Vajda Gábor | Gömbben

1. Fejezet
Egy férfi, pirosban

Időtlen idők óta vagyok itt. Vajon hol vagyok? Egy gömbben, ez már biztos. A színe mindenütt piros. Még ha tarka lenne! Lenne benne valami izgalom, bármi. De nincs. Én vagyok csak, meg azok a gondolatok. Álmok, egyebek. Hogy van az, hogy nem kell ennem, innom, s levegő is van. Talán az idő sem telik itt bent, s csak az agyam működik, teljes biztonsággal. Még szerencse, mert így nem halok éhen, sem szomjan, s meg sem fulladok. Miért, miért, miért, s megint csak miért? Elcsépelt már eléggé ez a kérdés, s most, hogy így itt ragadtam, még inkább. Igaz megyünk valahova, én meg a kis piros társam, de vajon hova tartunk? Mintha vízen lennénk. Hogy kerültünk ide? Nem mintha ezen még nem gondolkodtam volna, de most újra eszembe jutott. Ez valami kísérletféle? Vagy mágia? Vagy a halál utáni élet, örök kárhozat? Nem emlékszem ki vagyok, de vannak gondolataim a meglévő világról. Ez hogy van? Tudom, hogy a boltokban - a BOLTOKBAN? - lehet kártyával fizetni, az autókba benzin kell, a CD-t a lejátszóba kell tenni, és ha nem akarok idő előtt meghalni gumit, kell húznom hímtagomra. Lehet, hogy ez lett a vesztem?
Mennyi az idő? Nem fázom, pedig meztelen vagyok. Nem kell ürítenem sem. Mint egyfajta tökéletes környezet a gondolkodáshoz. Elszigetelve mindentől. Semmi zaj, viszont néha mozgás, mintha tudatni akarná velem valaki, hogy azért még mozgok, még ha egy gömbben is.

Nagyon unatkozom. Nagyon, nagyon. Az önkielégítésre már gondolni sem tudok. Ami furcsa: nem tudom milyen nyelven, beszélek, vagy gondolkodom. Honnan jövök? Meg akarom ölni magam. Gyáva vagyok hozzá, de megpróbálom. De hogy?
Fáradt vagyok. Minden erőmet kiszívta ez az elcseszett öngyilkosság. Nem sikerült. Elkeseredettségemben megpróbáltam a nyálamba fojtani magam, a körmöm lerágni és azzal elvágni valamim. Nyílt törést okozni magamon, hogy a kiálló csontommal elvágjam az ereim vagy a nyakam. Úgy elfordítani a fejem, hogy kitörjön a nyakam. Visszafogni a lélegzetem, persze mindezt csak elméletben, hisz gyáva vagyok.
Lassan itt is születik történelem, itt bent. A kezdetekben még ordítottam és segítségért kiáltoztam, mint egy gyilkolászós horrorfilm 4. áldozata. Az is lehet, hogy én hülye, ezt kívántam, és teljesült. KÍVÁNOM, hogy tűnjek el innen, na! Semmi. Akkor létrejött, és így marad.
Meddig, meddig tart még? Mióta vagyok itt? Egy hete, hónapja, éve? Fogalmam sincs. Végig gondoltam már mindent. Egyetlen szórakozásom az alvás, és az ebből keletkezett álmaim. Például nem olyan rég, azt álmodtam, hogy egy ház utolsó emeletének lépcsőiről ugrottam le. Tudom, még gyerek voltam. Az utamba akadt egy nagy, olyan "nyuszifülre" hasonlító kaktusz, melynek fogpiszkálónyi tüskéi beleálltak a combomba. Kiszedegettem őket, jó érzés volt. Aztán mintha történt volna velem valami. Mintha valami drogot szedtem volna be, úgy mozgott és tárult elém a világ. Lesiettem a lépcsőkön, le az utcára. Egy kirakodóvásárban találtam magam. Hófehér kifeszített ponyvák közt, hatalmas fák alatt, tavaszi napsütésben, s nyárfa bolyhok közt, melyek úgy simultak a meleg levegőre, mint a hópelyhek szél hiányában a hidegre. A ponyvák alatt furcsa kártya figurák, afféle lapemberek ültek nyugodtan. Fordultak egymás felé, és felém. Egy, két portékát megvizsgáltam, aztán mintha megváltozott volna minden, és a tavasz eltűnt. Meghaltam. Furcsa obszcén rajzokat festettek gyerekek, az elsötétült aurámra.

