Bevezetés
Edgar Allan Poe a 19. század amerikai irodalmának legkülönösebb és máig legellentmondásosabban értékelt alakja. Rövid élete (1809-1849) tragédiákkal, botrányokkal, nélkülözéssel volt tele. Mégis írásai a legnagyobbak közé emelték, annak ellenére, hogy az éppen aktuális irodalmi irányvonaltól távol estek, sőt, Poe szembe is helyezkedett a harcos irodalmi nacionalizmus követelményeivel. Műveiből nemcsak hogy hiányzik az erkölcsnemesítő szándék, egyes írásai egyenesen amorális jellegűek. Valódi irodalmi elismerést verseivel aratta, hírnevét azonban elsősorban misztikus és bizarr rémtörténeteinek köszönheti, melyek új kapukat nyitottak meg a prózaírás számára.
Érdemes végiggondolni, mit adott Poe az utókornak, milyen kép él bennünk róla. Szinte lehetetlen szétválasztani alakját és műveit. Lehetetlen úgy olvasni e novellákat, hogy különleges, mégis oly valóságosnak tetsző, furcsa hangulatú tájai láttán ne jutna eszünkbe, hogy a világban sohasem lelt otthonra - a szó hétköznapi és képletes értelmében sem. A haldokló vagy halott kedvesről szóló, a transzcendencia kapuit nyitogató novelláit olvasva óhatatlanul is az író fiatalon elhunyt feleségére gondolunk, és talán az ő alakját kutatjuk akkor is, amikor Poe egy inkább szellemi, mint testi lényben keresi a szinte földöntúli szépséget. Az őrült tettek oly borzongatóan realisztikus ábrázolása és e tettek elemzésének pengeéles logikája mögött feltárul előttünk Poe mélyen elrejtett őrülete, „a világirodalom legfeltűnőbb példázata arra, amit a lélektan szublimálásnak nevez, […] kiírta magából a gonoszt, művészi látomásokban exorcizálta démonjait s talán a lappangó tébolyt”(1) A halál, a meghalás és az élve eltemettetés újra és újra visszatérő témájában pedig tetten érhetjük a beteges szorongásokkal küzdő írót.
De vajon mindenre megkapjuk a választ, ha az életrajzi adatokat faggatjuk? Deák Tamás szerint: a „puszta képzelet aligha lett volna elegendő az őrületnek s a gonoszságnak olyan látomásait kiagyalni, mint A fekete macska bűntudatosan bestiális mozzanatai” (2). Vitatkozhatunk is ezzel: Poe költő volt, hát „költött”. De valójában teljesen mindegy, hogy olvasóként melyik álláspontot fogadjuk el, elég, ha szem előtt tartjuk, hogy az író magánélete és a művei között nem kell teljes megfelelést keresni, és az egyes szám első személy nem feltétlenül maga az író.
A környezet
Poe novellái nem a hétköznapi életről szólnak, nem a mindennapi valóságban gyökereznek. Nem foglalkozott a világ eseményeivel, történetei szinte egy független dimenzióban játszódnak. Ezt az idegenkedést saját környezetétől jól illusztrálják műveinek különös tájai. Ezek tulajdonképpen a történetek hátteréül szolgálnak. Nem törekedett valós képet festeni, utcái, házai, kastélyai és a természeti környezet mindig a realitás és a fantázia határán egyensúlyoznak. Ám, ha „mégoly képtelen is, ami történik, az ábrázolás fegyelmezett, szabatos, mértanian pontos”(3).
Az Usher ház vége című novellában Poe szemléletesen mutatja be módszerét, amikor a házhoz közeledve küzd a megmagyarázhatatlan, mégis tapinthatóan baljóslatú tájból felé áradó szomorúsággal. A komor tó, a szürke sás, a kísérteties fatörzsek, a „kifejezéstelen szemekhez hasonló ablakok”(4) és mindezek elváltozott és megfordított képmása a vízben tükröződve olyan borzongató hangulatot áraszt, melyet ő maga sem tud megmagyarázni. Lényegében azt mondja az olvasónak: teljesen képtelenség, de ezt láttam, így éreztem. Vagyis furcsa módon éppen saját kételkedése teszi, ha nem is hihetővé, de mégis megkérdőjelezhetetlenné e különös leírást.
