A Gothic.hu egy avantgárd, illetve underground versekből álló sorozatot indít útjára, melynek célja az említett irányvonalhoz köthető, s véleményünk szerint progresszív alkotók bemutatása. A válogatás elkészítésekor nem csupán az vezérelt minket, hogy a közelmúlt és a jelen voltaképp már kanonizált szerzőinek legkiemelkedőbb írásait egybegyűjtsük, inkább a stílusirányzat és a lap szellemiségéhez hűen elsősorban arra törekedtünk, hogy lehetőséget biztosítsunk a fiatal, még folyóiratokban alig publikáló, valamint az irodalmi élet és a társadalom perifériáján mozgó, esetleg méltatlanul elfeledett költők szövegeinek megismerésére. Tekintve, hogy a Gothic.hu ugyancsak alulról jövő, underground kezdeményezésként született és működik, az említett hozzáállást rendkívül fontosnak tartottuk. Ugyanakkor éppen a progresszivitás, illetve a folytonosság jegyében az összeállításba bekerült néhány, az irodalmi közmegítélés alapján egyéb stílusirányzathoz tartozó, ám rokon felfogású szerző alkotása is, míg bizonyos, főleg neoavantgárdnak tekinthető, de jelen viszonylatban kevésbé újszerű alkotók írásai talán kimaradtak belőle. Az intermediális műveket, így a képverseket szeretnénk valamikor a jövőben önálló rovat keretein belül publikálni, a mostani blokkban csak érintőlegesen fordulnak elő. Ezúton is köszönjük Legéndy Jácintnak a versek kiválasztásában és a tematikus anyag összeállításában nyújtott segítségét, s kérjük olvasóinkat, hogy fogadják szeretettel, illetve odafigyeléssel a következő hetek folyamán megjelenésre kerülő írásokat.
FALUDI ÁDÁM
Ifjúkori önarckép
A képzelet gyarmatosítása
javában tart.
A birodalom virágkorú.
A megszálló filmek
kudarckocsik
félelemosztagok
nem ütköznek ellenállásba.
A tartományok óhajtják a
betolakodást.
Városaikba bevezetik a
központi erőszakot.
Alázatjelvényekkel mellükön
ujjongva tüntetnek az álmok.
A birodalom
általános viszolygást tart magának
és az időmúlás-jelentést
egy közeli tanácsadóba dobja.
Titkos áramszünetet kötnek
háta mögött az erőművek.
Tudja jól a birodalom
hogy az egyezmény
bármikor életbe léphet.
Ezt a gyarmatát szereti
legkevésbé.
Szögletes virág, Móra – Kozmosz, 1988
SIMON MÁRTON
Szeretnék lenni, de nem
Ezen a fotón csak a szemed látszik, meg a pléd,
amibe csavarva ültem én is, egyébként meztelenül,
egyszer. Amikor néhány napja véletlenül
összefutottunk egy szórakozóhelyen, végig erre,
a képre gondoltam – te közben illedelmesen érdeklődni
próbáltál a mivanvelemről, vagy valami más, közepesen
érdektelen dologról. Ha jól emlékszem nem
válaszoltam, de aztán hazafelé annyi eszembe jutott,
hogy semmi. Mit mondhattam volna? Hogy
egy szentimentális közhely szeretnék lenni a szádban?
Már hajnalodik. Ha lenne tévém, most bekapcsolnám.
Vagy épp ki. Ülök, a szoba üres, fehér fala
ilyenkor lesz kék. Mint akinek a szájába ment
egy szőke hajszál és képtelen szabadulni tőle,
csak ez jár a fejemben. Van ilyen. Hogy rájössz,
hogy semmi. És állsz és szédülsz és hallgatsz,
vagy ülsz 5:43-kor egy kanapén egyedül, egy másik plédbe
csavarva, közhelyeken rágódva. Olyan csöndben,
mint aki arra ébred, hogy ötvenhét éves, süket,
polinéz gyöngyhalász lett, aki egy fotóba szerelmes,
és valaki lélegezzen helyette, mert fölötte nyolc méter.
Dalok a magasföldszintről, L’Harmattan Kiadó, 2010
BERÉNYI CSABA
Tudatrostély
homlokomon forró páncél,
mondjuk, hogy ez a paranoia;
félbehagyott whisky-kólák,
lehallgatott szerelmes lányok
marva sercegnek bele a jótékony némaságba,
alattuk hajnali padok
a parkban,
próbálok aludni,
még öt óra az első buszig,
felmos egy nyári zápor – detoxikált égbolt
alatt elbattyogok a Tiszához,
rakpartra tapadt iszákosok mohaszőnyege
szuszog a folyóbor felett;
nincs itt semmi keresnivaló, csak kósza lelencek
rágós nézetekkel;
tiszta tudatrostélyt eresztek a homlokomra
és hazamegyek
anyámhoz
aludni végre
Kulter, 2012/1
ORCSIK ROLAND
Ikrek
Hétvégén a bomba-
tölcséreknél jártam.
Két, szinte egy tőből
sarjadt fa fogadott
az erdő szélénél.
A törzsek közti rés,
akárha kapunyílás.
Nincs különbség,
túl a kérges kapun
ugyanúgy folytatódik
az őszbe rozsdálló vadon.
Lefotóztam a fa-ikreket.
A felvételt nézem,
kinagyítom a képernyőn.
Élesítem a színeket.
Sűrűbbek az árnyalatok.
Tovább nagyítom,
míg kockákra nem bomlik,
s elmosódik a látvány.
Van különbség.
A fák helyett a kép-
re emlékszem.
Fáklya a tekintet,
a tiltott zónába hatol,
hol fekete nap ragyog.