Őrült vagyok? De hisz mindenki az! Én miért lennék kivétel ez alól a törvényszerűség alól. Vagy pont én vagyok ki ezt az egészet, alulról szagolja, és mélyeket szippant belőle?
Lehet, minden lehet, és semmi se.
Legszívesebben megint álmodnék. Legalább elgondolkodhatnék valamin. Fejtegethetném miért ezt. Megpróbálom.

Egy kihalt utcán vagyok, illetve fekszem. Hajléktalanként, a hányásomban, vagy valaki máséban. Felkelek és egy fékezhetetlen erőtől vezérelve, megpördülök. A fejem mintha egy 3-as lenne.
3 ágú végén hurkokkal. Ez vagyok én. Itt, talán Párizsban? Lehet. Felkelek és elindulok egy szemetes felé. Beletúrok, de amikor lehajolok a 3-as fejem felső része, beleakad a kuka szélébe. Rángatom, eszeveszettül aztán kijön és a kezem egy gömb felületét, pásztázza. Csak ne piros legyen, csak ne legyen átkozott piros. Elfér a tenyeremben. Kihúzom. Piros.
Aztán megnő, szétnyílik hatalmas fényorgiával, s egy "üvegesfehér", kisebb, folyékonynak tűnő gömb tátong a helyén. Hirtelen szétfolyik, s a földre csattanok én, meztelenül, magzati pozícióban a folyadék pedig sperma. Fel kell, hogy ébredjek.

Mozog a gömböm. Megy előre, mintha tolnák, érzem is. A felületén sokszor 5 ujjperc jelent meg. Tényleg tolják. Kik ezek? Félek. Összehúzom magam. Hová tolnak? Hirtelen a hátamat is érintik. Kik ezek? Félek, nagyon. Abbamaradt.
Mintha máshol lennék. De most hol? Eltelt már itt is jó néhány óra, megint. Mintha világosabb lenne kint. Fények vetődnek a börtönöm felületére. 3 fény-nyaláb lehet. Miért? Szörnyű, hogy nem tudom miért. Alszok kicsit.

Mintha egy perforáció keletkezett volna a gömbön, amíg én szunyókáltam, nyugtalanul. A félelem visszafog, pedig kiáltoznom kéne. Érzem, hogy történni fog valami végre. Meddig kell még várnom, hogy megtudjam miért is vagyok itt?
És a kérdésre MOST jött el a válasz! Nyílik a gömb. Félek, mindezidáig a legjobban. Bár kíváncsiságom a félelmemre nőtt...
Fény, sok-sok fény. Nem látok, elvakítanak, talán, direkt. Érzem, hogy már nem vagyok bent. Vajon hol vagyok? Nem látok semmit, s mozogni sem tudok. Megpróbálok felállni, csak sikerüljön. Jó, ez még megy. Kialszanak a fények, már csak egy világít rám. Egy cirkuszi porondon állok meztelenül. Érzem, hogy néznek sokan. Elkezdtek nevetni, rajtam. Ezek rajtam nevetnek! Én lettem a bohóc a gömbömből kilépve! Engedjenek vissza, ordítom, de csak nevetnek! Ezek gyerekek! Százával, ezrével!

Már nem is zavar annyira. Csak a szemük. Ami meg-megcsillan, és a kitüremkedő arccsontjaik. Látom az aurám. SÖTÉTEDIK.
Meg fogok halni? Már érzem is. Gyengülök. Egy csengő szólal meg, fülsüketítően. MIÉRT, MIÉRT, MIÉRT?
Ezek rohannak, rohannak felém. Ecset van a kezükben s arcuk mintha, mintha piros lenne. Sötétedik az aurám. Elkezdik festeni. Ők azok.


Hol vagyok? És mi ez a piros gömb? Hogy kerültem...

2. Fejezet
Máshonnan

- Lehet, hogy a sárgát kellett volna odébb tolni? Végül is, az is 3, meg, ezek is itt! Mondjuk ezek pirosak! Az nem baj?- szólt valahonnan az erdő túloldaláról.
- Mozdítsd meg azokat is! 3 piros, 3 sárga! Ezt mondták!
-Odébbtolom!
- Toljad, toljad!...