A Ligeia című novellában hasonlóképpen valószínűtlen környezet tárul elénk. A kedvesét gyászoló férfi angliai klastromháza, az „épület komor fensége, a birtok valósággal elvadult képe”(5) már önmagában is jól kifejezik a keresett hangulatot. A házban kialakított belső világ, főleg a nászszobának szánt ötszögletű toronyszoba azonban már nagyon bizarr. A kísértetiesen beszűrődő fények, a mennyezet gótikus domborművei, az arabeszkekkel díszített, a szoba falait teljesen beborító szőnyegek, és a kárpitok mögé bevezetett erős széláramlat „az egésznek valami borzongató és barátságtalan elevenséget”(6) ad. De miért nem kételkedünk? Mert a narrátor maga mondja ki, hogy ebben a bizarr fényűzésben, a fantasztikus mintázatú bútorzatban valamint a kárpitok és függönyök tekervényeiben „a kezdődő őrület csíráit lehetett volna felfedezni”(7) , és bevallja, hogy „ópium nyűgeivel hálózott rab”(8) volt? Ez is lehet egy magyarázat. De lehet, hogy az olvasó nem is igényli ezt a bizonygatást. A bizarr környezetnél még sokkal valószínűtlenebb maga a történet, de nem is azt várjuk tőle, hogy igaz legyen, elég, ha „elképzelhető”. Az olvasó a valóság, a díszletek már a realitás és a fantázia határán állnak, a történet pedig a transzcendenst képviseli. A különleges, de nem lehetetlen helyszínek közvetítő közeget képeznek e két világ között.
Ugyanezt követhetjük nyomon A vörös halál álarca című novellában is. A történet kezdése szinte meseszerű, a helyzet azonban kegyetlen: a kastélyban a jókedv tombol, a falakon kívül pedig a pestis. A díszlet az épület hét szokatlan elrendezésű, más-más színűre festett terme. Mindegyik egy-egy hatalmas, gótikus, festett üvegablakon át a folyosóról kapta a megvilágítást, és „ekként számos hökkentő és fantasztikus effektus keletkezett”(9). Az álarcosbál még fokozza is a hatást, különleges légkört teremt, ahol senki sem az, akinek látszik.
Eleonora történetében tetten érhetjük a romantika természetszemléletét. A táj változásai azonban nem egyszerű időjárási vagy időbeli változások melyekben a szereplők érzelmei jutnak kifejezésre, annál sokkal misztikusabbak. A felhő, mely „napról napra mélyebbre és mélyebbre szállt alá”(10) szinte beburkolta a szerelembe a párt és a „Tarka Fű Völgyét”(11) , és végleg eltűnt a lány halála után. Ugyanez történik a virágokkal, a madarakkal, a zenével és a fényekkel is. Érdekes, hogy Poe e novellában kevésbé keresi a kapcsolatot a realitással. A mű első része szinte meseszerű, csak miután a kedvesét gyászoló férfi elhagyja a völgyet, kerül a története hihető díszletek közé, a városba.
Poe fantasztikus helyekre viszi el olvasóit. A valószerűtlen környezetre néhány esetben ad némi magyarázatot (Ligeia), máshol a narrátor saját döbbenete vagy kételkedése teszi hihetővé a helyszín különlegességét (Az Usher ház vége), egyes műveiben azonban egyszerűen elénk tárja a „tényeket”, és csak a részletekbe menően pontos leírás kelti e realitás érzetét (A vörös halál álarca). Deák Tamás szerint Poe fantáziájának egyedisége a részletek erejében rejlik: „olyan tisztán látjuk az elénk tárt kép vagy esemény valamennyi részletét, hogy végül szinte meggyőződünk lehetséges, valóságos voltáról”(12).
A halál témája
Poe novelláinak központi témája a halál, legyen az gyilkosság (többnyire a gyilkos szemszögéből), élve eltemetés vagy a szeretett nő halála. Az elmúlás ábrázolása hol misztikusan borzongató, hol meg realisztikusan kegyetlen.
Megdöbbentően hátborzongatóak azok a novellái, melyekben maga a gyilkos a narrátor, és az őrült elme különös nézőpontjából ismerjük meg a történetet, a bomlott elme és a hideg logika kegyetlen játékát.