Jelenkor, 2014/2
GÉCZI JÁNOS
Mondja
mondja
a telefonban
az nem lehet fekete
a fekete egyébként sem szín
ahogy a fehér sem
ő kizárólag színekkel dolgozik
a színek apró kalapácsaival
veri darabokra a tárgyakat
és nagyszemű alakjait
hogy mindent beborítsanak
azok az éles peremű szilánkok
befúródjanak a cellulózba
a fenyőrostos keretbe
ha feketét használna
már nem festene
egész éjszakákat szívlapátolna
a kormos pályaudvarokon
helyette a zöldet és a vöröset
nyomkodja egymás után a szürkére
az éppen olyan
de azért oda áll elé
A térre én, Ister Kiadó, 2000
ACZÉL GÉZA
Akklimatizálódik
volt pillanat mikor majdnem belegabalyodtam a nagy politikába pedig több évtized tanulsága már biztosan vezérelt miként üdvözülnek hápogó tenyerek között a bunkó vezérek és miként ballagnak leütött fejjel túlharsogott emelvények előtt a becsületes szolgák no nem szeretném mindre ráhúzni a kanti normát de ez az oppozíció még a gyatrább embereink kezére is játszik hisz a fönti hatalmi vétség káros sugarában a kis bűn hamar relatívvá válik legfeljebb a nyuszi hivatalig vagy otthon a házmesterig ér el ahol miként az újabban kitiltott cigarettásokat koron túl mindenkit a suttogás vezérel titkon szippantani rekedten kiáltani inkább csak befelé mivel zajodat a megfelelések lojális ihlete úgyis lefedé akár csak a messzire kacskaringózó múltban a zsarnokságokról tanultban mai demokráciádban legfeljebb az a sokk hogy egyre több párton húzhatnak át a kaméleonok s imígyen tanulnak némileg improvizálni a csordaszellemnek több szálán lehet már pokolra szállni és cinikusan visszaröhögni mivel mindenki odajut a kék égen ugyanis sok a lyuk az ügyetlenek fönt is kiesnének bárhogy akklimatizálódik a változó hitélet
Jelenkor, 2014/2
LESKOVICS GÁBOR
Másnap
Egyedül vagyunk, teljesen egyedül
Senki se támad, senki se menekül
Csendben várjuk az utolsó csatát
Üres az utca, üres a tér
Felkavarja a hamut a szél
Az utolsó előtti háború után
Fekete fehér film az élet
Lassú a halál, lassú a méreg
Fehér a fény, fekete az eső
Fiatal leány, aki előttem áll
Fiatal, mégis túl öreg már
Az utolsó előtti háború után
Hideg a szél és senki se véd meg
Gyönge vagyok és szeretlek téged
Felkel a Nap és mindennek vége már
Feküdj le mellém, ölelj magadhoz
Távol a Földtől, közel a Naphoz
Az utolsó előtti háború után
Pál Utcai Fiúk: A Bál, 1991
HANKÓ TÓTH ÁDÁM
Forgóajtó
Átment a forgóajtón, mintha erősebbnek érezné magát,
egy kombi hátsó ülésén sztrájkol, szájából üvegszilánk
meg olívaolaj csorog, de úgyis tudja, hogy abbahagyja,
majd, hogy ráklépésben jön vissza azon a forgóajtón,
mint a lámpagyújtogatók, akik elfelejtették megugatni
a holdat, mint azok a nadrágtartós lámpagyújtogatók,
pontosan tudja ő is, hogy vereségre ítéltetett, hogy várja
már egy transzporter, talán egy kényelmes volkswagen,
egy napszemüveg és egy körömvirág illatú arckrém,
elfedni a megaláztatás macskaszagát, és akkor már szó
sem lesz arról a forgóajtóról, ami akkora, mint egy ország.
Holmi, 2013/9
POLLÁGH PÉTER
Sugár
Elmúltam harminc,
nem tudom, mennyivel,
és a kamasz jön utánam,
mint levél-
gyufa: vékony, szálkás,
susogva beszél,
legyen mit megbánni.
Megint hanyatt, lustán lóg ki a láb,
fehér bőrben, az erkélyen, mint két
cukor, vagy, mondjuk úgy, sugár.
Ti meg indultok értünk, elveszett
fiúk, míg dúdolunk tetőitek felett,
s látjuk lent a régi világot,
Marlborót is szívunk, puha
csomagost. Hajnali háztetőkből,
tejtáblákból több mohó kockát
törünk, két pofára majszolunk,
míg a tejút bajuszt rajzol nekünk,
nagyon baba, felnőni kár,
és kár veszni látni lent
a volt boltokat: már más
a nevük, sérült rajtuk az üveg.
Nem hiszem, hogy nem hasad
tovább.
Bárka, 2011/2
GULISIO TÍMEA
Underground
strici lettem ha már te kurva
megértő beleegyezésem oka az alkalmankénti tízes
és hálából megcsókolom nyakamban az aranykeresztet
azért az ismeretlen lúzer fickóért aki neked vette
éljen bőkezűsége
allelujaalleluujaa
holnap a templomban is térdelsz majd és a szádba adnak valamit
kutyaharapást szőrével
utána ebédet főzöl és megesszük majd szieszta és kirándulás
elképzeljük hogy a tettye hegy alatt ördögöcskék laknak
egy sötét labirintusban csak arany foguk világít
nappal emberalakban játszanak a földi gyerekekkel akik ellopják
szüleik jegygyűrűit és odaadják nekik ajándékba
éljen a szent szövetség
allelujaalleluujaa
már unom konfliktuskezelési stratégiád
egy felemelt hangra vagy kézre lehúzod nadrágod cipzárját
ahogy egy megalázkodó majom tartja oda valagát harc nélkül veszít
gyáva közönyös pofával hogy belerúgni se legyen érdemes
éljen a könyörület
allelujaalleluujaa
ma két pasas volt nálad hogy biztosra menj
apád már nem támogat és úgy kéne egy normális élet
férj és pár gyerek pedig nemrég még hozzám akartál jönni
titokban majd elmúlik ez is
már nem lehet egy csokival elcsalni hihető hazugság kell hozzá
például hogy szívesen adják megérdemled és szép vagy mikor eszed
ne csalódj tudd hogy szarból nem lehet várat építeni
éljen a jövő nemzedéke
allelujaalleluujaa
magadat neveld először tisztességre
lopj a boltból de ne feltűnően
a pénznek nincs szaga nem így a bukszának
ezért a tiédet csak végszükségben nyitogatom
éljen a mértéklet
allelujaalleluujaaa a a a a a a a a a a a a a a a a a
Nekromantika, Katapult Kiadó, 2014
BAJTAI ANDRÁS
Mintha volna még történet
Kémeket a haldokló városokba, gondolta.
