Hajnal
Most egy kis csendre vágyom,
-virradatra.
Üres utcákra,
és a pillanatra,
-amikor eltűnsz végre belőlem,
és nem kell többé várnom Rád.
-üres hajnalok és üres utcák,
emberek, akik mégis tudják,
hogy az eső csak esik,
s én könnyezem
-hajnal.
1997. június 7.
Elfelejtettem köszönni,
látom, hogy elvárják tőlem,
de nem tudom megtenni.
Elhagytam a lapockámat
bottal ütöm a gyomrát,
látom mielőtt nyúlnék,
hogy nyúlok.
Érthetetlenek az emberek,
s ez szemembe szúrja
a napot.
Nagyon félek, hogy
mindjárt jönnek és
elveszik a szavamat.
Összemennek rajtam a ruháim,
se-szó, se-beszéd egyre kisebbek,
már nem férek bele.
Na lerakom, mert itt vannak...
Ültesd el a kertedben az elmúlás magvait,
Öntözgesd, hogy kihajtson,
Ápolgasd, hogy érjen,
Nézegesd, hogy érezze, hogy szereted.
Aztán vedd le az érett gyümölcsöt,
Szórd szét, hogy kifröccsenjen a leve,
Taposd el, hogy ne is lásd többé,
hogy egy legyen a semmivel.
Szórd szét a kertedben a jövő hamvait,
Vonj köré kerítést,
hogy ne tapossák állatok,
Építs fölé tetőt,
hogy ne mossa az eső,
Húzz köré falat,
hogy ne fújja a szél.
Aztán dögölj meg,
és szórasd a hamvaidat
a jövő hamvai közé.
1996. október 2.
...Hát ott várlak Téged,
ahol eddig vártalak,
a felhőkön ülve,
a fűben elterülve,
az úton sétálva,
a vízben elmerülve,
a szikláról ugorva,
a mélységbe zuhanva,
nappal álmomban
és
éjszaka ébren
hát így várlak én Téged,
az örökkévalóság
szerelmében...
1996. október 14.
Körhinta
lihegd rá a
vasúton galambokat
néző abszurdumokkal,
az optimizmus kertjében
nevelgesd az életed
gyomjait,
aztán szüld meg az
őrültek világában
csúszó-mászó
kerekeken babakocsiból
kilógó horgolótűt,
menj át a helyiségbe,
ahol a parókák párosodnak,
és dobáld szét
a tetőcserepeket,
és kiszállhatsz.
De csak egyszer.
1997. január 16.
Megjelent a Tajtékos Sorok I. számában
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