A fekete macska című művében pontos leírását adja annak, hogyan torzul el egy elme az alkohol hatására, és hogyan fokozódik az őrületig a lelkiismeret furdalás. Bár rögtön az elején leszögezi, hogy „nem vagyok őrült és holtbiztos, hogy nem is álmodom”,(13) ez a „józanság”, a gyilkosságok oly részletes és pontos leírása, valamint a lelkiállapot változásainak oly precíz megfogalmazása rögtön elhiteti velünk az ellenkezőjét. A férfit bűntudata vezeti az első gyilkosság elkövetéséhez, melyet hidegvérrel, bár fájó szívvel és könnyes szemmel hajt végre. Miközben hurkot vet az állat nyakára, megállapítja, hogy mindezt miért teszi: „mert tudtam hogy szeretett, tudtam, hogy nem adott okot a tettemre”.(14) És innen már nincs megállás, a bűntudat az őrület újabb és újabb bugyrait tárja fel.
Az áruló szív című novellában hasonló kérdéseket feszeget az író. A gyilkosság látszólag előzmények nélküli, hiszen a mesélő azt mondja, szerette az öreget, és semmi oka nem volt bántani, de a szemében volt valami zavaró: „Keselyűszeme volt – halványkék, hályogos”.(15)
A gyilkos nem az öreget akarja megölni a novellában, hanem csupán a szemétől akar megszabadulni. Hogy miért éppen a „Rossz Szem”(16) zavarta? A szem a lélek tükre, és talán e hályogos szemek már nem engedtek bepillantást az öreg lelkébe, de visszatükrözték annak az őrült léleknek a képét, aki nap, mint nap beléjük tekintett. Végzett hát vele, de miközben agyában egyre hangosabban visszhangzott a szívdobogás, újra feltűnni vélte a vádat, a gúnyt, immár a rendőrök szemében. Bizonyosan tudjuk, hogy egy őrült szavait olvassuk, miközben ő végig az ellenkezőjét bizonygatja. Tökéletes az illúzió, hiszen valójában ezek „csak” Poe szavai! Félelmetes, milyen hosszú lehet hét nap és hét éjszaka, ha belelátunk egy őrült elme szándékaiba, és milyen keservesen hosszú lehet a sötétben rettegve akár egy óra is! És amikor a feszültség már nem fokozható, elhangzik a döbbenetes mondat: „Tudtam, mit érez az öreg, és sajnáltam, bár szívem vihogott”.(17) A lelepleződés úgy tűnik, törvényszerű, hiszen maga a bűn kiállt büntetésért.
E két novella sok szempontból hasonló, az őrület mélyeit kutatják, a bűntudattól megbomlott elme és a „tébolyig fokozódó félelem históriáját”.(18)
A halállal való küzdelem és az élve eltemetés témája több novellájában is felbukkan, más-más nézőpontból ábrázolva. „Élettani kíváncsiságára és beteges szorongására egyaránt jellemző, hogy bármennyit írt is a halálról, mindig az elhalálozás módja izgatta, a meghalás réme”./19/ Műveiben a rettegés és az iszony áll szemben a szakszerű leírásokkal, akár kívülről, akár belülről szemlélve kutatja az író a gyötrelem végleteit. A szakszerűség egyrészt a valóság illúzióját kelti, másrészt, azzal hogy elemezni kezdi a helyzetet, feloldja a pánikot, így lehetőséget teremt a novella kidolgozására. Sosem választ olyan narrátort, aki a távolból figyelve mesélné el a történetet, hősei mindig közvetlen kapcsolatba kerülnek az iszonyattal.
„Kétségtelen, hogy az élve eltemettetés az elhalálozás legiszonyúbb végleteinek egyike.” –/20/ írja Poe Az elsietett temetés című novellában. Úgy meséli el a borzongató történeteket, mint orvosi vagy tudományos érdekességeket, de közben súlyos problémákat feszeget: hol végződik az élet, és hol kezdődik a halál, mi történik eközben a lélekkel?
Az Egy hordó amontillado-ban bosszúból falazza be áldozatát a gyilkos. A farsangi hangulat és a szerepjátszás kiválóan tereli el a figyelmet a különös részletekről, és nem is csodálkozunk, hogy az áldozat olyan kíváncsian és gyanútlanul követi gyilkosát az elhagyott pincerendszerbe. A bosszú az áldozat részéről csak tréfának tűnik, de a farsangi zsivajt az iszonytató csend döbbenete váltja fel. Poe e novellában kitűnően játszik a szavakkal, mindvégig fenntartva a beszélgetés kétértelműségét.
