Volt egy film: Párizs, Texas. Ha megtalálod benne magad, nincs miért beszélni róla, ha beszélni akarsz róla, semmit sem értettél meg. Valami hasonlót próbál megragadni zenéjével az említett film címét felvett, később Holdra változtatott fiatal dark wave zenekar. Nincs előregyártott ideológiájuk, nincs túlmagyarázott szöveg („…zenecentrikus zene…”), nincs zenei akrobatika, ellenben van magány és borús idő, zárkózottság és fájdalom. A kor hangulatának egyik lehetséges megragadása.
Mit lehet megtudni egy fiatal zenekarról, amely viszonylag keveset koncertezik és zárkózott anonimitásba burkolódzik?
Mit lehet elmondani egy fiatal zenekarról, amely szűknek érzi a hazai koncertlehetőségeket („…mocsár, ami itt van, bár még csak a bokánkat verdesi…”) és úgy véli: a tehetség határainkon túl könnyebben érvényesülhet?
Semmit. Mindent.
Egyszerre irritál és imponál az az elszánt magabiztosság, mellyel a dark wave újonnan alakult reprezentánsa – szóban – bemutatkozik. Illetve nem mutatkozik be. Önmagukról keveset árulnak el („…nem lényeges, hogy kik vagyunk – egy zenekarról van szó és az érzéseinkről, amiket átadunk, amit befogadnak; ha sikerül megteremtenünk a kontaktust a színpad és a nézőtér között, minden más jelentéktelenné válik…”), inkább a zenét ajánlják és a hangulatot, amit a színpadon tudnak igazán megfogni és megfogalmazni.
Első koncertjüket a múlt év őszén a Lyukban tartották, ahol néha hiányzik az intenzív figyelem – őket ismeretlenül is megtapsolták.
A következő fellépés már a Pecsában volt. Itt, bár az Aktus után léptek fel, mint utó-előzenekar, mégis több százan maradtak és tisztelték meg figyelmükkel a különös, sejtelmes hangulatot árasztó zenét. Bár a közönség egyértelmű szimpátiával fogadja a zenekart, a Hold tagjai bénítóan behatároltnak érzik a fellépési lehetőségeket („…kevés az esély a reális megmérettetésre…”), de a jó zene kitörhet a korlátok közül, akár nyugat felé is, márpedig a Hold – saját bevallása szerint, természetesen – jó zenét csinál. Sem az önmenedzselésbe, sem az önreklámozásba nem kívánnak túl nagy energiát fektetni („…értsd meg, mi játszani akarunk, ez a dolgunk, nem a pedálozás…”), elutasítják a karrierizmust, ennek ellenére mindenkivel meg akarják ismertetni magukat. Az egyetlen, amiben egyértelműen bízhatnak, már megint és még mindig a zene, ami a sok napsütéses tengerparti műmosoly után a Hold és a lélek sötétebb, magányos oldaláról mesél érzékenyen, befelé fordulva: rólam és rólad szól, a magányodról, a fájdalmadról, a rossz álmokról, amiktől ébren is rettegünk.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
