Marcus Aurelius Elmélkedései*

Marcus Aurelius negyvenéves korától, 161 és 180 között volt a Római Birodalom császára. A filozófus-császár uralkodásának nagyobbik részét katonai táborokban töltötte, ott is halt meg, a dunai határok védelméért folyó háborúban. Az Elmélkedésekben összegyűjtött feljegyzései túlnyomó részét hadjáratai alatt írta.
Ahogyan a japán Hagakure-t, a szamurájok kódexét a halál filozófiájaként is nevezik, a laikus, tehát jelen esetben, a filozófia tudományában mélyebb és átfogóbb ismeretekkel nem rendelkező számára, első benyomásként az Elmélkedések valószínűleg annak nyugati változatának is tűnhet. Persze a Hagakure-val való túl szoros párhuzam vonása nem indokolt. Az Elmélkedések filozófiai rendszerét a sztoicizmus, vagy ahogy röviden emlegetni szokták, a sztoa adja. A sztoicizmus a szenvedélymentes, természetes életmódot, szigorú erkölcsiséget tanító ókori görög-római filozófiai iskola volt. Nagyon letömörítve, szemléletmódjának - ami az Elmélkedések egész gondolatvilágán átüt – fő jellemzője a bölcs belátáson alapuló szilárdság, és az állhatatosság az élet szerencsétlenségei és megpróbáltatásai közepette.
A feljegyzések egészén visszatérő motívum a halál és az elmúlás, a minden mulandóságának kérdésköre.
Egyes részeken konkrétan érződik a monizmus** és a panteizmus*** lehelete („…a világ szinte egyetlen élőlény, egyetlen anyag, egyetlen lélek; /…/ Minden onnan ered vagy közvetlenül, vagy közvetve, abból a közös vezérlő értelemből. Így az oroszlán torka, a pusztító méreg, minden, ami kártékony, mint a tövis, a mocsár, csak tartozéka a világ szép és jeles dolgainak. Ne képzeld tehát, hogy ezek más lényegűek, mint amiket tisztelsz, hanem inkább elmélkedj közös eredetükön.” Más sztoikus értelmezések szerint: az emberben lakozó istenség, az embernek a közös őselemből származó része.) Ez mellett számos hozzáállásában a keresztény tanok atmoszférája is feltűnik.
A mű olvasásával csínján kell bánni, mert felületes, kellő átgondolás nélküli olvasása esetén az olvasó igen könnyen eljuthat valamiféle pesszimista, nihilista szemléletmódhoz, úgy értékelve, hogy semminek semmi értelme, minden csak pillanatnyi állapot, mivel minden felett ott lebeg a halál, az elmúlás lehúzó tudata.
De Aurelius gondolatmenete, levezetései a végeredmény szempontjából nem ezt a tendenciát célozzák meg. A múlandóság alapjaira helyezett etikájával sokkal inkább emberi gyarlóságainkat állítja görbe tükörbe, a gondolkodó olvasót szembesítve a negatívummal és talán valamelyest jobbítani is őt ezáltal.
Ennél konkrétabb célt is megjelöl: „A földi lét egyetlen gyümölcse a tiszta érzésvilág és a közérdekű tevékenység” – írja. Ebből kifolyólag a természettel való összhang tanulmányozása és annak megtalálására való törekvést végigkíséri az emberi közösség eszményképének pozitív gondolata is.
A mű mindenképpen az egyetemes kultúrának egy híres és figyelemreméltó alkotása. Azok számára, akiket érdekelnek az életről, az emberekről szóló mélyenszántó bölcsességek, mindenképp alapmű. Engem helyenként stílusában Weöres Sándor A teljesség felé című munkájára emlékeztetett.
Végezetül lássunk néhány szemelvényt a könyvből, hogy mire számíthat, aki vállalja pár órára az alámerülést:

„Hánynak-vetnek a külső események? Találj már rá időt, hogy valami jót tanulj, s szüntesd be az ide-oda kapkodást. De vigyázz, nehogy valami más tévelygésbe bonyolódj! Mert balgák azok, kik sürögve-forogva belefáradnak az életbe, s nincs határozott céljuk, ami felé minden törekvésüket és egész eszmevilágukat irányítanák.”
„Az emberi élet tartama pillanat; az anyag változó, az érzékelés homályos; egész testünk összetétele könnyen romlandó; a lélek ide-oda kapkodás; a szerencse kifürkészhetetlen, a hírnév bizonytalan. Egyszóval: minden testi dolog rohanó vízfolyás, minden lelki jelenség álom és ködkép, az élet harc és számkivetés, az utókor dicsérete feledés."
„Az egyik lény siet a létbe, a másik siet el a létből, s abból is, ami most keletkezik, valami máris elmúlt. A világot szakadatlan áramlás, változás újítja meg, mint ahogyan a végtelen örökkévalóságot az idő megállás nélküli folyamata frissíti fel. Ki az ebben a soha nem pihenő áradatban, aki az elrohanó dolgok valamelyikéhez különösebben ragaszkodnék? Mintha valaki a röpködő verebek közül akarná kiválasztani a szívének kedveset – de íme, már el is tűnt szeme elől! Olyan az ember élete, mint a vérpezsdülés, vagy a lélegzés. Mert igazán mindegy: egyszer beszívni és kilehelni a levegőt – amit pillanatonként megteszünk -, vagy az egész légzőképességet, amit tegnap, tegnapelőtt, születésedkor kaptál, oda visszaadni, ahonnan kezdetben vetted.”
„Ami gondolatvilágomon kívül esik, az egyáltalán nem tartozik gondolatvilágomra. Tanuld meg ezt, és semmi meg nem ingat.”
„Szoktasd magad hozzá, hogy minden emberi cselekedet láttán, ha lehetséges, tedd föl magadnak a kérdést: vajon milyen célból teszi ez ezt? De önmagadon kezdd, és először önmagadat vizsgáld meg.”
„Nemsokára mindnyájan a föld alá kerülünk, azután maga a föld is elváltozik. Majd e változás eredménye is elváltozik a végtelenségig, és e változások eredményei ismét a végtelenségig. S aki elgondolja e fordulatok és változások egymásra toluló hullámzását, gyorsaságát, az megvet minden halandó dolgot.”
„Nemsokára magad sem leszel sehol, s azok a dolgok sem, amiket most látsz, sőt egyetlen ember sem azok közül, akik most élnek. Mert minden már eleve úgy keletkezett, hogy változzék, módosuljon, elpusztuljon, hogy helyébe sorjában más és más keletkezhessék.”

* Újabb fordítások az Elmélkedések címet szokták választani.
** monizmus: E szemlélet szerint a valóság egységes, és minden egyetlen princípiumra vezethető vissza. Ez az alapelv pedig vagy szellemi, vagy maga az anyag. Ami más, mint ez az alapelv, az vagy látszat, vagy pedig ennek az egynek másféle megjelenési módja.
***panteizmus: Ez a világszemlélet a világmindenséget azonosítja Istennel vagy az „istenséggel”. „Minden isten.” A monizmusnak, vagyis a „minden egy”- gondolkodásnak a vallásos változata.

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2012. 11. 25. - 11:50 | © szerzőség: Andriska István