Az Usher ház vége című novellában pedig külső szemlélőként bár, mégis az őrült barát lelkének legmélyebb bugyraiba is belelátva éli meg a narrátor a történetet. Miközben végig igyekszik hideg fejjel gondolkodni, és racionális válaszokat keresni a kísérteties jelenségekre, maga is a család és a név kihalásának tevékeny részesévé válik azzal, hogy segít eltemetni a házigazda nővérét, mint később kiderül élve.
A halállal való küzdelem fantasztikusan hosszúra nyúló pillanatai, percei és órái elevenednek meg Poe több írásában is. A harc kimenetele úgy tűnik nem is lehet kétséges, a helyzet olyan borzalmasan kilátástalan. Mégis, aki már álmodta azt, hogy meghal, azután álmában mégis tovább gondolkodott, és próbált magyarázatot keresni arra, hogy mi is történt, az tudja: nem halhat meg a hős, vagy ha mégis, akkor 1. tovább fogja „álmodni” a történetet - de ezzel elveszik a valóság illúziója, 2. nem álmodja tovább, de akkor tényleg meghalt, és nincs történet.
A Maelström poklában a halász valójában a „halál torkából” menekül meg. A kétségbeesés, az eszelős félelem, a remény és az időről időre kitisztuló gondolkodás őrült versenyfutása ez a mű. A férfi történetében szinte valószínűtlenül hosszúra nyúlnak a fantasztikus leírások és a gondolatmenetek, azonban nincs senki rajta kívül, aki túlélt volna egy hasonló örvényt, így nincs aki megcáfolja a történetét. A novella ezzel olyan lesz, mint egy halászlegenda, ki lehet színezni, lehet hozzátenni és elvenni belőle (talán a narrátor is ezt tette), de feltételezzük, hogy az élmény valódi, és íme, kész is a valóság illúziója.
A kút és az inga mesélőjének története sokban hasonlít a halászéhoz. Itt előzmények nélkül az inkvizíció spanyol börtönében kezdődik a novella, bár ez már bizonyára a valódi történet vége. A részletek sorra visszaköszönnek (az örvény és a kút mélye, a kétségbeesés és a remény hadakozása), de ebben a novellában sokkal erőteljesebben éljük meg, hogy a testben és lélekben végletekig kimerült, megkínzott ember az eszméletvesztései közötti tiszta pillanataiban milyen eszelősen ragaszkodik az élethez. Bár szabadulása egy kisebb fajta csoda, hátborzongató végiggondolni, hogy ha csak néhány pillanattal előbb vagy később eszmél, fedezi fel a kutat vagy szabadul meg köteleitől, lehet, hogy már nem érte volna meg a szabadulás pillanatait.
Ezekben e novellákban Poe kitűnően ábrázolta a rettegő, elkeseredett ember gyötrelmeit. „A szereplők testi szeme csak rémületet és csalást lát”/21/, mert érzékelésük felmondja a szolgálatot. Megmutatta, hogyan küzd a magány és a borzalom láncaival az elme, legyen szó akár valódi koporsóba zárásról, akár szimbolikus sírba temetésről (örvény, kút).
A kedves halálának témája
Poe halálról alkotott képének megfogalmazását egyik művében a szeretett nőre bízza. Ligeia versének címe: A győztes féreg, mely a halál szimbóluma. Az emberek csak tehetetlen bábok egy színpadon, és életük végén a férgek martalékává lesznek, „a lét végső értelme a porrá válás”.(22) Több novellájában is megjelenik a kedves halálának témája, de a művek végkifejlete más és más. Ha Poe halálképét vizsgáljuk, akkor e novellák között egyfajta sorrendet állíthatunk fel.
Az Eleonora című írásában a szeretett nő halála előtt esküt tesz a férfi, hogy sohasem csalja meg szerelmüket. E kapcsolat olyan erőteljes fejeződik ki a természeti képekben, olyan tisztának, egyértelműnek tűnik, hogy szinte nincs is okunk feltételezni az ígéret megszegését. Amikor ez mégis bekövetkezik, valami nagy fordulatra, talán büntetésre várunk, de nem ez történik. Az esküszegő szerelmes egy túlvilági üzenetben feloldozást nyer életfogytig tartó ígérete alól. A történet maga a megbékélés, a szereplők egyszerűen beletörődnek a megváltoztathatatlanba.