Odébbtolom, és mi lesz akkor? Egy újabb elhibázott lépés az annyi meglévő közé, még. A langyos arcúak várták már az előre előkészített mutatványt. Csak én tétováztam. Én, aki kirendelt megbízottként újra megtettem azt, ami már az első 300000 alkalommal is, nyomasztó, lelkiismeret fúró, fájdalmas kényszer volt, üvegbuborék lelkemnek. Arrébbtolni mások szenvedését, kilátástalanságát, kíváncsiságát, tehetetlenségét, kárhozatának egy darabját, nap, nap után, nem a legfelemelőbb dolog. Kezdődött, a: "túl sok dologra rájövőkkel", aztán a "filozófiájuk miatt meg nem értettekkel" folytatódott, s had ne soroljam tovább. Jöttek sokan s langyos pofájú "barátaink" egyre újabb és újabb próbákat eszeltek ki. Valakinek mindjárt ötöt. Kegyetlen sors! De miért?

Egyszer hallottam, hogy valaki (még régen) az egyik "pirosban", képes volt lezuhanni egész az álmokig. Előszedett onnan, mindenféle képzelgést, valami világról ahol az emberek, szó szerint idézem:"... kártyával fizetnek..."! Ki hallott már effélét?
Fel sem tudom fogni, mi lehet ez. A mi gondolkodásunk, úgy látszik, még nem képes megfogalmazni az ilyen történésekre, reális definíciót. Elképzelhető, hogy van egy másik világ ahol a szórakozási tevékenységek, nem egyeznek meg a nálunk felelhetőekkel? Ahol az emberek mást hívnak energiának, mint amit itt? Valószerűnek tűnik.

3. Fejezet
Egy nő, sárgában

Miért vagyok itt? Mi ez az egész? Mi ez? Nő vagyok! Fiatal. Ki vagyok én? Én nem az vagyok, aki szerettem volna lenni! Mi, miért?
Ki teszi ezt velem? Sejtem, sejtem, megvan! Az a felsőbbrendű dolog, valami. Nem, a neve nem jut az eszembe. Ki ő, ki ő, ki ő?
Hihetetlen ez a szín. Érdekes, újszerű. Törékeny "hajnalgás". Valaminek. Kinek? Túl sokat tudok. Tudok valamiről valamit, de, de most nem tudom felidézni. Nem, nem emlékszem rá, csak nem tudom mire, miért. Megőrülök!

Rettenetes ez a szín és ez a mozgás. Tolódik a környezet. Nem érzem magam. Semmit. Anyaméh!
Ez a születésem! Meg fogok születni. A születés csodálatos. Majd nem emlékszem semmire, s gyámoltalan babaként jövök a világra, szemem csukva, aztán ha megnövök tárva nyitva a nagyvilágra.
Csak türelmesen kell várnom! Így lesz. Biztos!

Ki akarok már menni. Nem jó itt. Ki leszek, ha a világra jövök?
Kíváncsi vagyok, szép lesz e a gyermekkorom? Virágos réten futok, bárányfelhők alatt, ép bőrrel, szőke hajjal? Aztán szeretkezek vízesésnél vagy puha mohán, erdő mélyén. Lovon megyek haza, kakasra kelek.


Ha kijövök, virág leszek. Szőke, ép bőrű lányok futnak körül, mosolyogva, hozzámérve. Madár is lennék, Albatrosz. fehér, kecses , sok fiókával, a legdaliásabb hímmel az oldalamon. Sajnos ember leszek.
Megérkezem, egy gusztustalan világra. Unalmas életem lesz. Tömény átlagossággal fűszerezve.

4. Fejezet
Máshonnan, mégis közel

Ez a személy semmit sem ért. Kirendelik, idejön, nem ért semmit, s had ne soroljam a hátrányait ennek az adag "közömbösségnek". Ha azt mondták, vezényeljem a mozdítást, akkor én megteszem. Nem kérdezek, végrehajtom a rám osztott feladatot, és nem kérdezek. Határozottnak tartom magam, ebből következik, hogy méltó vagyok a posztra, ahol most is sikeresen teljesítek. És ezt büszkén mondhatom. Ezért elismerést kaptam!

Én is hallottam a férfiről, aki egy pirosat kapott s furcsa dolgokkal ösztökélte a langyos arcúakat okfejtések gyártására. Meg is lett az eredménye, egy kék ruhás fiatal nőstény, fénylőarany hajjal, elszabadult. Rengeteg koordinálandó probléma lett az esetből. Sokat toltunk, s én levezényeltem mindegyiket.
Ez a nőstény, aki elszabadult egy furcsa egyed. Azt hitte valami "születésnek" a része. Mindenféle megmagyarázhatatlan dolognak képzelte magát. Átvilágított dimenziókon, lépett egyet s ott volt pusztán egy szerv segítségével. Akiket eddig láttam, azok csak úgy mozogtak, s lélegeztek, semmi effélére nem voltak képesek. Ezt miért? Túl sok a miért!

