Hocico

Mexikóban élni valószínűleg nem túl jó. Különösen, ha a fővárost, Mexico City-t tekintjük. A világ legjobban szennyezett városa, a maga hihetetlenül magas bűnözési rátájával nem a legmegfelelőbb hely a békés és hosszú életre.

Milyen zene születhet egy ilyen helyen? Kellemes, latinos, á lá El Mariachi? Vagy valami ultra-agresszív, embertelen torz rettenet? Hallgassatok Hocico-t, rögtön megtudjátok! A két mexikói srác, Erk Aircrag (szöveg és ének) és Racso Agroyam (billentyűk) által alapított zenekar a kellemeset a brutálissal, a dallamosat a torzzal elegyíti, s így készíti sajátos zenéjét. Ha már hasonlítani kellene valamihez, akkor a Leaether Strip neve merülhet fel. A lemezeken lassabb, dallamosabb, filmzene-szerű instrumentális darabok és gyors, táncos, agresszív dalok váltják egymást, torzított, üvöltő énekkel. A dalok - hol angolul, hol spanyolul - erőszakról, perverziókról, brutális mindennapokról, embertelen életről szólnak. Mindazt a szennyet igyekeznek megjeleníteni, mellyel életük során szülővárosukban találkoztak, s melyről az útikönyvek, szappanoperák mélyen hallgatnak.

Az együttes csak legutóbbi "Signos de Aberracion" lemezével lett vált igazán ismertté Európában, pedig már több, mint tíz éve dolgoznak ezen a néven (melyet "Osziko"-nak kell ejteni, s szájat, állkapcsokat jelent - mellesleg egy elég durva kifejezés Mexikóban, lehetőleg ne használjuk, ha arra járnánk). A két rokon kezdetben elsősorban otthon zenélgetett, s csak ismerősöknek mutatta meg a zenéjét. Első koncertjüket is Erk házában adták, s csak annak sikere után kezdtek neki a demo-gyártásnak.

Három demo-kazettájuk készült, melyek egyre nagyobb ismertséget hoztak számukra, s ezt több mexikói koncertjükkel fokozták tovább. Hamarosan kiadóra is találtak, s 1997-ben megjelenhetett első CD-jük is. Innen már egyenes út vezetett a nemzetközi ismertséghez és elismertséghez, melynek biztos jele, hogy egyre gyakrabban megfordulnak Európában is, szinte az össze jelentősebb fesztiválon fellépve.

Zenéjük a kezdetektől nem sokat változott, agresszivitása még mindig ugyanaz, csak az egyre jobb hangszerparknak köszönhetően bonyolódott, finomodott egy kissé. Sajátos dallamvilágának köszönhetően eltérő tudott maradni a többi hasonló úton járó együttestől, és valószínűleg a jövőben is megtartja ezen különleges vonását.

Ha valaki kedvet kapott volna megnézni őket, legközelebb a Wave Gothic Treffen-en láthatja őket, a "Dulce Liquido" projectjükkel lépnek fel. Érdekessége a dolognak, hogy itt a billentyűs fog énekelni, és az énekes nyomkodja a billentyűket.

S hogy mi közük van a pókokhoz? A zenekar, s a két zord kinézetű mexikói srác jelképe egy hatlábú pók, hátán nagy "H" betűvel...