David John Haskins, alias David J csaknem 40 esztendeje van a zenész pályán. Love and Rockets, The Jazz Butcher és természetesen a Bauhaus. Élő legenda, aki nagyjából akkor ragadott gitárt, amikor én fogantam - borzongtató időtávlatok. Mindenesetre túl nagy tüzijáték nem köszöntötte fővárosunkban, de nem is a felhajtás miatt lépett ezen a langyos szeptemberi vasárnap színpadra a NegativeArt szervezésében.
Ha a "közeli" dekádot tekintjük át, a szólómunkák és filmzenék mellett David a "csináld magad" szlogen égisze alatt szobakoncertek sorozatát adta, beutazva az Egyesült Államokat. A csavargások idején számos benyomását öntötte dalba, mintegy dupla albumnyi szerzemény született ez idő alatt. Ennek esszenciájával, a Vagabond Songs-al érkezett hozzánk, de nyilvánvaló volt, hogy merít a múltból egy jó kanálnyit.
Mi lehetne nagyobb húzás szervezési szinten, mint az egykori Bauhaus alapító-basszerost és Lugosi Bélát egy színpadra álmodni? A halhatatlan Bela Lugosi's Dead szerzeményt Peter Murphyvel azonosítják elsősorban, talán kevesebben jegyzik, hogy a szöveg David J-nek tulajdonítható. Így vélhetően nemcsak az UN-DEAD bábelőadását előadó Kiss Ágnesnek volt különleges ez az este... A Lugosi Bélát kilenc fejezetben elmesélő haláli színjáték ugyanis a fentebb említett szerzemény interpretációjával indít. És tapos a mi hángörien drakulánk köpenyére szeretettel.
Ki tudja, talán az esendő Lugosi és David között vélhetőek párhuzamok - gondolkodtam ezen, de mindezt csak suttogom. Mennyire szorulhat bele a Bauhaus múltjába egy fiatalember, aki utána harminc évig - valljuk be - már csak az árnyékában muzsikált a gothic-posztpánk alapvetésnek? Eltérőek az ízlések, de engem a Love and Rockets sosem döngölt a földbe, azon kívül meg inkább a Murphy-szólókat tartottam számon.
Jelentem, Haskins úr is jól el volt, például a Not Long For This World egy nagyon hangulatos dark-kabaré korong, amit igazi örömmel hallgattam volna végig ezen a magányos vasárnap este a PremierKult-ban. Nem ez történt természetesen, ehhez hat esztendővel korábban kellett volna érkeznie hozzánk. A jelen repertoárja a gunyoros-kritikus Karel Kryl (csehszlovák költő-zenész) szerzeményével indított, majd a Who Killed Mr Moonlight klasszikusa hangzott el - a Bauhaus másik toposza. Akusztikus előadásban hallani a szerzőtől - igazi ínyencfalat az ilyesmi! Az utána sorakozó dalok elsősorban a jelen szerzeményei, néhol country-s beütéssel, egy szál gitárra hangszerelt nóták. Nem verték ki nálam a biztosítékot, de kiemelve voltak azért egészen jó pillanatok is. Ilyen a The Day That David Bowie Died, ami a halhatalan Kaméleon előtt tiszteleg, első hallásra már fülbemászó remek. Amúgy talán nem túlzás állítani, hogy Bowie szelleme Béla mellé csücsült az egykori Vörösmarty mozi színpadán ezen az estén, aki nem hiszi, csak hallgassa meg a In The Wake of Lady Blue, vagy a Vesuvio's Window nótákat.
Végezetül annyit, az égiek nem álltak az este mellé teljes bedobással. Az érdeklődők száma lehetett volna nagyobb, a csillárról nem lógtak az emberek, az biztos. Remélem mindezek ellenére még marad a honi szervezésben elég hit és dac, hogy újra meg újra megfusson ilyen köröket. Mert a jövő nem lehet csak a tribute fesztiváloké.
fotók: Valovics Tímea
