Nézz rám
Nézz rám, amikor vörös már a nap,
arcod legyen ága sugarainak
nézz rám, mikor a hold bágyadt,
s fénye leszek a világnak.
Nézz rám, mert érzem, elhagy a jó,
olyan a tekinteted, mint egy takaró,
csak nem érzem még melegét szemeidnek,
nézz, hogy királylánya legyek a csendnek.
És most is félek, mikor nincs okom,
kékszínű szemeid ostorom,
nézz rám, a vigasz örökkévaló.
nézz rám, mert érzem, elhagy a jó.
Hallak akkor, s ígérem néked,
leszek az eged, leszek az éjed,
nézz rám, akarom, soha másra,
hogy világítsak a világra.
Kín
Metszőfogai a kínnak,
harapnak, cibálnak, szívnak,
fekete vérem remeg,
nem érinthetem testedet,
szemeim magánytól áznak,
lelkem sebei fáznak,
hiányod belém kövült,
bolond vagyok és őrült,
vagyok hitedben ázott,
beteg és megtépázott
kínok szikrái hívnak,
mert tüze vagyok a kínnak,
beléd betegszem, tudom,
képzeletbeli Krisztusom.
Szerelem
Eltiporlak istennel,
felemellek szerelemmel.
Rád hajolok égő aggyal
leszakadok róla faggyal.
Szöges drótba bugyolállak,
bemutatlak a halálnak.
Héjatollal cirógatlak,
mint a vizet felkavarlak.
Tíz körömmel kikaparlak
szívemből is, ha akarlak.
Kiátkozom ám, mint mérget,
testedből a drága véred.
Vonat alá becsalnálak,
mint az étket kívánnálak.
Farkasverem közepének
vértavában ölelnélek.
Áldanálak könnyes dallal,
óceánnal, sivataggal…
Semmim sincs
Semmim sincs, láthatod,
tenyeredbe férek.
Neked van halálod,
életed temérdek.
Karmazsinvörös vér
csorog ereidben,
énbennem fekete,
fekete lett minden.
Édes mézként nyeled
harmatát az égnek.
Ajkaimra nem jut
csak keserű méreg.
Soha nem is nézett
énreám az isten.
Semmim sincs, mégsem fáj,
hisz már lelkem sincsen.
Végtelen
Valami kis sejtést,
Végtelen felejtést,
Hozd kínomra véred,
Vörös gyöngyű mérged,
Parázs szót, felizzót,
tűz –ajkadon ringót.
Hozz fejemre átkot,
Hallhatatlanságot,
Sikolyt magányomra,
Lidércet álmomra.
Nélkülem
Ajkadon szegek, nélkülem
szúrják ajkamat.
Hajadon fény van, nélkülem
már újra vad.
Lábadon remegés, nélkülem
örökkévaló.
Átfogsz, de a remegés se jó.
Hogy lehet, hogy nélkülem
a semmi járul énnekem?...
Miért az én ölembe hull
lázasan, betegen minden?
maradj meg és szeress nagyon,
nélkülem.
Sóbálvány
Sóbálvány leszek, ha hátrafordulok,
nem nézek vissza rád, istenem.
De miért mondtad, hogy előre nézzek,
ha előttem senki nincsen?
Megjelent a Tajtékos Sorok III. számában
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
