„… más dolgokkal vagyunk elfoglalva, de örülnénk, ha találkoznánk veled…” – Búcsú Douglas McCarthytól
A címben szereplő idézet egy 2023 karácsonya körül váltott e-mailünkből származik. Akkor még bizakodtunk, terveztünk — talán kissé naivan — és hittük, hogy újra látjuk majd egymást: én őt a színpadon, ő engem a kulisszák mögött, egy vállveregetés, egy ölelés erejéig. Ma már tudom, hogy az utolsó ölelésen túl vagyunk. 2022. április 24-én találkoztunk utoljára, a bécsi Szenében. Érdekesség, hogy itt találkoztunk legelőször is: 2006. július 7-én, ugyanazon a helyszínen. Akkor még nem sejtettük, hogy ezzel egy kör zárul majd be. Ahogy Rick mondta a Casablanca című filmben: „Ez egy csodálatos barátság kezdete volt.” És most búcsúzom egy baráttól.
A Nitzer Ebb zenéjét 15-16 éves koromban ismertem meg. Akkoriban lázadó kamaszként szinte faltam az új, meghökkentő élményeket, és imádtam felfedezni a határokat feszegető zenekarokat. Jó érzés volt kívülállónak lenni – sőt, egyfajta „térítőnek”. Kazettákat böngésztem a helyi lemezboltban, ismerős arcokat kerestem az „alternatív” szekció körül, és arról álmodoztunk, hogy egyszer majd élőben is látjuk ezt a különös nevű brit formációt.
Az első esélyem 1991 decemberében adódott volna – de egy családi kötelezettség miatt ki kellett hagynom. Akkoriban még a szülői szó komoly súllyal esett latba. A következő koncertre 1995-ben későn értesültem, így az is kimaradt. Sokáig úgy tűnt, a Nitzer Ebb örökre a „lemaradtam róla” listámon marad.
Aztán 2006-ban jött a nagy hír: a zenekar újra összeáll egy turné erejéig. Akkor már zenei újságíróként is aktív voltam, és egy baráti kisbuszos túrát szerveztünk Bécsbe, ahol július 7-én léptek fel. A Mute Records magyar honlapját is szerkesztettem akkoriban, így némi kapcsolatépítéssel interjút is szerveztem. Hihetetlen élmény volt, amikor a Szene Wien kerthelyiségében velem szemben ott ült Douglas McCarthy és Bon Harris. Azonnal megvolt az összhang. Douglas különösen feldobódott, amikor a magyarországi élményeiket felidéztük, a koncerten még egy „Good evening, Budapest!” is kiszaladt a száján. És senki sem neheztelt – rengeteg magyar volt ott azon az estén.
Aztán jött a 2007-es Sziget, ahol ismét találkoztunk. A nagyszínpad mögötti sajtóterületen vártunk rájuk több kollégával, amikor megjelentek — kezükben egy-egy ital, friss ruhában. Douglas kiszúrta a tömegből a „magyar srácot”, és hangosan rám köszönt: „János…!” Majd megölelt. Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, a rajongóból barát lettem.
2008 szeptemberében ismét találkoztunk Bécsben, amikor a Fixmer/McCarthy formációval lépett fel. Előtte való este már ott volt a városban, és meghívott egy sörre egy kis kocsmába. Mesélt, sztorizott, dohányzott a szállodai szobája ablakában egy „Rauchen verboten” matrica előtt. Másnap a színpadon egy zsebkendőnyi területet is úgy be tudott járni, hogy még a plafon is beleremegett.
2010 januárjában a Nitzer Ebb a Depeche Mode előzenekaraként turnézott, és a „day off”-jukra sikerült egy saját klubkoncertet szervezniük Budapesten. Én örömmel vállaltam a közvetítő szerepet — és egy üveg Erős Pistát is beszereztem neki, amit a gulyásleveshez használt. A buli fantasztikus lett, és hozzájárult ahhoz is, hogy Alan Wilder (Recoil) később kétszer is fellépett nálunk.
2011-ben a KLOQ-kal közösen énekelt We’re Just Physical című számuk próbáján figyelhettem meg őt a Dürer Kert egyik öltözőjében, ahogy fel-alá járkálva mantrázta a szöveget — csak vendégként volt jelen a három napos Industrial Booom! fesztiválon, de a közönség jó része miatta jött.
2012-ben jött Douglas első — és mindmáig egyetlen — szólóalbuma, amely eredetileg Life is Sucking the Life Out of Me címen futott, végül Kill Your Friends néven jelent meg. Jóval a megjelenés előtt hallhattam a dalokat, Douglasnak fontos volt a véleményem. Budapestre is eljött egy bemutató koncertre — a kis létszám ellenére is energikus fellépést nyújtott.
2016-ban Terence Fixmerrel tért vissza Budapestre. A koncert előtti beszélgetésünkben szóba került az apáinkkal való kapcsolatunk, Dave Gahan, a barátság és az emlékek. Douglas ekkor egy aláírt plakátot is hozott nekem — többek között Daniel Miller, a Mute Records alapítója is aláírta. És persze a koncerten felkerült a legendás napszemüveg – és a közönség megmozdult.
2019-ben Barcelonában jártam családi „téli nyárban” hétvégén, amikor éppen ott lépett fel a Nitzer Ebb. A fiam kísért el. A koncert után Simon Granger beinvitált minket a backstage-be. Ott hallottam, amint Douglas azt súgja a fiamnak: „You have an amazing dad.” Ez sokat jelentett nekem. Ott nemcsak a rajongói szív dobbant nagyot.
Aztán eljött a 2022. április 24-i koncert, ismét Bécsben. Ez volt az utolsó alkalom, amikor találkoztunk. Őszintén mosolygott, de valami már más volt. A budapesti koncertet pár nap múlva lemondta.
A 2023-as „Join The Forces” turnét már csak videón láttam — a fizikai jelenléte halványult, de a lelke még mindig erős volt.
Bíztam benne. Néha csak azért írtam, hogy tudja: gondolok rá. Az utolsó üzenete lányom 15. születésnapjára érkezett.
Aztán eljött 2025. június 11-e hajnalán a hír. Aznap délután — még mielőtt a bejelentést láttam volna — Nitzer Ebbet hallgattam. Talán csak a véletlen, de a kezembe akadt a Time Slips By is. Azóta sem tudom, üzent-e nekem. De elhiszem. A sorok ma is kísérnek.
„…Time slips by
Whole worlds fall
Catching up – gone again…”
Az idő elszáll. De hiszem, hogy nyomot hagyunk. Ahogy bennem is nyomot hagyott ez a közel 20 évnyi barátság és több mint három évtizednyi rajongás.
És hogy kihez – a szívhez vagy a fülhöz – melyik Douglas állt közelebb, az talán ízlés és pillanatnyi hangulat kérdése. Én most ezzel a dallal búcsúzom tőle, amely hattyúdalként is felfogható – mintha saját végzetéről énekelt volna benne: „The End of Me”.
Köszönök mindent, Douglas! Ég veled!
Utóirat: Természetesen a Nitzer Ebb minden egykori és jelenlegi tagjának is köszönettel tartozom. Talán nem haragszanak meg, hogy ez a cikk most csak rólad szólt…
Janurik János írása. Megjelenés a szerző engedélyével. A cikk a Lángoló Gitárokon jelent meg, az eredeti utánközlése.