5. Fejezet
Az emberről a pirosban...

Hogy kerültem ide? Ez a piros kicsinál. Ez egy gömb, amibe be vagyok zárva. Ez kárhozat. Ez a vég. Állandóan mozog, mint valami örökmozgó. Ilyen nincs Egyre csak gyorsul, soha nem azonos. Lehetetlen itt maradni sokáig, ki kell, hogy kerüljek innen egyszer.

A dolgok miértjét kutatva sok mindenre rájöhet az ember. Olyan dolgokra melyek először megijesztik, majd ösztökélik az embert a továbbhaladásra. Affélékre, melyek valamiből következtek, de sohasem értek véget, nem is fognak, s ha egyszer a végére is jutnék valaminek, azt úgysem érteném. A bonyolultsága és felfoghatatlansága, emberfeletti lenne. Mi rejtőzik a transzcendens környezetben? Kezdem megérteni Buddhát.
"Gondolkodom, tehát vagyok." Ez sokszor eszembe jut, tart a szakadék felett erős kézzel. Nameg az érzés, az, amelyik tudatja velem:"nem először vagy itt, ebben a helyzetben". Furcsa érzés olyan egyedi ez a helyzet, számomra mégis mintha ismert lenne. Tudom, hogy lesz egy vége, és azt is, hogy mindig más. De mi? Nem tudom felidézni.

Személyazonosságom nincs. Itt vagyok, csak úgy, valaki kedvére teszek ezzel, hasábot a tűzre. A kezem is bele tenném, annyira biztosak az érzéseim. Megerősödtem. A mozgás sem zavar már. Így kell lennie.
Napi 6 tonna feromont bocsátok ki, és hajlamos vagyok a túlzásokra. Magányos vagyok, ezért van. próbálok túl lépni rajta, de nem megy. Napi... - van egyáltalán ilyen egy efféle helyen?- tehát napi 24 órában ezen vagyok. S ez nem túlzás, ez nem.
Irányítanom kell. Irányítani, ahogy azt elvárták régen is tőlem valamelyik társadalomban, ahol éltem, ha éltem. Ezért vagyok itt, így. De vajon, hogy? Ez a kérdés még megválaszolatlan, de eljön az én időm, érzem.
Már nevem is van: Karl Jaspers lesz. Egyrészt, mert tetszik, valamint valami rémlik róla. Ismertem őt? Vagy apám lehetett ő?
De az is lehet - és ez a legvalószínűbb-, hogy csak úgy ez jutott eszembe. Ennél maradok.
Karl Jaspers lettem. Harcolok a börtönöm ellen, s nem felejtem el, ki vagyok...

6. Fejezet
A nőről...

Mindig csak ez a "születés dolog" jár a fejemben. Nem vagyok képes másra gondolni. Ez jár folyton az agyamban. Semmi más. Illetve egyvalami igen, illetve kettő is van. Az első, és legfontosabb: vajon ki leszek? A többi részt egyfajta vágyódás váltja ki, valamire... Nem is sejtem mi lehet ez, és különben is ilyen dolgokra nem gondolunk, csak úgy...

Kell, kell, hogy valami történjen már. Mi ez? Ki akarok szabadulni. Mennék már, dolgom van! Érzem, tudom. Szétszakítom ezt a vackot.
Rájöttem már, hogy mit kell tennem. Akarnom kell. Akarom nagyon. Próbálkozom, hajtom magam, de nem sikerül. Vagy ez értelmetlen?

Eljött az én időm! Érzem, ahogy egyre nagyobb, és nagyobbá válik a környezet, a kinti világ, nő. Ezt biztos érzem. Mozgok, együtt a kis sárga kuckómmal. Érzem az energiákat. Átcsúsznak a gömb alsó részén, majd ki a másikon. Töltődök, duzzadok! Valami készül!

Mintha a gömb, áttetszővé válna. Hihetetlen nyugalom lett úrrá rajtam a látványtól. Sok, sok, sok gömb van még itt, mozognak, de bennük nincs senki. Egyedül vagyok, egy hatalmas átlátszó fal előtt. Rengeteg, milliárdnyi gömb van itt. Alattam, s felettem is. Lehengerlő, mégis nyomasztó látvány, de nem félek.