Figyeljék inkább ők, amikor a nyugdíjasok
a parkban felejtik szőrtelen kutyáikat, és
pórázon vezetik haza egymást. Nézzék ők,
ahogyan a lány, akit gyerekek állnak körül
a játszótéren, biciklikerekének rozsdás
küllői közé dugja egy veréb diónyi fejét.
Figyeljék ők, amikor az áramszünet miatt
egyszerre alszanak ki a fények, és a sötétben
meztelen kisfiúk bújnak össze. Álljanak ők
sorba halottak napján, s tapossanak a virágokon,
ha látni akarják a vermet, a csőtörést, ahogyan
elönti a fekália az utcát. Lessék ők, amikor
az öreg nő új melltartóját próbálgatja
a szemközti lakásban. Induljanak ők, végre
egyszer helyette, mintha volna még történet,
ami hosszabb, mint kézen a lenőtt köröm,
és hangosabb, mint az üvegek száraz csendje.
Az átlátszó város, Hanga Kiadó, 2006
7
HAJAS TIBOR
A katódsugárzás szépsége
A tapasztalat előtt elszórakoztat a jóslat. A tapasztalat nem szórakoztat; a tapasztalat munka. Nekünk magunknak akaratlagosan semmit sem kell tennünk azért, hogy elkárhozzunk; részvételünk tékozló luxus.
Még minden csak következik; de várjuk. Mindegy, hogy a televízió bunker vagy síremlék; biztos, száraz, sterilizált, katasztrófa utáni hely, szenvedésmentes örökkévaló; az élettől egy túlélésnyi távolságra. Itt végre magunk lehetünk; ki-ki, mint az egyetlen élő.
Igen, hát ezt akarjuk, ezt a megnyugtató Hádész-derengést, a képernyő lidérceit, animált szituáció-tetemeit, szag és íz és túl durva érintés nélkül, ezt a hevenyészett hipnózist, ezt a felkészülési időt.
Már nem hiszem, hogy ez az elektronikus káprázat információt adhatna bármiről; belémeredek, félelem nélkül hallgatom álnok és gyermekes suttogását, gyönyörködöm a lehetőségben, hogy akár így, akár úgy megmérgeződhetek.
A képernyő vibrálásában minden kedvesen romlott és feminin, mint a halottak; hiányzik belőlük a minden egyéb katonáskodásból elmaradhatatlan bakszag. Mert - félreértés ne essék - ez már sorozás; a civilizáció megkezdődött.
Ez a médium nem a dolgokra irányul, a dolgokról beszél, hanem áthatol rajtuk, a dolgok között létezik, a dolgok közé beszél, a semmibe; innen kezdődik az új történelem.
Elandalodom a hajdani tévedéseken. Ilyenek voltak a férfiak. És ilyenek a nők. Saját kísértetképem különös örömöt okoz, mert szép is vagyok; voltam. Szebb, mint ahogy szerettem volna - de ez a túlvilági kép még így is igazán a kedvemre való.
A video nem különbözik a televíziótól; a konfekció méretre alakítása. Az önkéntes speciális, megelőző kiképzése. Gyónás a kísértőnek.
A video demokratizmusa agyrém. Csak egyetlen üzenet létezik, egyetlen hír. A video sansz arra, hogy egyszerre legyek a nyúl és a kígyó; és ne tudjam eldönteni, kielégülésem a biztosan bekövetkező falásnak vagy a felfalatásnak fog szólni. Betöltöm önmagam; a többi: fertőző terület.
Jelenlét, 1989/1-2
LADIK KATALIN
Mindent láthatsz, amit én látok
Mindent, ami áramlik és fellángol:
a csodás tüzek vonulását nedves ágyékodon;
mindent, ami fény, és torkodba fúródik,
hogy testedben kinyíljon az ajtó,
feltáruljon az Auróra alatti világ;
a fövenyen vajúdó hullámokat is látod,
miként feléled bennük az ezüst,
és kristály gyúl ki homlokodon.
Villódzó plazma leszel sötét égbolton,
tükröződése egy távolodó csillagnak,
egy didergő csillag mély, elhaló kiáltásának.
Kortárs, 2015/5
ZÁVADA PÉTER
Aszfalt
Te is a kőolajból vétetsz. A kőolajról mindig
te jutsz eszembe, ilyen lehet egy elhalt
szervezet bomlástermékének lenni. Ott laksz
velük te is: a növényekkel és az egysejtű
állatokkal. A kőolajban. A fiúk szerint kisebb
mennyiségben az anyakőzetben is megtalálható
vagy. Onnan bányásznak. Ilyenkor a színed
sötét. Máskor meg a kőolaj lepárlása során
nyernek vissza. Amikor vissza akarlak nyerni,
én is az emlékek lepárlásával kezdem.
A minap arra gondoltam, hogy holtodban is
hasznosulsz. Kenőzsírként például. Vagy
arckrémek formájában. Emlékszem, hogy
szeretted a krémeket. Persze az a pakura,
de akkor is. A lámpaolajról is mindig te jutsz
eszembe. Meg hogy azóta is ott laksz,
az állatokkal, a sötétben. A meleg eljárás
során többezer fokosra hevítenek, de a fiúk
a hideg eljárásban hisznek. Vízzel kevernek.
Szükség esetén kőzúzalékot és homokot
is adnak hozzád, meg finom szemcséjű
mészkőlisztet, hogy kitöltse az apró kavicsok
közötti üres tereket. Mikor nézem, ahogy
aszfaltoznak, mindig eszembe jut, hogy
bennem is vannak még kitöltetlen terek
az elegyengetett, sima feketeség alatt.
