Death in June - Budapest, 2014. december 17., Dürer Kert
A Death In June, azaz Douglas Pearce hosszú kihagyás után, 2013-ban felkerekedett jelenlegi otthonából, Ausztráliából, és hosszabb, három különböző koncepcióra épülő szakaszból álló turnésorozatra indult. Már az első, az USA-ra korlátozódó koncertsorozat a Douglas P. munkásságát általában övező fordulatokkal indult: az érdeklődés olyan nagy volt, hogy salemi koncertjükre például 12 óra alatt elfogytak a jegyek, máshol ellenben a helyi antifasiszta szervezetek kísérelték meg a koncertek betiltását (ez Chicagóban, illetve a turné második szakaszán, Londonban meg is történt.) A koncertek folytatódtak 2014-ben is, az USA-ban a “Death of the West” című sorozattal, majd az év második felében Európában, “Giddy Carousel” címmel.
A Death in June a 2008-as “The Rule of Thirds” óta nem adott ki stúdióalbumot. A monumentális 2013/14-es turnét megelőző kreatív periódus eredménye a “Peaceful Snow” (2010), illetve “The Snow Bunker Tapes” (2013) című albumok; mindkettő korábbi szerzemények akusztikus, live jellegű újragondolásait tartalmazza. A Peaceful Snow keletkezése figyelemreméltó: Douglas P. egy videómegosztón találta meg Miro Snejdr zongorakísérettel készült akusztikus DIJ-feldolgozásait. Annyira megtetszett neki a fiatal zenész munkája, hogy hamarosan közös stúdiómunkába fogtak, és ennek eredménye lett a Snejdr koncepciójában feldolgozott Death in June-dalokat tartalmazó, 2010-es album.
A Miro Snejdr a “Giddy Carousel” turnéra csatlakozott a Death In June line-uphoz, a koncert felvezetője az ő szólóprodukciójából állt, mely klasszikus zongorahangzásra és visszafogott elektronikára épült. Sajnos ezen produkció alatt kellett szembesülnünk az este egyetlen kellemetlenségével: a nagy érdeklődés ellenére a kisteremben tartották a koncertet, és ez korlátozta a zenészek mozgását is (Douglas P. például a színpad szélén kuporogva várt türelmesen a felvezetés végére). Ezen kívül az első sorban hangoskodó rendzavarót sem sikerült kellő hatékonysággal eltávolítani. Nem tudom, hogy az illető csak túl sokat ivott, avagy a helyi antifasiszta szervezetek félreinformált képviselőjeként igyekezett megzavarni a koncertet, viszont Miro Snejdr részéről kis híján tettlegességig fajult a dolog.
Ezzel el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, mely a Death In June munkásságát mindig is végigkíséri: provokáció, ellentmondás. A szociális médián nem tudunk DIJ-t hallgatni anélkül, hogy ne találkoznánk heves ideológiai szócsatákkal a kommentek között. Douglas P. titkos fegyvere az ideológiák ütköztetése, egy fronton belüli egymás ellen fordítása a koncerteken is jelen van: a zenészek katonai egyenruhában, illetve vegyvédelmi felszerelésben jelennek meg a színpadon, melyet “Whip-Hand” és a “Totenkopf6” szimbólumaival kiegészített EU-zászlókkal, valamint a középen elhelyezett, szivárványszínű Gay Pride zászlóval dekoráltak. Douglas Pearce a már jól ismert maszkkal az arcán lépett a színpadra, ezt a koncert felénél férfias napszemüvegre cserélte. A rejtőzködés, a maszkok a DIJ-színjáték alapkellékei, arra utalnak, hogy a mondanivaló enigma, rejtjelezett beszéd, melyhez nincs megoldó kulcs. Ennek a zenének az üzenete nem értelmezhető, nem önthető szavakba. “What ends when the symbols shatter?” kérdezi egyik legmeghatározóbb daluk, mely számomra legközelebb áll egy értelmezéskísérlethez: egész civilizációnk kulturális, politikai és vallási szimbólumokra épül, melyek célja, hogy programozzanak minket, bizonyos reakciókat váltsanak ki belőlünk. Douglas Pearce ezeket a szimbólumokat eredeti környezetükből kiszakítva, zavarbaejtő, ellentmondásos környezetekben egymásnak feszítve zúdítja a közönségére, ezzel kiprovokálva a kellemetlen kérdést: mi történne az emberi kultúrával az ideológiák lerombolása után? Douglas P. zseniális provokatőr, akit egészen fiatal kora óta az ideológiai, vallási és társadalmi konfliktusok kíméletlen sorozata formált végtelenül cinikus, ugyanakkor higgadt gondolkodóvá, és aki belát a történelem színfalai mögé, ugyanakkor jól szórakozik azon, hogy az emberek többsége nem, ezért a Death In June munkássága gyakran a végletekig felkavarja őket.
Azok számára, akik értően fordulnak a DIJ munkássága felé, a budapesti koncert igazi élményt jelentett. Az első dalokat Douglas P. elektronikával és ütősökkel adta elő, Miro Snejdr kíséretével. Majd gitárra váltott, a színpadra pedig megérkezett John Murphy, aki a ritmusszekciót vette kezelésbe, időnként kellő brutalitással. A koncert hangulata kiváló volt, a legmeghatározóbb dalok többsége elhangzott: (a teljesség igénye nélkül) He’s Disabled, Rose Clouds of Holocaust, Ruins and Men, Death of the West, She Said Destroy, All Pigs Must Die, Luther’s Army, But What End When the Symbols Shatter?. Douglas P. jó hangulatban volt, a “Runes and Men” szövegét kicsit átírva “magyar bort” emlegetett, illetve a “ráadásszám” előtt viccesen megjegyezte, hogy ez nem volt az igazi ráadás, mivel a zsúfolt teremben a zenészek nem tudtak lemenni a színpadról.
Az estet felvezető Cawatanát utoljára a Gyárban hallottam, így fellépésük kellemesen nosztalgikus érzéssel töltött el. Mindössze pár számot játszottak, a kellemesen borongós, tradicionális, tangóharmonikával kiegészített vérbeli neofolk hangzás méltó bevezetése volt az érdekes és értékes estének.
fotók: Major Brigitta
