcsút e sárból tákolt világnak,
Ne bánd, a szemfényvesztő trükköket.
Hajtja a szél mind a kavargó vágyat,
S veszettséggel átszőtt vétkeket.

Add meg hát, uram, kérlek,
Porból ne legyünk többé!
Már semmitől sem félek,
Leszek minden, örökké!

Nem csikar a mocskos világ kínja,
Melyet mi aljasítottunk pokollá.
Kinyílnak a lótuszkelyhek vígan,
S a valóság széthullik homokká.

A kertben

Zene szól kelyhéből száz virágnak,
Tarka gyümölcsök ecetté vállnak.
Zöld pettyes gyíkok siklanak tova,
A levelek közt sáskák otthona.

Kígyóverem taszító hidege,
Kiárad iszonyú serege.
Kobaltkék párducok izzó szája,
Mind a világ halálát várja.

Hasítsd szét a fát, benne Istenre lelsz,
Életed a kérdés, most erre felelsz.
A Vég előtt tanulsz alázatot,
Aki idáig kísért, most elhagyott.

Cseppen a vér, csalán levelén,
Csigák csordája cammog szerteszét.
Ezüst sorokat írnak a fűbe,
Pitypang magja száll, messzire űzve.

Lopott nyugalmunk a tömeg dúlja,
Pendülve pattan a téboly húrja.
A sokaságban lelkünk kiszárad,
Vánszorgó létünk egyre sivárabb.

Börtönéből kiszabadult tudat,
Keres a fényben haza utat.
A Létezés zeng hozzá dicséretet,
Mert a Teremtés újra kilélegez.

Kölni- és fokhagymaszag

Mert kiszívta már nyakam, mint az olcsó cigarettát,
Ez a közönséges rekedt, nagyhangú, festett hajú lány.
Szakadt damaszt a lógott a falon a kis garniszálló halljában,
Kopasz, fonnyadt uzsorás számolta a fizetett numerát.
Gramofon hangjára táncolt a montmartre-i, fülledt cifra ház.

A szobában rúzs hátán rúzs, fűzőből dagadó csecs,
Mellbimbó köré rajzolt napsugár, nedves, pajzán ferde száj.
Alatta maradtam, szorított a gúzs, fanyar-édes illat szállt,
Fokhagyma és kölni, zsibbadt láb, kéj, tart a parázna bál.
Nem tudtam már kié is ez a fehér, összekarmolt váll.

Mert berúgtam, mint egy disznó, vállán vitt fel azután,
Ez itatott le, ez a lotyó, jól tette, mert kettőn áll a vásár.
Ereje bivaly, combja közé szorított, zengett a hangos kacagás,
Hideg pezsgőt locsolt rám, míg rángattam róla a harisnyát.
Így üzekedtünk, mint két szomjas állat az itatóvályúnál.

Randa dolog a szifilisz, de még randább a véres vizelet,
Állja a sort a letolt gatyás had, lajstormba vették a doktornál.
Kötelező a csend, még szerencse, hogy nem a temetőben,
Menetel ez a pucérseggű banda, sok bamba részeg jómadár.
Kár volt így berúgni, lettem volna inkább herélt ministráns!

Megvertek a kurvák a Saint-Denis sarkán, ép ki nem verték,
A szemem, persze rossz az aki rosszra gondol, nekem más a mérték.
Kicsiny kövér közönséges lány, vár rám részegen és olyan árván,
Felviszem megint, újra meg újra, abba a szobába és rálököm a párnára.
Én jó leszek hozzá, nem verem meg, pedig nevet, kinevet a cafka!

Összehordtam minden jót Neki, szaladok hozzá, hogy újra csináljuk,
Reggelig, aztán estig, majd ismét reggelig, mert soha meg nem unjuk.
Már lopok is, hogy Vele lehessek, fizetek szobát, gyertyát, hipermangánt,
Csak lássam melle fehér húsát, érezzem izzadt válla keserű hajlatát,
Hogy örökké halljam feslett, kéjes nyögését, rekedt, közönséges, kacaját!

Kóborlás az éjben

A lélegzet párás labdacsokká perdül,
Zsúfolt tájak felett meredten elszáll.
Kormos éjféli Hold fátyla szétterül,
Kába lelked dobján tompán üti a csend
Méla halálmeneted.

Kóválygunk múltban és jövőben mind,
Pillantásunk iszony szippantja be.
E dúlt világ törmeléke óva int,
Vigyázz! szörnyű az ára, ha nem figyelsz rá
Lelked merre vezeted.

Kopott tehervagon nyitott ajtaján,
Zörrenve hull ki az otthagyott brikett.
Hallani macskák sikoltó zsivaját,
Fénylő szemük borostyán parázsként
Nevetve rád mered.

A Földön körbesettenkedett az éj,
S pirkadat vörösbora felfakad.
Fent, kék vásznon bíborszín felhőkaréj,
Szikrázó csillagok bámuló hada
Kíséri léptedet.

Órarendet üt már felhúzott szíved,
Mától csak egy szó az örökkévaló.
Megafon szavát régóta nem hiszed,
Csendesen gomolygó ködben foszlik szét
Tétova kísérteted.