Kulter, 2012/10
TURCZI ISTVÁN
Elszabadul a tél
Jéggé hasad a reggel
így januárban
körmét húsomba mélyeszti
profilomon gyűrött jégvirágok
pilláim havat söpörnek
vállam is hó nyomja
mint koporsófedél
Elszabadul a TÉL
vacog a világ velem
fölöttem mozgó szürke árnyak
a LÉT szembogarában
egyre intimebb szárnycsattogások
kirajzolódik a sötét csend
szemlélődöm s tágulok egyre
egészen a fenyvesek csúcsáig
hol is a kíméletlen határ
sejtjeim metszéspontján
fehér ragadozó
Segédmúzsák fekete lakkcipőben, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985
NÉMETH BÁLINT
A Good Day To Die
Bruce Willisnek
Ez a nap éppen alkalmas lesz, gondoltam. A nyár
emésztő szorgoskodása mégis elcsüggesztett. Nem
tudtam aludni, a porszívózást elnapoltam, ideiglenesen
felfüggesztettem a gyászmunka végzését, és őszintén
megvallom, sejtelmem se volt, aznap mit forgatnak
fejükben gyilkosaim. Álmos, lobbanékony kíváncsisággal
kavarogtam az utcán, de a teret lezárták, hiába ólálkodtam
a kordonok körül. Nem láttam mögöttük a kulisszákat,
a másik városnak öltöztetett várost, se a kopasz hőst,
aki a kellő pillanatban majd előlép. A túloldalon, mint
a penge, fapados fodrászszalon cégére villogott, hirdette
az akciókat, és erről eszembe jutott, hogy tényleg nem
szabad tovább halogatnom a hajvágást. Hiszen épp
az ilyen szélütött délutánok a megfelelők a kívülről
vezérelt újjászerveződésre, mint amikor egy könyvről
finoman lefújjuk a port. Mégis féltem betérni – mi van,
ha várnom kell? De ami még rosszabb: mi van, ha nem
kell várnom? Ha rögtön sorra kerülök, és a nálam is
nagyobbra nőtt tükörben figyelem majd a hűvös
mozdulatsort, a villámgyors vágásokat. És ha később
behunyom a szemem, mintha különösen ijesztő jelenethez
érnénk: azonnal elalszom. Aztán kopaszon ébredek,
idegen, hősi pózban, előttem egy lángba borult város
és késő, mert nincs már alkalmas pillanat. Vagy készséges
kamera leszek gyilkosaim kezében, amit most,
akár egy töltött fegyvert, lassan maguk felé fordítanak.
’99, Liget Kiadó, 1999
HORGAS BÉLA
járás
még most is ott vagyok a fürdő előtti platános park
közeiben és a Zsigmond közben bűzlő sikátorban a
HILD UDVAR felirat betűit bámulom szemben a
ködből kiemelkedő Rózsadomb a toronydaru már a
fénybe ér mögöttem a Duna most megfordulok most
előttem mögöttem a tegnap este (nekem is terem az
idő) egy kétszintes tükrös teremből terembe boltozódó
lámpaboltban jártam opál és narancs búrák süvegek
sávok kúpok ide világítanak onnan ködön át most a
sárba hóba eb-fekáliába tapadó platán-tenyereken
taposok „omlásveszély” szól rám a tábla derékvastag
alumínium szellőzőcsövek darabjai egy valaha fehér
ablakkeret egy rozsdába fúlt fejetlen lábatlan ipari
hulla hasadt matracra lökve ellapított papírpoharak
kellékek gondolom és egy halványkék üres palackot
alvadtvörös műanyag flakont a falhoz állítok ügyesen
aranymetszésben daru és zümmögő lámpatest közé
’99, Liget Kiadó, 1999
TOLVAJ ZOLTÁN
A tündér metamorfózisa
bóbita bóbita táncol
filcboa csüng a nyakában
tanga dagasztja szemérmét
krómkarikák ajakában
bóbita bóbita szexi
ujjaival fuvolázik
körben az ördögök ülnek
zsebhokizó paparazzik
bóbita bóbita narkós
dús acetonszagot áraszt
bárkivel elmegy a cuccért
megteszi bármit ajánlasz
bóbita bóbita bűnbán
húslila térde a rácson
fázva rodáz a blahánál
gazdag idén a karácsony
bóbita bóbita kámfor
zajtalanul jön a mentő
mária szív a volánnál
bóbita pulzusa megnő
bóbita bóbita bólint
nincs amivé ne fajulna
felnyög a túli szerájból
bóbita bóbita hulla
Törésteszt, Hanga Kiadó, 2007
NEMES ZOLTÁN MÁRIÓ
Költözés
Nagyot nyel, és az égre gondol,
ami kielégítő ketrecként gúnyolja.
Arra vár, hogy feljöjjön a májgömb,
és enyhet adó fényében mind elaludjunk.
Irigyli a mélyet, lenne akár férgese is
a vágynak, ami meghaladja a kórtermet,
ahol egybegyűjtve fekszünk, mint a
kesztyűbábok. A kéz halott, siratjuk.
De ő nem sír, mert a fejében lassú
omlás van és kislányok, akik nem
tudnak elfutni a nyár elől, hát élvezik,
ahogy bőrüket átszúrja a szemérem-
csont. Regina zsibbadt ketrecében
így zajong a múlt, mint anyátlan
kór. Nem lehetne ennél boldogabb.
Mégis nyugtalanul forog az alkonyat-
ban. Megviselte a baglyok költözése.
Ahogy a szárnyak kinyíltak minden
este, feltárva a táj isztopirinbe vágott
alapzatát. A baglyok már nem jönnek
vissza, de a női osztály tovább hullik
a kénes tó felé, ami alattunk ragyog.
Ha az anyag salakból rendre vált,
ide költözünk majd, és elnyel a pompa.
Kulter, 2011/3
SZIVERI JÁNOS
Szabad gyakorlatok (részlet)
Neoncsőbe rejtett szemgolyó. Mint izzó kéz a semmiben.
Vagy testünkkel feltépett tér, piheként feszülve a lehetőségek
között. Túl és innen egy legyintéssel.
Kitapintott, hajszálfinom felületű külvilág. Állóképmásolat
a levegőben. Némára formált és némán alakított.
