Nos, a Garden Of Delight rajongói most jól figyeljenek, mert a kedvenc zenekaruk feloszlása után ez a lemez némi gyógyírként hathat feltépett sebükre. Ez a formáció ugyanis Artaud Seth, a fentebb említett banda fejének új gyermeke. A G.O.D. feloszlása után a Lutherion-os metal riffekkel megspékelt időknek remélhetőleg vége, hiszen a Lib. I olyan muzsikát rejt, melyet a Garden Of Delight az igazi hőskorában produkált. Érthetőbben: vegytiszta, éteri, csodálatos dallamokkal fűszerezett éjfekete gothic rock-ot. Ez eddig nagyon szép és jó, de milyen is a korongon található muzsika?
Artaud-tól mit is várhatna az ember?! Ő nem tud rossz dalokat írni, csak nem mindig a megfelelő hangzásba ülteti át ötleteit. Itt viszont, most a hagyományos értelemben vett gothic rock a muzsika lelke, és olyan bandák hangzása mérvadó, mint a Fields Of The Nephilim vagy a The Sisters Of Mercy. Már az első „The Equinox” című dalnál is a hideg futkosott a hátamon a csodálatos hangulattól. Igen, erre vártam jó ideje, hogy Artaud ismét észhez térjen, és ilyen stílusú dalokat írjon! Szívbe markolóan csodálatos gitárjáték, éjsötét hangulat és ének, okkult dalszövegek.
Másodikként a „Funeral Train” című kompozíció következik, csilingelő gitárokkal, középtempós dobgép ütemekkel, szépen hallható basszus témákkal, és Artaud-tól megszokott énekstílussal. Nagyjából ezen a zenei palettán mozog a Lib. I a lemez végéig. Sok dalra mondanám, hogy egy az egyben olyan, mint a Garden Of Delight, szinte ugyanaz a hangzás, felépítés, körítés. A végsőkig lelassult nyomasztó „Someday” után a „Tower Of Faith” lendületes nótája igazi felüdülés, mely kimozdít az elmélkedő atmoszférából. Igazi laza gothic sláger. A súlyosan lassúnak induló „Nunhood” is ezt a szellős könnyed vonalat képviseli, egyszerű, kellemes nóta. Aztán egy szélsőséges váltás következik a „Temple Of Hadit” személyében. Nyomasztó, sötét, lassú dal, melyben csak némi szintetizátor hangra épülő basszus hallatszik, aztán a vége felé a dob is csatlakozik, így már majdhogynem rituális jelleget ölt magára a szerzemény. Szerencsére lassan de biztosan érkezik a következő tétel a „The Darkness”, mely ismét könnyedebb vizekre evez. A közepe felé bontakozik ki igazán, és így egy remekül felépített dallal találjuk magunkat szemközt. A végére maradt a „God/Aeon” című eposz, mely több mint 8 percével a lemez leghosszabbja. Az éjsötét kezdés után a dal a közepe táján engedni kezd nyomasztó mivoltából, de még így is egy komor, betegesen sötét kompozíció. A lemez 9. dala nincs a borítón feltüntetve, ez a bónusz nóta, mely több mint 6 percen át hangfoszlányokkal, és sötét hangulattal zárja le a lemezt.
Az album végén mindig elkap a kényszer, hogy ismét nekiugorjak a meghallgatásának.
Nem említettem még a szövegvilágot, melyet, ha egy szóval kellene kifejeznem, az okkult volna. A Lib. I utalás Aleister Crowley egyik leghíresebb/ leghírhedtebb munkájára, a Liber Al Vel Legis, vagyis a Törvény Könyvére. Említett mű, a modern sátánizmus alappillére, mondanivalója, "Tégy amit akarsz s légyen ez a legfőbb törvény". Maga a mű a modern okkult filozófia egyik alapköve, mely az új korszak, a Horus korszakának törvénye, ami útmutatóul szolgál a mai korszak emberének. Én nem vallom ezt a filozófiát, hogy kinek tetszik, azt döntse el ki-ki maga. Amúgy a lemezborítóból, és a formáció honlapjáról sem derül ki, hogy ki/kik dolgoztak a lemezen, azon csak Artaud Seth neve szerepel. Gondolom a basszustémáknál „Frau Seth”(Yava) segédkezett, de ez sehonnét nem derül ki. Mivel a bandának vannak élő fellépései is, ezért biztosan vannak a „mesteren” kívül egyéb tagok is.
Remélhetőleg lesz még folytatása a Merciful Nuns-nak, mert ezt szívesen hallgatom, ellenben a Lutherion-os metal keménykedéssel.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