Mintha jobban mozogna most minden. Felnyitódik valami, egy fal. Mintha egy nyílás lenne. Nagyon erős a fény, alig látok valamit. Vakító fény, fény égető fény. Nagy mozgás. Árnyak suhannak el. Nem látom. A fény. Rengeteg szemük van. Az arcuk torz. Hárman vannak. Mintha ők lennének a szüleim. Vonzalmat érzek irántuk. Kedvesnek látszanak. Rájöttem. Én nem egy "kék ruhás szőke" lettem, hanem része egy ilyennek. Talán az érzései egy része...
Érzem, hogy el fogok menni, máshova. Másik életem lesz, de most meg kell hogy haljak, ezt akarják...

7. Fejezet
Máshonnan /2.

-Mozdítsd meg azokat is! 3 piros, 3 sárga! Ezt mondta az összes!
-Odébbtolom!
-Toljad, toljad!...
-Toltam!
-Erősen?
-Persze! Hogyan is tolhattam volna másképpen?
-Engem nem érdekel csak az a lényeg, hogy a helyére kerüljön az összes, akkor nem lesz gond. Nem akarom, hogy megint valami problémánk adódjon! Ezt mondták, én levezénylem, maga tol. Vita nincs. Értem?
-Maga mindent ennyire komolyan vesz?
-Még szép! Nem úgy, mint egyesek, akik vezénylési hibákkal traktálják a statisztikusokat!
-Rendben, forraljon csak, forraljon, ez lesz a veszte! Agyament.

300000 tologatás, 300000 alkalom ezzel az érthetetlen alakkal. Azért is. Azért is megteszem azt, amire régóta készülök. Kicserélek kettőt. Ez elég lesz ahhoz, hogy mást kelljen csinálnunk, s talán ez a személy sem fog többet az aurámba lépni.
A logikát sajnos senki sem érti, kivéve azt a három, langyos, tökkelütöttet. Mit művelnek? Véget vetek ennek. Valakinek el kell kezdeni, irányítani a dolgokat. Nem csak úgy rakosgatni ide-oda.

Megcseréltem őket. Jó érzés volt szembeszállni a rám bízott feladattal. Kicsit elferdítettem ezzel a menetét, mindennek. Csavartam egyet itt, s hamar csomó keveredik belőle, történés, ez jó.

8. Fejezet
Ismét piros

Ismét piros, hogy is lenne más. Megint itt. Biztos, hogy voltam itt. Kellemetlen helyzet ez. Örökre egy piros gömbben? Nekem, ez jutott. Ez, nem más.
Ki vagyok én? Rémlik egy név. Vajon ez lehet az: Karl? Karl,...
Jaspers. Ez az! Megvan, Karl Jaspers.
Ez nem lehet. Nem lehetek Karl Jaspers. Igaz gondolkodom, és érdekel ki vagyok, s miért, de nem én, nem én vagyok Jaspers, Karl!
Megerősödtem, kész vagyok harcolni! Tolni fogom, megpróbálom tolni a gömböt. Próbáltam már lehet, de nem jutottam sokra. Gyenge voltam. De most erős vagyok. Fel vagyok szerelve egy adag szerencsével, sajátos gondolkodásmóddal, csipetnyi kíváncsisággal, s rengeteg energiával. Már nem félek, se magamtól, sem az újdonság maró fájdalmától.
Nem sok időm van. Nemsokára itt a fény, s akkor megint szegényebb leszek mentálisan. Megfosztott leszek. Megfosztanak egy gömbnyi gondolattól. Egyszer mintha kiszámoltam volna hány gömbnyire, vagyok már az elsőtől, de a számra már nem emlékszem.

Most meg fogom tolni, képes vagyok rá. Sikerülni fog, de nagyon kell, hogy ne hagyjon magamra az a megszilárdult akaratom. Haladnék vele, el, messze a fénytől. Messze ettől az egésztől, ha egyáltalán lehet hova. Egy próbát megér.

Hosszan toltam a gömböt, alighanem eredményesen bár nem tudom, hogy ez eredménynek számít e? Erőt fejtettem ki sokáig, aztán mintha hirtelen nekigurultam volna valaminek. Nekiütköztem. Vajon mi lehet az?

Álmok, álmok, álmok szünet nélkül. Egy mezőn vagyok. Felettem fénylőfehér, "csinosan molett", felhők csámborognak. Komótosan, nemtörődöm "hévvel". Hármast formálnak. Zöld, virágos mező ez, hatalmas fákkal a távolban. Alpesi látvány, hegyekkel kasírozva körbe. Mintha nem lennék egyedül. Mintha lenne még itt valaki! Egy lány, kék ruhácskában aranyszőke hajjal. Én is gyerek vagyok. Nagyon lassan mozog, mégis energikusan. Tart felém, mosolyra görbülő ajkakkal, tengernyi szemmel. Mintha egy ecset lenne a kezében! Közelít lassan. Amikor ideér, furcsa közelséget érzek. Ekkor a hármas eltűnik az égről majd ezután, átnyújtja nekem az ecsetet.