Egyre ritkábban, egyre feszesebben,
mintha nem is lenne, kibuggyan a síkból: felfeslő csont.
Elhullajtott kiálló mező. Burkot vet a gyökeresedő
teremre. Csak egy kézmozdulat felezi e lehetetlent,
ahogyan szorosabbra szárad néhány visszametszett ércnyúlvány.
A fal egy befejezetlen horpadás, hol lehűlnek a szétfolyt
koravén keretek. Szétcsúsznak a forradások, mint
jégben az erek fakulnak. És neonfigurák csapódnak le
az agyban, kitöltve e csöndkazlat. Így reped a nehéz
buborék, az üvegcsatornába süllyesztett koponyafüzér.
EX Symposion, XI. évfolyam/124
PÁL DÁNIEL LEVENTE
Zóna/1
Évekkel ezelőtt, akkor költöztem ebbe a házba, egy este,
még nem volt igazán sötét, sétáltam hazafelé, az utcákat
nem ismertem, se az utcaneveket, és egy sarkon
rossz irányba mentem el, így keveredtem ide, errefelé,
és kinézve gondolatom háta mögül, lenyűgözött
egy kopott ház fala, majd a következő és a következő megint…
kavarogtam mindenfelé, fordultam jobbra-balra, és éreztem,
hogy egyre többen, egyre több alak figyel, idegen voltam,
idegen köztük, s félhomály szállt alá, engem nem takart,
őket egyre jobban, kifénylett a sok, az egyre több
gyanakvás, az egyre sűrűsödő kétség és félelem,
de egyre sűrűsödött bennem az is, hogy ne menjek,
hogy maradjak, hogy keringjek itt, majd hirtelen
egy láthatatlan lakásból kiabálás folyt ki, ömlött le körém,
menj már el, menj már el, nem ide tartozol, hagyj, hagyj
engem nyugodni, és sírva és egyre kétségbeesettebben,
majd csörömpölés, majd ajtócsapódás, majd ütések tompa
puffanása, és tudtam, bármi ez, nekem mennem kell,
mert idegen vagyok, nem ide tartozom, és nem is fogok.
Álmaink piros sportladája, IJK, 2017.
PAPP TIBOR
merész egemen
ó mértéktelen bomló növényzet
miféle közelség ez, hogy így hiányzol
a távolságot már elpusztítottam
már arra sem kérlek, hogy kinyílj
hogy hűvös esőmből örömöd legyen
a sóviharban szomjan halunk mind a ketten
mielőtt megtalálnám sebezhető partodat
az átkelés hízlalta izgalomra gondolok
majd elkísér néhány embertelen halott
korsóként önmagam palástja és alja
emlékeimben láttalak
de nem tudom honnan és hová vagy
Bárka, 2013/4
LOVASI ANDRÁS
Ints az időnek, hadd menjen, folyjon
Ints az időnek, hadd menjen, folyjon
Ahogy puha labdákat rugdosnál a Holdon
Ahogy kamillás vattát raknék a szemedre
Hogyha hazajönnél égő szemmel este
Ahogy a forró leves szétárad, ha leér
Ahogy anyád szorít, ha félsz, azért, hogy ne félj
Ahogy álmodban könnyedén beiktatsz egy kanyart
Egy szikla miatt, ami a repülésben zavart
Az óceán felé, amiről mindig tudtad hol van
Ott volt a fejedben, vagy a poszterboltban
Tekerte ki anyádnak az eladó néni
És nézték hosszan s utána neked kellett nézni
Az ágyadból, onnantól pálmák, naplemente
S a hullámok a lábadig jöttek minden este
És most itt vagy tényleg, látod? türelmes az idő
Megvárt ez a pillanat, és abból majd most kinő
Egy másik, és abból is sorba mindig másik
Nem úgy, mint a képen, bár a sok hullámon látszik
Ezek nem viccelnek, úgy dolgoznak a parton
Ahogy a huzat dolgozott az alvó gyerekarcon
Hévíz, 2014/2
MAGOLCSAY NAGY GÁBOR
Holdomig
csak repülnöd kellene | ahogy
bordák feneketlen fészkében
űrséták nyomában üzekedő
égitestek árnyékában a napszél |
repülnöd kellene mint a vitorlák
dongája | hisz nincs szegleted
hajlatod aminek ne volna szárnya |
repülj vágytól vallomásig és vissza
és oda és el | ahogy én repülök a
széteső szembe a névtelen
veszedelembe | helyetted és érted
repülök | holdiglan
Kulter, 2015/3
TÉREY JÁNOS
A kocsmák, amelyeket hanyagolni kezdünk
A kocsmák, amelyeket hanyagolni kezdünk,
Távollétünkben terjeszkedni kezdenek.
Megkétszerezik alapterületüket
A bojkott évei alatt.
Magánlakásból csípnek le szobákat.
Falfúró vijjog. A falánk törzshely
Kinyújtja csápjait, bekebelezendő
Egy másik szenespincét. A salétromos
Szomszédság megszállása. A fejlesztés
Eredménye táncparkett vagy biliárdterem.
Helyek, melyekből idővel kikoptunk. Átverés,
Plusz egy százas úgyis rajta van.
Avagy a hétvégi dögunalom
Szinonimája lett a cégéren olvasható név.
Itt futottunk össze haragosunkkal,
Köszönés helyett csak jézusmáriáztunk.
Itt többé soha, erre mérget veszünk.
Séta közben egyszer úgyis bever minket az eső.
Hajnalban itt jutunk korhelyleveshez.
Mi az istennyila! Más beosztás, más dizájn.
Nem lévén szívbajosak, álljuk a trükkös
Kávétündér pillantását. Egyes-egyedül
Ő a régi, meg a belmagasság.
Jó szétnézni este új partnerünkkel,
Ki megtisztítja, fölszenteli a csehót.
Vodkától fűtött Rongyláb Jánosok,
Örökzöldekre headbangelni jó,
S jó az új parketten beindulni őserővel.