A Morella című novella hősnője már nem törődik bele ilyen egyszerűen a sorsába. Miközben férje már szinte őrjöngve kívánja a halálát, és csodálkozva kutatja a tovatűnt szerelem emlékeit, ő lázad az elmúlás ellen. Morella különös örökséget hagy a férfire: egy leánygyermeket, de vele együtt az örök szomorúság és bánat átkát is. A lányban, mint tökéletes másolatban elevenedik meg újra a nő, és a keresztelőjén válik vele végleg eggyé és halottá. A férfi pedig itt marad a gyász immár valódi fájdalmával. Morella nem győzi le a halált, csak megnyer néhány csatát, míg ellene harcol, de ennyi épp elég az átok beteljesítéséhez.
A Ligeia-ban már a sors elleni valódi lázadásról van szó. Ligeia légiesen, szinte földöntúli teremtés, mentes mindenfajta tárgyiasságtól, lélekben azonban hatalmas. Gyenge teste nem képes szembeszállni a betegséggel és a halállal, ezért erős lelke veszi át a feladatot.
A férfi bár nem tud szabadulni Ligeia emlékétől, újra nősül, de hamarosan az új asszony, Lady Rowena is ágynak esik. A nő haldoklása közben a férj rettenetes víziókat él át, újra és újra meghalni, majd megelevenedni látja feleségét. Végül Rowena meghal, de halálában Ligeia reinkarnálódik. A mottóban ezt olvashatjuk: „Az ember nem adná meg magát a sors angyalainak, nem adná meg magát teljesen még a halálnak sem, csak gyenge akaratának gyarlósága folytán”.(23) Habár a fizikai megsemmisülést Ligeia nem tudta legyőzni, az elme hatalmát felhasználva diadalmasan visszatér az életbe. Az akarat erejével száll szembe a halállal.
E történeteknek furcsa mód igazából akkor kezdődnek el, amikor a halál elragadja a szeretett nőket, „a halott nő holtteste vagy sírja körül”.(24) „Nőalakjai szinte testetlenül törékeny intellektuális lények, ragyogóan szépek és titokban sorvadók, érzékiség nélküli, dallamos hangú, megfoghatatlan árnyak”.(25) Földi és túlvilági lények különös keverékei ők, így pontosan kifejezik az író csökönyös kíváncsiságát az élet és halál ismeretlen határai iránt.
A fantasztikum
Poe műveinek közös jellemzője a természettudományos kíváncsiság, azonban ez nem valódi orvosi, lélektani vagy egyéb tudományos felkészültséget jelent. Narrátorai nem szakemberek, orvosok vagy lélekbúvárok, csupán lelkes amatőrök, akik ismereteiket gyakran olvasottságuknak köszönhetik. „Az őrületbe sodródó lelki abnormalitás azonban Poe novelláiban irodalmi téma marad, nem elmekórtani érdeklődésből fakad”./26/
Az író rendkívüli művészi tudatossággal szerkesztette meg műveit, a feszültségkeltés nagymestere volt, és, ha kellett ezt a végletekig tudta fokozni. Több novellájában is megfigyelhetjük, hogyan rakódnak egymásra kínzóan lassan a borzongató kérdések és kételyek, míg végül az utolsó sorokban egyetlen válasszal fel nem fedi a titkokat (Az Usher ház vége, Ligeia). A narrátor gyakran tagadni igyekszik azt, amit érzékei közvetítenek felé, eszelősen vágyik valamilyen racionális magyarázatra, miközben kételkedése éppen ellenkező hatást tesz az olvasóra: a történet és a díszletek legitimitást nyernek. E novellák végén a feszültség, a szorongás és a kétely homálya egy csapásra eltűnik a megoldás fényében, de általában hiába várunk megkönnyebbülést, hiszen amit kapunk legtöbbször nem más, mint iszonyatos események nem kevésbé borzongató lezárása: csupán szembesülés egy újabb szörnyűséggel.
Poe többször is visszatért egy-egy témához, és nem ragaszkodott egyféle megoldáshoz. Magyarázatokat keresett, melyek e művekben gyakran nem állták volna ki a tudomány próbáját, de nem is ez volt a célja. A lehetségest kutatta, amit elénk tárt, az csupán egy elképzelhető válasz volt, nem bizonyosság.