Sajnos felébredtem, s nem adhattam át magam az ecset adta lehetőségek élvezetének. Sebaj, majd legközelebb. Ki kell derítenem minek mentem neki...

9. Fejezet
?

Nagyon úgy tűnik, hogy most egy terhes nő vagyok, egy sárga gömbben. Ahogy elnézem, már legalább 8 hónapja vagyok itt.
Rövid időnek tűnt, de elég volt ahhoz, hogy a lányom-mert lány lesz, érzem- felcseperedjen, bent, bent a testemben. Tudom, hogy valaki él bennem, de nem tudom, hogyan. Mire gondol, vagy azt, hogy hogyan is lehet valójában. Kellemetlen a tudat, hogy ennek lesz vége is. Vége lesz, s nem leszek többé egyedül ebben az átkozott helyzetben.

Azért gondolom, hogy régóta vagyok már itt, mert emlékszem, hogy más helyzetben is voltam már. Ugyanilyen gömbben, más gondolatokkal. Ez nem biztos. És azt is tudom, hogy akkor nem voltam terhes. Ebben a gömbben így kezdtem, gyerekkel a szívem alatt. Ami eszembe jutott: mintha az előző végét hatalmas fény jelezte volna. Óvakodnom kell a világosságtól, óvakodnom kell a kinyílástól.

Szörnyen fáj! Hatalmas fájdalomhullám megy át a testemen. Rettentő haraggal összpontosul. Kiáltani, ordítani szeretnék, de nem megy. Mi történik velem? A fény, a fény! Megint elvakít! Hasító fájdalom! A fény belőlem tör elő! Egy alak formálódik a fényből! Csendre int. Éget! Látom az aurám! Sötétedik, egyre jobban...

Mi volt ez a hang? És ez az ütközés? Elaludtam.

Azt sem tudom, hogy fussak neki a nyomozásnak. Embert próbáló feladatnak tűnik. Vagy csak úgy fussak neki...? Mi derül majd ki? Az, hogy teljesen egyedül vagyok itt, vagy az hogy mondjuk nekiütköztem a nagy rejtély megoldásának. Ez a kettő egyformának tűnik. Talán azért mert ez a vágyam?
Egyszerűen csak megkopogtatom, és talán így kiderül majd mi is van odaát. Erőt veszek magamon, és most megteszem!

Mi volt ez a hang? Mintha folyamatos lenne? Nem vagyok egyedül? Hallom! Hallom! Ez valami emberi! Visszajelzek!

Válasz! Válasz! Köszönöm, köszönöm! Ó bárcsak láthatnám ki is ő valójában! Lehet, hogy bölcs gondolkodó, kivel megoszthatom elméleteim! Vagy az is lehet, hogy nő az illető! A fenébe is, hogy nézhetek ki? Meztelen vagyok!

Ki lehet odaát? Talán egy állapotos nő, ki gyereket hoz a világra? Az is lehet, hogy egy férfi! Biztos öreg és csúnya!
Nem baj, hiányzik a szó!

Már egy órája kopogunk egymásnak, de még mindig nem tudjuk ki is a másik valójában! Valamit tenni kell. Ráteszem a tenyerem a gömb falára. Mintha elvékonyodna a felülete.

Egy kéz simul a gömb falára, átlátszóbb lett, látom az árnyékát. Odateszem én is. Nagyobb a tenyere. Sokkal. Biztos, hogy férfi. Nem tűnik öregnek.

De aranyos pici kéz! Nő az illető! Hogy nézek ki?

Érzem, ahogy nyom! De jó! A másik kezemmel is! Szerencsém van! Két keze van!

Nyomom a kezét! Puha! Már csak egy vékony hártya választ el minket! Hogyan, hogyan lehet átjutni?

Át akarok jutni! Gyorsan! Mi lesz már! Miért nem sikerül?

Elkezdem tolni, nyomni!

Tolnom kell! Biztos!

Toltam a gömböt! Hirtelen mintha az oldalsó falak összenőttek volna, s a pirosból narancssárga lett. Úgy nőttek össze gömbjeink, mint ahogy két buborék, amik egymásba tolódnak, s egyé válnak.
A belső tér is megnőtt s a pirosamból s az ő sárgájából egy szín lett.
Gyönyörű látvány. Göndör barna haja, kék szemei, létet sugároznak.
Valamit gondol! Nem hallom! Valami zörej!