Térerő, Palatinus Kiadó, 1998
TÓTH KINGA
ezelmúlik
felvesszük az ugyanolyant
mert éjjelekig varrta
fehér szegély az alja
csipke virág mi közöm ehhez
nekem készül pedig nekünk
a közös
hát felvesszük az ugyanolyant mert
éjjelig varrta többnyire kézzel
a mamának is kellett a varrógép
gumit húzott a tetejébe
az enyém tágabb lett a hossz
meg hosszabb
az ujja nagyobb pont beleférek
jövőre kinövöm az nem sok idő
kicsit lejjebb rántom vigyázok rá
ha elszakad rájön hogy nem szeretem
ha nyújtózom gyorsabban növök
talán lesz majd egy nadrág is
Irodalmi Jelen, 2012/1
FENYVESI OTTÓ
Minimum rock and roll (részlet)
Vadnak születtünk.
Kosnak, baknak, oroszlánnak,
bikának. Vízöntőnek, mérlegnek,
skorpiónak. Szűznek.
Sárkánynak, lónak, disznónak.
Szépek voltunk és hamvasak.
Mi voltunk az égen a csillagok.
Még messze volt Amerika.
Messze volt Sziám és Indokína.
Lehetett kólát inni, sztriptízt nézni,
hosszú hajat viselni, körmöt festeni.
Lehetett békésen egymás mellett élni
egy vaksötét, halálra ítélt országban.
Dúlt a konszolidáció, válság válságot követett.
Már megtojtak Kennedy tyúkjai.
A hidegháború jógagyakorlatozott.
Mindenki szabad akart lenni.
Ködöt virágzott a tavasz. Lilát és feketét.
A birkákból tej és vér csorgott,
a hegyekben nóta szólt, szilvapálinka
csörgedezett a patakban.
A gitárosok és az énekesek azt kiabálták:
boldogan akarnak élni.
A fűben feküdtünk, az éjszaka édes volt,
szerelemre való. Szívtuk a dohányt és
hosszan bámultunk egy
kőből faragott pillangó után.
Vadnak születtünk.
Ráknak, halnak.
Ikernek, nyilasnak.
Papucsállatkának.
Tigrisnek. Bakancsnak.
Hittünk a mennyországban,
hittünk a csókoknak, a könnyeknek.
Minimum Rock and Roll, Tiszatáj Kiadó, 2015
SOPOTNIK ZOLTÁN
Jézuspalack
Barátom bal szívkamrájába két elektródát
vezettek, ezek mentik meg, ha leállna a szíve.
Halál ellen két drót, egy oxigénpalack, és Isten.
Fekete limuzin elé dobott szögek. Na, most
valami okosat. „Hogy vagy?” Nyilván szarul, ne
haragudj. Mindehhez egy elfelejtett ipari város
és tartozékai. Kohók, akár orvosi műszerek.
Nincs képem egészségesnek lenni. „Tudod, a
kórházban, mikor egy hónapig mozdulatlanul
feküdtem, bejött hozzám Jézus”, mondja.
„Ja, az jó”, válaszolok, pedig fogalmam sem
lehet, hogy ez mit jelent. Nézem az oxigén-
palackra tekert olvasót.
Saját perzsa, Libri Kiadó, 2012
NAGY ZOPÁN
Skizológia / A
Ivó arccal, fallal szemben állok; fekvő fallal küzdök; tartalmaink találkoztak, most át kell lépnünk egymást!
Abraxas lakik legbelöl; ördögi tetteimért, angyali fényeimért ő a felelős; ám most, hogy tudok a „SORS”-ról: minden rezdülésért (a végső megsemmisülésig) „énem” fogad ütést és ölelést...
Alvadt véred, mint a menta; együtt szippantjuk hempergésünk verejtékeit s csorgó illatod szinte megfojt..; ám kérlek ne nyúzz meg teljesen, testemen a sebek parázsként világítanak..; emlékezz! – fogaid hányszor meggyulladtak ha szerettél..;
másokkal víz alatt ismerkedtem, Te egy lángoló ébenfa hasadékából léptél felém; síró szilánkok szavaimban, körmökből font fátylak szemein-ken..;
a csecsemőt padlóhoz szögezik, a hintalovak elfutnak, kint: egylábú sírásó várakozik, foszló falon holdnak arca: ráncos relief (rajta átnyúlhatsz, rajtam lassítva átmehetsz);
mérgezett véremben romlott géniusz
csobog,
homlokomban görcsösbot szorong..;
hajnalodik; most utolérhetsz
(hisz el sem indultam);
vaságyhoz kötözött madártoll..;
2x hajnalodik: alvadt véred most
másokkal
víz alatt; tested beázott ébenfa-tuskó;
szavakból-font sírod mellett
egylábú várakozásom...
Ariszthopenészesedem andaxínű absztraháló-szobában; alvégleges, avott alliterápiákon abnálinkább aszalobbanok; ah, alvonó alg-agyam: árnyéleden átes(tele)dem..; arabesz-kötözött alvilányok: alvégleg atrocitizállak; acsarGodjatok: ámen...
Skizológia, Patak Képzőművészeti Egyesület, 2008
JÁSZ ATTILA
Punkorszak (1987–1989)
Nonkonform hozzáállás szabadságszaga
árad a képekből,
szálkás figurativitás
lesz a teremtő lázadás formája,
a részletek ideges vibrálása,
ahogy két punk szerelmeskedik,
amiből csak annyi látszik,
ahogy feláll a hajuk nemtelenül,
minden szerepjátszást mellőzve,
a sötét háromszög lehet a lány
fölborzolt fűszőrzete,
a fiú mögötte áll
hátulról öleli át,
a lány mellére teszi a kezét
finoman,
a legegyszerűbb nem ellenkezni,
csak nézni
a szinte felismerhetetlenségig monokróm történetet,
ahol a bábuk színéből lehet csak sejteni,
sakkjátszma folyik éppen,
a sötét és világos mezők felületén,
a karcolások fölött,
a bábukból
a felszín alatti fény megvilágításában
fehér festék folyik,
akár egy fagyasztott mélytengeri hal vére
egy kopaszra borotvált öltönyös lány kezében,
mintha maszatfoltok lennének,
de ez még nem a szent nyírfakéreg ketchuppal,
ahogy átvérzi a vásznat,
csupán az intelligens nihil kreatív lendülete
a legegyszerűbb ellenállás féktelenségével
a továbblépés felé.