Fontos végiggondolnunk, hogy mit értünk fantasztikus novellán, és Poe művei annak tekinthetők-e. Ha azt vizsgáljuk, hogy a történetek, a helyszínek és a szereplők milyen viszonyban állnak a hétköznapi élet realitásával, akkor azt mondhatjuk: igen, fantasztikus írások. De, ha egy sciens-fiction irodalmon nevelkedett olvasónak tennénk fel a kérdést, már egészen más eredményre jutnánk. Poe nem alkotott képzeletbeli lényeket, nem foglalkozott a jövővel, sem a technikai fejlődéssel. Kíváncsisága elfordult a külső világtól, és az ember belső tájai felé vette az irányt.
Rémtörténet, mondhatnánk, de hol vannak a rémek? A fekete macska csupán az őrült bűntudat megtestesülése, az Usher ház rettenetes zajait az élve eltemetett nő kétségbeesett szabadulási kísérletei okozzák, Ligeia pedig egy titokzatos módon reinkarnálódott nő.
Ők nem rémek, csupán belső gyötrelmeik, hallucinációik, beteges bűntudatuk vagy érzékelési zavaraik miatt megbomlott elmék, vagy máshol a hatalmas akarat, bosszúvágy vagy szerelem által a halálon is győzedelmeskedő lelkek.
Poe a hangulatteremtés mestere volt. Nem volt szüksége történetre ahhoz, hogy az olvasót megrémissze. Furcsa, misztikus díszletei, ópium- és alkoholmámoros, beteg levegője, rémisztően mély éjszakái és elfüggönyözött nappalai közé szinte észrevétlenül költözik be a borzongás. A különös fények, az ismeretlen hangok, a baljós hangulat, a furcsa tárgyak, valamint a jelen lévő élő és halott lelkek titkai együtt teremtik meg Poe műveinek egyedülálló világát.
Különös örökséget hagyott az utódaira, és feladta a leckét a nyomdokain haladó íróknak. Robert Bloch, Clive Barker, Howard Philips Lovecraft, Ambrose Bierce vagy akár Stephen King a hangulatteremtésben tanultak Poe-tól, de művészete egészen a tőle oly távol álló tudományos fantasztikus irodalmat megalapozó írásokig hatott.
(1) DEÁK Tamás, Poe történetei, 115
(2) DEÁK Tamás, Poe történetei, 115
(3) DEÁK Tamás, Poe történetei, 110
(4) POE, Edgar Allan, Az Usher ház vége, 171
(5) POE, Edgar Allan, Ligeia, 204, 206
(6) POE, Edgar Allan, Ligeia, 204
(7) POE, Edgar Allan, Ligeia, 206
(8) POE, Edgar Allan, Ligeia, 206
(9) POE, Edgar Allan, A vörös halál álarca, 220
(10) POE, Edgar Allan, Eleonora, 192
(11) POE, Edgar Allan, Eleonora, 192
(12) DEÁK Tamás, Poe történetei, 110
(13) POE, Edgar Allan, A fekete macska, 160
(14) POE, Edgar Allan, A fekete macska, 162
(15) POE, Edgar Allan, Az áruló szív, 154
(16) POE, Edgar Allan, Az áruló szív, 155
(17) POE, Edgar Allan, Az áruló szív, 156
(18) ORSZÁGH László, Az amerikai irodalom története, 98
(19) DEÁK Tamás, Poe történetei, 116
(20) POE, Edgar Allan, Az elsietett temetés, 211
(21) RULAND, Richard, BRADBURY, Malcolm, Az amerikai irodalom története, 138
(22) ORSZÁGH László, Az amerikai irodalom története, 102
(23) SZERB Antal, A világirodalom története, 575
(24) POE, Edgar Allan, Ligeia, 196
(25) ORSZÁGH László, Az amerikai irodalom története, 100
(26) ORSZÁGH László, Az amerikai irodalom története, 100
Felhasznált irodalom:
POE, Edgar Allan, A kút és az inga, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1989.
POE, Edgar Allan, Az elsietett temetés, Rejtelmes történetek, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1967.
DEÁK Tamás, Poe történetei, Káprázat és figyelem, Újabb esszék, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1980, 107-119
ORSZÁGH László, Az amerikai irodalom története, Gondolat Kiadó, Budapest, 1967, 92-107
RULAND, Richard, BRADBURY, Malcolm, Az amerikai irodalom története, Corvina, 1997, 135-143
SZERB Antal, A világirodalom története, Magvető Könyvkiadó, 2003, 574-576
Hegedüs Helga írása
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