Távol harsány idők

Zörren kristálymadár,
Fésületlen fákon.
Éji fészket talál,
Egy dérkarmú ágon.

Halkan roppan a táj,
Mint lemálló festék.
Párás üvegpohár,
Benne, száradt lepkék.

Vadak nyomulása,
Pettyezi az ösvényt.
Sövények párnája,
Őrzi langyos csöndjét.

Korhadt lombok táncán,
Halkan sóhajt a szél.
Patakpart tornácán,
Darát hord szerteszét.

Jég alatt álmodik,
Nyarat a verőfény.
Tavasszal távozik,
Várja már felhőég!

Most még csendes a lég,
Távol harsány idők.
Gyémántvíz útra kél,
Földnek ereiből.

Saraband egy zsarnoknak

Mennyi időt tékozlunk a térre?
Mennyi vadat lövünk ki még?
Meddig tarthat éhségünk a vérre?
Meddő vágyunk elhal,
Nyugvó naptól véres az ég.

Mindahány év, újra játszott játék!
Mindahány hó, újra élt lét!
Megannyi perc, körbe futó árnyék!
Megvezet minket a halál,
Ezer álmunk rombolja szét.

Bukott királyok, tengereken át,
Hajóznak végső nyughelyre.
S viszik magukkal népük átkát!

Puhány zsarnokok idejét éljük,
Haláluk nékünk nem vigasz.
Mégis, lemetszett fejüket kérjük.

A bűvész

A szemekben félelem csillog, valami régi szarukeretes szemüveg lencséje.
Karcos emberek szivacsként rogynak, facsarodnak, nyaklanak bizarr szinkópákra.
Előttük olajos hajú, kockaállú fiatal párducok.
Mancsuk puhán egymásratéve.
Gurul a dzsip, fényes, mint egy távoli galaxisból idetévedt szerkezet.
Vasai krómos tükrök.
Tekintély.
Vér és ondó hajtja mindet.
A kabátok mélyén reggel gyomorgörcs.
Örülök, hogy van dolgom, korán kelek.
Metrószag.
És van még hitem, hitelem is.
Addig nem dögölhetek meg.
Kiszívható nedvek.
Van még két kristálygolyó, ami látja, üvölt a bűvész, viaszkos arcán rúzsos száj.
Tátja, mint a krokodil, vele nevetünk üvöltve, mi is.
Majd, ha elevenen elégtem, szanaszét hordták tagjaim.
Hasznos tagja voltam a társadalomnak.
Újrahasznosítható.
Nem hagyok maradékot magam után.
Vasalófejű adminisztrátorok kocogtatják a jegeces vizet ivótáljukban.
A bűvész csettint ujjával, szeme fehérje két fénykürt a setét, havas éjszakában.
Hull a papírhó, konfetti, áll a bál.
Másnapra papírtrombiták hullái lepik el a metrók sínjeit.
Léggömbök, leeresztett hólyagok vízzel teli kukákban.
Kartonpapír.
Egy házfalra felírta a teremtés utolsó nagy titkát.
Meneteljünk együtt, hát újra, hiszen bűn, ha nem veszel részt a táncban.
Meneteljünk.
Meneteljünk.
Meneteljünk...

Matrózkocsma

A habok közt késsel vágnak a partok,
Élt raknak, sziklákat, csontos csillagot.
Matrózok, hajósok, éltükből hantok,
Omló gyolcsok, gombok, szürke kóchajak.

Harmonika, szeszek lángja lobban fel,
Bagófüstös söntés, pipák parazsa.
Partnak lök?d? bálnatetemet lel,
Aki erre jár, tömött trófeák alatt.

Éttermi hajnal

Rúzsos üvegpoharak koccannak,
Morzsolódva, szilánkos fejükkel.
Egymásnak nyiszorogva sugdosnak,
Fájó karcot, repedt peremükkel.

Kristály hamutálban szivarcsutka,
Kihűlt parázson nyaklik döglötten.
Pernyesivatagban száz csikkhulla,
Kék füstszalag kenődik fölötte.

Szódásszifon pelikánok állnak,
Zöld abroszok fehérbor tavában.
Kónya csőrőkből vízcseppek szállnak,
Tova a misztikus Afrikába.

Mustárszín tányérok korongjai,
Pecsét rajtuk a felzabált Idő.
Megcsócsált életek darabjai,
Málnak le lassacskán mindenkiről.

Pincérek sminkelt, frakkos hordája,
Nézi egy sarokból, utálattal.
Mint romló testem múló formája,
Percről-percre küzd a kárhozattal.

Holnap csatában

Készülés dobjai pergik perceim
Lendülő kürtök ragyogó rezein,
Holnap csatában, csörrenő vasakban
Állni ütések nem szűnő sorait.
Harmatos paripák, szűrük csillogó
Vaskesztyűs kezünkben aranyszínlobogó,
Tajtékos vágtában támad a sereg
Egymásnak feszülő erőkkel tombolón.
Vérveres patakban csörgő szép Halál
Utána maradnak márvány koponyák,
Varjú had, megannyi fekete talár.
Pogány királyok átkát zengi messzi
Hegycsúcsokról, ködös völgybe hideg szél,
S dalra kezd egy kobzos, sárkunyhó tüzénél.