Belső árnyék, Kortárs Kiadó, 2013
CSOÓRI SÁNDOR
Rimbaud csészéjéből
Rimbaud csészéjéből vadméhek isznak:
naplopó szárnyas dandyk, hangos korhelyek.
Afrika faistenei csak nézik őket, s arcuk,
akár egy tuskó, hosszában megreped.
A vadkölyök sehol. Csak egy nadrág a házban,
s nagy tételben a csönd, az ostoros magány.
Fegyvert árul talán ma is a sivatagban?
Lángszórót, tankot, száján és hasán
okádó ágyút, mely a versnél szilajabban
üvölti, hogy minden homokszemért
ölni kell? Minden elfutó madárért?
Meddig üzletel még a szent fiú a földön,
s meddig szorítja aranyát hasához,
hogy gyulladt mája örökre lehűljön?
Ha volna életem, Kortárs Kiadó, 1996
EL KAZOVSZKIJ
Földi és égi szerelem / 8.
Újra úton vagyok, kedvesem,
és újra rólad szól ez az út.
Cáfolják az eredményt
Az új úton és a sorsban.
Az új úton? Nem, a sors ugyanaz,
Még mindig te vagy, mint mintázat a késen
Az új életben mit parancsolsz?
És én magamnak mit parancsolok?
Újra vonatra szállni, útra kelni,
Nyomorultként rajtad keresztül megyek,
Téged későbbre hagylak. Olyan sok van belőled
a láthatáron, szem előtt!
Te vagy a kapcsolat a valósággal. Az én időm
Beléd van zárva,
Nem folyik ki. A világ a te sémád szerint
alkotta meg az orsót,
Úgy követi egymást az éj s a nap, mint te,
A bolygók úgy forognak, mint te.
Elkerülve a napot, napkeltekor
És napnyugtakor égetik a hidakat.
Ebben a városban is téged kereslek,
mint egy évvel ezelőtt
Más arcok halmain vándorolva,
Tapogatózva, találomra élek,
A bolygóval csak annyira vagyok kapcsolatban,
Amennyiben Te a reléje vagy,
Te vagy a dolgok közt a kapocs,
És nem lehet rajtad változtatni itt a földön.
Földi és égi szerelem, 1979.
Tiszatáj, 2015/8
KEMÉNY ISTVÁN
Játék forradalommal és ellenforradalommal
Egy szürreális család túljut hatalma mélypontján
És végzetessé teszi az ország törvényeit
Marie-Antoinette egy luxuskaramból során döbbent rá, hogy álmos
Közben a Rózsadombon halk gongszó hív ebédelni arisztokratákat
Amelyikük nincs hetven éves, az feltűnően fiatal
Dél van s az erdő szélén az alvó királyné autóját bámulja egy paraszt
Majd a falvakon félórás kór söpör végig, a járványtervező én vagyok
A falun kívül máglyát raknak a kíváncsiság áldozataiból,
tömjénfüst száll a főváros felé
A fővárosi ördög szimatol, majd őrült menekülésbe kezd és ezzel
Hazánk jó törvényeiből eltűnik a lényeg s az üres törvénykönyveket
Ellepi a parlament háromszáz öreg legye, micsoda zümmögés
A gázálarcos koronaőrök parancsnoka erősítést kér telefonon
Mikor a telefon cseng, már úgyis vége az ebédnek
Az idős urak az ablakhoz lépnek, távcsövük a Parlamentre néz
Az ellenforradalom másfél percének legsikerültebb másodpercei ezek
Mi állunk mögöttük, és gyönyörködve fényképezzük őket:
Zita comtesse, Sain-Just márki meg én.
Játék méreggel és ellenméreggel, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1987
VANKÓ GERGELY
Tigrisszabadító
miközben
magadra szabadítod a tigriseket
magaddal bírsz ím igazán
az ajtók felcsapódásakor megjelennek
úgyhogy láthatod őket
a sok sárga szempárt
mintha az egymást kizáró
és magukba foglaló
ellentétpárok
öltenének bennük testet
lényükben
lénytelenség nyújtózik
leheletük bűzös
és illatos
megjelennek
s ekkor már te is jelen vagy
az aréna dobog
mint vérrög a belső fülben
és meghallod magad
füled tigrisfül
talpad tigris talpa
magadra szabadítottad a tigriseket
magaddal bírsz ím igazán
Vakok ideje, Forum Könyvkiadó, 1981
HORVÁTH EVE
a srác az elsőn
nem ismerem csak arról hogy császárelődöt dönget
húszon felül járhat valami egyetemista fajta de bi-
zonyosan nem bölcsész különben csehtamás szólna
valahogy megörökölhette a lakást ahonnan a néni
szégyen nélkül kihalt csak párszor áztatta el a lakó-
telepplafont és ez a gyerek dönget ész nélkül karaoke-
t jó múltkor barátnője puffant a mennyezeten ajtó
csapódott kurva énekelte a refrént miközben leitta
magát minden értelem nélkül szilveszterkor az utcán
tiniket megszégyenítő tűzijátékot szórt el ujjongattak
vele az erkélyen maradtak hogy mennyire raj a csávó
szövetkabátban egy ringyó megtalállak még szólt az
ének a sors is élezte benne kiadó rossz karmáit
2016, elsőközlés
TANDORI DEZSŐ
Alsóváros
Aki így tudná, mozdulatlan is,
követni egy félreeső, kopott
utca ívét, s csak egyét, bármikor
meg is halhatna már. Mint ez a mészkő-
fal, úgy hajolna, hogy az út ivét
saját megdőlésén érezze, s aztán
ablaktalan is nézhesse örökké.
Én még hiába járok itt, hiába
tudom, hogy itt a macskakövek is
az idő apró süllyesztői: mégis,
bennem még tarkább képek gomolyognak;
hiába ejt meg két különbözőn
magas szomszédos háztető aránya,
mint mérleg két tányérja, melyeket
az ég kéksége egyensúlyoz: bennem
inganak még a kisebb dolgok is.