Összeolvadtak a gömbjeink! A sárgából narancssárga lett! Lehengerlő látvány. Gyönyörű a szája, és a szép kezei sem utolsók. Vonzó hatása van.

- Szia. Te,...te...ő, te, ő...

Nem értem mit mond. Olyan furcsán beszél! Máshogy.
- Üdvözöllek! Te ki vagy?

- Hogy micsoda?
Ez jó. Nem értem mit beszél. Mintha Japán... nem, mégsem ez olasz. Nem, ez biztos, hogy spanyol. Voltaképpen, én milyen nyelven beszélek?

Hallom a gondolatait! Zavarosak, érthetetlenek.
Várjunk csak! Mintha látnám a képeit! Egy mezőn van. Azon a mezőn ahol én, vágyálmaimban. Én is ott vagyok! Pontosan olyan, mint amilyet én elképzeltem. Milyen meglepő!

Ugyanarra gondol, amire én! Látom a gondolatait! Mintha fényként vetődnének az agyamra! Fantasztikus. Telepátia. Ott vagyok én is de, olyan vagyok, mint amilyen most, és ő is. Szeretem.

Gondolom, úgy hozzávetőlegesen 8 hónapja lehetünk itt, Jázmin hasa már elég nagy.
Eltelt az idő. Megosztottuk egymással emlékeinket, igaz nekem több mutatnivalóm volt, mivel úgy hiszem, hogy ő nincs tudatában honnan jött, s neki csak szép dolgai vannak. Az is lehet, hogy itt született. Elmesélte az élményeit az üvegfalról, meg a sok-sok gömbről, amit látott. Mindezen információkból és a "látottakból" arra következtetek, hogy egy szem belsejében lehetett, valamiféle alkotóelemként.
Megmutatta az álmait a gyerekszülésről s azt is, hogy mivel végződött. Rendkívüli párhuzamokat véltem felfedezni kettőnk, különböző élményei közt. Megmutatta azt is, hogy milyen kislányt szeretne, s a tőlem kapott információk alapján felépített nekünk egy komplett életet. Házzal, kutyával, mezővel, amik a felhők közt lebegnek (a fizikai törvényekkel, nem traktáltam). Aranyos lány, és persze szép is, nameg fülig szerelmes lettem belé.
Néha volt olyan, hogy egész "filmeket levetítettem" neki a világomról. Nagyon sok résztől megijedt. "Ki hitte volna?" Pedig olyan... undorító világból jövök.
Mindketten észrevettük, hogy nő a körülöttünk lévő világ. Fantáziálgattunk arról, hogy mi történhet odakint. Eszünkbe jutott, hogy biztos egy hatalmas fába vagyunk bezárva, meg azt is, hogy egy nagy tojásba. Arra jutottunk, ha már innen nem tudunk kijutni, jó lenne, ha egy hatalmas ember lehetnénk, s elmehetnénk egy lépéssel egy városból, egy mezőre.

Csodálatos volt ez az időszak. Rengeteg mindenről tanultam, s rengeteg mindent éltem át ebben a narancssárga csodában. Egy világot ismertem meg amit most már, valamennyire én is a sajátomnak mondhatok. Úgy érzem, tartoznék, s illenék is oda.
Furcsa, rendkívüli kötődést érzek Karlé iránt. Már csak azért is, mert amit vele átéltem, az leképezhetetlen. Előre megmutatta nekem milyen lesz, mármint a "szeksz", vagy mi. De azt nem is sejtettem, hogy ilyen felkapó érzéseket válthat ki belőlem.

Nagyon fájhat neki! Bárcsak tudnék valamit tenni! Mondtam neki, hogy harapjon az ujjamra, de ez egy idő után csonkítássá fajult. Mit tehetnék? Segíteni akarok rajta! Lélegezz ki, be. Várjunk csak! Láttam már ilyet filmben. Arra kell gondolnom!
Mintha megértette volna!
Megindult! Látom a fejét! Hatalmas. Rengeteg fény szűrődik ki a feje körül! Jázmin üvölt! Miért történik ez?


Az aurája teljesen elsötétedett. Elment. Élettelenül fekszik! Előttem egy talpig nyálkás fiatalember áll. Kék szemei és szőkésbarna, félhosszú haja van. Legénytoll éktelenkedik arcán, s megviseltek a szemei. Ez hogy lehet? Körülbelül 18 éves. Megfagyott az ábrázata! Vajon mit keres itt?

