Unicornis 2002.

Death in June / Scivias / Boyd Rice

Az embert – régen várt dolgokkal szembesülve - gyakran ölelik körbe a meglepetés ízével csordultig telve, a jelen percei. S mert az elme az idő lassan hömpölygő, ragacsos folyamában bukdácsol, a végenincs várakozás minden szeletében lappang valami meglepő. Ámde a mindennapi csodák magától értetődő stabilitása néha mégis kénytelen utat adni a fölkavart figyelem álmosan pislogó gyűrűinek. Büszke tornya nagyot roppan ottan, azután elhallgat. Legalább egy koncertélmény röpke, néhány órás idejére.

A fenti, körömnyi hangulatjelentést kiváltó tényezők érzésem szerint utat találhattak annak a -meglepően nagy erőket felvonultató- közönségnek a tetemes hányadához is, akik 2002. április 25-én tiszteletüket tették a Ferencvárosi Művelődési Központban megrendezésre került Death in June, Scivias, Boyd Rice koncertblokkon. A rendezvény létrejötte a NegativeArt csapatának a munkáját dícséri, akikről azt hiszem nem először hallhat a sötétebb lelki mélységeket feszegető zenei szubkultúrára kicsit is odafigyelő ember. A koncert tapasztalataiból okulva úgy érzem, hogy sok kellemes meglepetés fog még érni minket a jövőben részükről.

Egy –az említett szubkultúrának nálam zeneileg lényegesen avatottabb tagja -akikből szerintem a közönség soraiban szép számmal akadt- valószínűleg nagyon kényelmesen találhatott fogást eme zenei élményen, hiszen a hangvételbeli megközelítések sokrétűsége ellenére azt hiszem kevesen vonnák kétségbe a témavezetés koncepciózus tisztaságát. Ígyhát szükség szerint bárki könyen szembefordíthatta ismereteinek szilárd vonalát a feltámadó hangulati momentumok csapongó hadával. Örömteli tényként fogadtam el, hogy nekem nem volt lehetőségem ilyen fogódzókba kapaszkodnom. Bár valószínűleg élesebb körvonalakkal rendelkező benyomásokkal távoztam volna, de így legalább elkerülhettem, hogy a felidézett dolgok valami skatulya penészes mélyére kívánkozzanak. Azért az elsodródás veszélye –negatív értelemben- azt hiszem nem fenyegetett, mert a két fő zenekar fókuszpontja –ha egészen más előadói eszközök és hangulati elemek talajáról indulva is- egyazon irányban futott. Első ránézésre talán radikálisan különbözőnek is tűnhetett a két koncert légköre, de szerintem ez csak a felszínes szemlélő első benyomása lehetett. Való igaz, hogy a Scivias produkciójában több súlyt helyeztek a látványelemekre az eddig megszokottnál –bár ezirányban régebben sem voltak teljesen közömbösek-, ezek nem kerültek diszharmóniába a hangzásvilággal, mert összetettségük által mélyebben befogadhatóbbá tették a –be kell vallani, ezúttal kicsit nehezebbre sikeredett - zenei anyagot. Ez utóbbi nehézsége persze csak viszonylagosan, a muzikálisabb hangzásvilágukhoz képest értendő (mondjuk személyesen azt tartom emészthetőbbnek), hiszen például a Der Blutharsch előzenekaraként egy meglehetősen noise-os, és a mostaninál –abban a formában- lényegesen keményebb hangvételű anyaggal álltak elő. Talán ennek (meg a rossz hangosításnak) a számlájára írható az a néhány (megjelent, vagy szóbeli) negatív hangvételű kritika is, mely az említett koncertet kísérte. (Véleményem szerint –az említett okot tekinve- némileg kétségbevonható jogossággal.)

Visszatérve az F.M.K.-ba: A kialakult igen súlyos zenei légkört talán némileg oldotta –bár semmiképpen sem higította fel- a vendégzenészek felvonultatásának újfent alkalmazott jó szokása. Ezúttal a Dyas formácó hegedűn játszó hölgytagja gazdagította –szerintem hatékonyan- a színpad, és hangképet. Annak ellenére, hogy néhány elnyújtottabb szám hosszú ütemegységeire nem jutott neki elfoglaltság, aktívan bele tudott szólni a témákba, és nem tudtam eldönteni, hogy ez az összepróbáltság, vagy egyszerűen a zenei tudás eredménye. Talán nem is fontos.

Kicsit konkretizálva a fentebb említetteket, a színpadkép, a tagok megjelenése jellemzően Scivias-os volt (egyedi, egyenruhaszerű, de annál lényegesen szakrálisabbnak tűnő uniformis; sötét drapériával letakart szövegállvány…stb.), viszont egészében véve valahogy kidolgozottabb légkört árasztott. Talán mert elég nagy figyelmet szenteltek a világításnak. Ez utóbbi momentum, valamint a köd jelentőssége a vetítés által domborodott igazán ki, ugyanis a zenészek mögöti háttérre vetítve az egész koncert alatt, nem formai, hanem inkább tartalmi töltéssel rendelkező és elég mély rétegeket karcolgató képsorok futottak. (Tapasztalataim szerint a köd valóban eléggé megnehezíti a fotózást, így ezen megintcsak moroghattak egyesek, s az eredményt látva talán jogosan is, de hát talán nem ez a legfontosabb szempont.) A hangulatstabilitást támogatta helyszín is, lévén színházteremről szó, adottak voltak a lehetőségek az elmélyülésre, valamint a vetítést sem igazán lehetett volna megoldani másképpen.

Ami azt illeti, a Death in June is élt a hely ilyentén adottságaival, letisztultan egyszerű, zsúfolt hangképűnek egyáltalán nem mondható muzsikájuk nem igazán oldódott volna fel egy zsibbadt lábbal tolongó közönségben. A látványvilág is zeneiségüket idézte. Egyszerű, változatlan világítás; tisztára söpört színpad. A zenészek egyáltalán nem hangsúlytalan öltözéke (aprómintás gyakorló, lefüggönyzött sisak, maszkok…stb), valamint az eléggé -de mintegy véletlenül- előtérbe helyezett logók valahogy saját kontúrt, kifejezettebb jelenlétet kaptak ebben a figyelmet el nem terelő közegben. A zenei élmény számomra ambivalensnek volt mondható. Mindenképpen megragadott a valós zenei felszínt alulról alig-alig érintő, mély töltöttség, viszont valami hiányérzet féleség zavarta meg ennek a maradéktalan befogadását, talán éppen a két véglet közötti híd, vagy valamilyen kapcsolat irányában. Nem állítom azt, hogy ezen a ponton nem bírna integritással ez a zene, csak (talán mert nem sok élő ismerettel rendelkezem az együttes szellemiségével kapcsoltban) csupán ez alkalommal nem volt lehetőségem, hogy méllyebben utánnanyúljak.

A Boyd Rice-ról nem sok érdemlegeset tudok mondani, mivel alig láttam belőle valamit, ugyanis sajnos elég kevéssé működtek közre a produkcióban. Az a néhány szám amit már a legvégén adtak elő közösen a Death in June tagjaival, bevallom, nem igazán maradt meg bennem, mivelhogy az indulás kavarodásában, a terem ajtajából visszafordulva tudtam csak megnézni.

Mindezek ellenére végsősoron egy egységes, és azt hiszem mélyreható élmény ballasztjával terhesen, de a súlyt egyáltalán nem bánva távoztam a helyszínről. Köszönet érte a szervezőknek!