Hanem azért már eljövök ide.
Bemegyek az idegen kapukon,
és alágerendázott folyosókról
nézem a kicsi belső tereket.
Olyan jó akkor felfedezni egy
falrepedésből kinövő ecetfát,
oly jó hinni, hogy a lélektelen
kő is rést enged magán, mintha a
mulandóságot irigyelné tőlünk.
Töredék Hamlettnek, Szépirodalmi Kiadó, 1968
ÁFRA JÁNOS
megemelt égbolt
készen adva csak az undor
hordoz némi hozzáférhetetlenséget,
ha végre érdek fűz a múláshoz,
mikor már nem lehet élni,
csak valami másban, de még
nem szabad szólni róla senkinek,
ezt érezte harmadikban, mikor oldalról
látta a testét, ahogy falhoz nyomták
és a ruhájánál fogva felemelték,
lógatták, cikizték a bőrkabátja miatt,
amit a nővére turkált neki, a felsősöknek
nem volt ilyen, ő meg már nem volt
magánál sem, amikor végre elengedték,
nem beszélt az esetről senkinek,
csak arra figyelt, hogy minden második
lépcsőre lépjen, hazafelé sétálva pedig
a szokottnál is koncentráltabban kerülte
lépéseivel a betonlapok törésvonalait,
hátha megnyugszik az elmerülésben,
a járdára figyelt, és mikor arcok vetültek
elé, kavicsokkal taposta őket cipőtalpára,
mégsem rongyolódtak el
Glaukóma, JAK + PRAE.HU, 2012
BARI KÁROLY
Szabadság!
Szabadság, vasra-vert ígéret,
szemünk láttára hervadsz
a rozsdát-vétkező láncok közt,
s azt merik mondani, szíveinket éled:
hogy szabadok vagyunk, azt merik mondani,
árva, némaságtól-szenesedő torkú
madarak előtt: előttünk, akik ismerjük sóhajait
a börtönt-próbáló eszmék tüzein tisztuló létnek,
ismerjük kiskorunktól a faluvégeken üldögélő
virág-szakállas öregemberek: a temetők meséit
e hamuban-járkáló országot béklyóba-nyomorító
foglárról, tudjuk: rácsokká fonódnak a rosszul formált
szavak, s fogaink gyöngy-sövényeit
a kulcsok vitézei kirugdalják, ha rosszul szólunk,
sáros cipőink alatt nyöszörög a harmat, nincs vége
az útnak: nincs vége a bajnak, s a várt, nagy
szabadságról csak bérencek papolnak,
szíveink piros cseppkőbarlangjaiban
gumibotok suhogásán osztozkodó álmok
nyögése visszhangzik, de szemeinkben
alázatot nem tenyészt a kín, állunk
meztelenül, fal felé fordulva, ágyékszőrünket
locsbolja a bordáink csont-zsilipein
átlihegő vér, szemben a kőfalon
fehér krétaírás: életet veszt, ki szabadságért sír.
1972 (nyomtatásban nem jelent meg, a költőt börtönbüntetésre ítélték a vers megírása és nyilvános elmondása miatt)
PEER KRISZTIÁN
Láncreakció
Az alkoholista halála csak
keresetkiesés egy apró presszóban.
Higgadt nyomozás a bordák alatt.
Szétroncsolt szervek, de a pincéreknek
is van bajuk elég. A feleségük
ide jár, keveset iszik,
de kacér. És kínozza otthon
a halvány gyereket. Gyáva kis kölyök,
ocsmány ábrákat rajzol a lányok
füzetébe, és a tanárnő autójáról
letöri a tükröt. A tanárnő meddő,
és azt hiszi, hogy csalja
a férje. Kezd elhízni, és durván
rúzsozza magát. A férfi
hiába próbált sírni az olcsó
temetésen. És hazafelé túl nagy
adományával megaláz egy koldust.
Belső Robinson, József Attila Kör – Pesti Szalon, 1994
SZIKRA JÁNOS
T. J. ődöngései
Profán unikum-reklám,
váratlanul bukkantál föl tíz éve
a diktatúra alkonyán.
Szívedben szétlőtt szerelmek,
másnapos szemedben
lelencek labdáztak villanykörtékkel,
kibiztosított borotvákkal.
Kocsmák, versek, árvaházak,
nők, csövesek és börtönök közt
ingázó renitens jogász,
moszkoviták és redakciók réme,
irigyeltelek.
Ültünk egy hétig a padon
Velencén a nyolcvankettes nyárban,
fejünkben lőrék,
kisüstik,
szitává lyuggatott remények,
vártunk egy el sem indult vonatot
s Mária is mindig ott volt valahol,
Kertalja utca kettő,
keréknyom a krókuszon,
és Sudár és Takács Imre
mint örökzöld
fikuszok a tébolydai pálmaházban.
Olvasótábori lelkész,
baloldali magyar nyelven
öröklétet celebrálsz
egy lepedőben
a Ságvári-szobor előtt.
S én azóta is
mindennap az ajtót lesem,
és belépsz és oxigéntől
sistereg
a hullaházi levegő.
Hajlíthatatlanul, Széphalom Könyvműhely, 1992.
BALÁZSOVICS MIHÁLY
Mosolykárpit tegnapi drapéria
Megtalálni az alkalmas
pillanatot mikor legkékebb
a tenger és a kisemmizett álom
lavinaként gurul végig
maga alá hengergetvén
az időt az emlékezet tábla-
képein egybemosódó múlt
jelen halszálvékony csík
a láthatáron fényben aranyban
a mozdulat ahogy az tárgyként
átlendül a holtponton újra-
üt egy elfeledt belső óra
a hasonlatok párhuzamát
különböző idősíkokon elmetszi
a valóság feszesre húzott
mosolykárpit tegnapi hazug
drapéria sodródik tovább
az önmagát felnégyelő
tekintet ugyanaz a történet
folyik szivárog múlik
Az idő célkeresztje, Széphalom Könyvműhely, 1992.