Mit keresek itt? Az előbb még gömbökről írtam a földön ülve!
Te vagy a pasi a gömbből! Ő meg a lány! Ez így nem helyénvaló!

Mi ez? Elszunyókáltam! Itt az idő Jázmin?

Ne aludj már, rettenetesen fáj! Azt hiszem kijön!

Oké, oké, ahogy az álomban, egy filmet, egy filmet! Megvan!

Egy vajúdó nőt mutat nekem! Miért? Mi ez? Fáj, nagyon! Lélegezzek úgy? Értem! Jó, koncentrálok!

Harapj az ujjamra...

Sokáig tartott, de semmi fény nem volt a végén. Ez valódi volt. Nem álom, és nem is koholt illúzió.
Három teljesen egészséges gyermeknek adott életet. Egy fiúnak kit Ádámnak, egy lánynak akit "Iv"-nek, s egy tündéri kisfiúnak kit Jóságnak neveztünk el. Kislányunk nevét ő találta ki. Igaz ateista vagyok, de meglepő ez a párhuzam, ismét. Most már van családom itt a gömbben. 5-en lettünk, s hamarosan 4-ek leszünk akár az égtájak. A következő lépés, hogy megpróbálunk kijutni.

Pici apróságok. Kedvesek vagytok, s a mieink. Ez a legfelejthetetlenebb élmény, amit valaki átélhet.
Végre beteljesült, amire igazán vártunk.


10. Fejezet
Egy langyos arcú...

Hibázott valaki! Megtörtént az, amitől mindhárman tartottunk. Mi a langyosképűek, a világgyártó, mindentudók! Azt hittük szórakozásunk megteremtése érdekében bármilyen eszközt bevethetünk. Sanyarú sorsot adhatunk létformáknak, kényünk-kedvünkre tologathatjuk bábjainkat a kis univerzumi terepasztalunkon. Hát nem! Hibát véttetünk, s ezen bolygó megteremtésekor létrehoztunk valami újat. Dimenziókon átívelő történetet indítva el ezzel, felborítva tervünket, az egységesítést.
Egy hibás bolygó. Milyen károkat okoztunk ezzel? Szabadjára engedtünk valamit, ami eloroz tőlünk egyet a sok közül. Egyet, amibe annyi energiát fektettünk. Tologattuk a gömböket, ide is, oda is, egy rakásra, távolodva. Itt létrehoztunk zöldet, kéket, oxigént és vizet. Teremtettünk harmóniát és aurát a dolgoknak. Félelmet és gyilkos ösztönt, az állatoknak. Fénygyűjtő mechanizmust és oxigéntermelést a növényeknek. És két gömb összeütközésével, egy szerencsétlen véletlen folytán az embert.
Sejtettem, hogy a hímmel gond lesz. Először az álmai, aztán meg a gondolatai valami világról. Olyan érdekesek voltak a tevékenységei, és a reakciói, hogy nem volt erőnk leállítani. A nőstény pedig útban volt.
Sejtettem, hogy egyszer valaki megelégeli, amit csinálunk, s elront valamit szánt szándékkal. Már a tologatók sem a régiek.
Most viszont akkor elhagyjuk ezt a pici kék alkotást, úgy ahogy vagyunk, tologatóstul, vezénylőstül! De a gömböket és ez embert itt hagyjuk. Had találják ki ők, mit kezdenek a tudásukkal és a bolygóval!

11. Fejezet
Csend

A nevem Gaia lett, a földanya. Voltam valaha sárgában, s voltam pirosban. Születtem férfiként és nőként is egyaránt. Egyedül vagyok, 3 utóddal egy kizárólag általam birtokolt bolygón. Tudom, hogy az emberek kártyával fizetnek, hogy a CD-t a lejátszóba kell tenni s azt is, hogy az autókba benzin kell. Ismerem a kvantumfizikát, a szakácsművészetet, a világháborúkat... TUDOM, HOGY MINDENTTUDÓ VAGYOK!
Nem tudok így élni, tudom, hogy nem tudok. Tudom, hogy meg kell halnom. Veszélyes lenne, ha valamire előbb rávezetnék valakit, mint ahogy az természetesen bekövetkezne. A gyermekeim szélnek eresztem, 3 égtáj felé, én pedig a negyediken halok meg.
Egy kaviccsal a kezemben, s egy Jázminnal a mellkasomon földbe fojtom magam. Őrzöm ezt a bolygónyi vízcseppet, amíg bírom. Feketévé válik az aurám. ...

2002.