"A fényben állva soha nem akartam jó lenni. A fény most magához vonzott, és látásom elvakította. Élettelenül előre a fényben. Bele a fénybe. (Siouxsie & the Banshees: Into the Light)
A Siouxsie and the Banshees története a 70-es évek közepének forrongó Londonjában indult. Siuoxsie Sioux-nak az együttes vezetőjének extravagáns, botrányos és kreatív személyisége rajta hagyta nyomát a 70-es 80-as évek fordulóján mint az új hullám egyik ikonja. Két évtizedes pályafutása során egy bizarr punk bandából sikerült egy igazán figyelemreméltó és egyéni hangú formációt létrehoznia. Kevésbé ismert hogy a new wave későbbi csillagai közül ketten is (Sid Vicious és Billy Idol) a Banshees-ban kezdte pályafutását. Siouxsie csillapíthatatlan önkifejezési vágya (1978 és 1988 között szinte majdnem minden évben megjelent egy album, eközben még egy párhuzamos projectet-a Creatures-t is működtetett) néhol a minőség rovására ment, ám munkája nagy része, olyan albumok mint a pl. a "Kiss in the Dreamhouse" mára az underground zene klasszikusai között foglalnak helyet.
Egy különös lány
Siouxsie (ejtsd. :Szúzi) Susan Dallion néven született. Gyerekkora meghatározó élményei a rettegés, a gyűlölet és a fájdalom voltak. Mr. Dallion ugyanis masszív alkoholistaként sokszor részesítette ezekben családját. Susan annyira gyűlölte, hogy egyszer meg akarta mérgezni. 9 éves korában Susant egy környékbeli férfi megpróbálta megerőszakolni. Ettől a szörnyű élménytől sokáig nem sikerült megszabadulnia és óvakodott a férfiaktól - éppúgy mint az italtól. 14 éves korában apja meghalt és a lány végre felszabadulhatott. Nővére, aki a művészeti főiskolán tanult néha magával vitte az évzáró ünnepségekre, ahol Susan megismerkedhetett az új áramlatokkal. "Tudtam, hogy milyen csodálatos ez. "-nyilatkozta később erről az időszakról. -"senki sem ütött meg és nem láttam embereket vedelni és verekedni. . . "
Egyre extrémebben öltözött és viselkedett, megdöbbentő színekre kezdte festeni a haját, Patti Smiths és a glamsztárok hatására ekkor vált Susanból Siouxsie. "Fontos akartam lenni - emlékezik. -Jelenteni valamit.” Önkifejezési vágya egyenlőre csak a minél polgárpukkasztóbb viseletekben merült ki, buszon szívesen utazott átlátszó pólóban, bőrkorbáccsal a kezében, vagy vezette pórázon a barátját. Siouxsie először modellként próbált elhelyezkedni, de túl bizarr volt az ügynökségek számára. Titkárnői karrierje is hamar kudarcba fulladt - az okokat elképzelhetjük… Egy ilyen személyiség számára mi sem volt természetesebb, hogy csatlakozott egy új, dühös és minden eddiginél deviánsabb szubkultúrához - a punkhoz.
Egy különös társulat
1975 egy borongós decemberi estéjén Siouxsie megismerte azt a bandát, ami a legnyersebben és leghitelesebben adta
vissza a punk eredeti szellemiségét - a Sex Pistolst. Simon Barker, Steve Bailey, Billy Idol, Sue Catwomen és Siouxsie megalapítottak egy társaságot ami Bromley Contingent néven vált ismertté. Működésükben az általuk teremtett morbid divat legalább annyira fontos volt, mint a zene, amiért rajongtak, a Sex Pistols. A lényeg az önkifejezés, a személyiség felszabadítása volt brutálisan és bármi áron. Először melegbárokban és más alvilági szórakozóhelyeken léptek föl, majd követték a Pistolst Franciaországba. Itt egy arab megütötte Siouxsie-t mert egy előadáson horogkeresztes karszalagot viselt (hozzá fekete PVC-harisnyát és topless-ruhát). Később ellentmondásosan nyilatkozott az esetről, ahogy David Bowie tette, aki egyszer náci karlendítéssel üdvözölte az újságírókat. "Siouxsie azt mondta, hogy a szvasztika "csak vicc" volt, de azt is hozzátette, hogy "a nácik nemcsak antiszemiták voltak, hanem anti-bárkik is, ahogy én is…" A nemzeti front ekkor kezdett el nagyon érdeklődni a lányról, aki megrémült, és visszavonta a nyilatkozatot.
Steve Bailey, a Bromley Contignent egyik tagja felvette a Steve Severin nevet, ő és Siouxsie egy együttest terveztek Billy Idollal aki nemrég hagyta el a Chelsea-t és a Genetration X-et. Malcolm McLaren a Sex Pistols managerének javaslatára Sid Vicious került a dobokhoz. A gitáros Marco Perroni lett. Ezzel megalakult a Siouxsie and the Banshees. (A Banshee házi szellemet jelent az ír-kelta mitológiában) Először 1976 Szeptember 20-án egy kétnapos punkfesztiválon "játszottak" a londoni 100-as klubban. A fellépés csak azon egyszerű oknál fogva nem sikerült túl fényesen, hogy a többi bandához hasonlóan a leendő "Bashee"-k nem konyítottak sokat a zenéhez. (Severin például egyszer kategorikusan visszautasította a zeneórákon való részvételt a Dulwich College-ben mert azok kötelezőek voltak.) Egyetlen számot "játszottak" el a Lord's Prayer-t ami a rendhagyó előadásmód miatt mindezek ellenére emlékezetes maradt. (több mint 20 percig tartott.) A rosszul sikerült este után Sid Vicious-t őrizetbe vették (mint tudjuk nem túlcsorduló emberbaráti szeretetéről volt híres). Ezt betetőzve a vizsgálati fogság ideje alatt elolvasott egy könyvet a közismert amerikai tömeggyilkosról, Charles Mansonról. Ekkor az együttes többi tagja egy Sex Pistolsról szóló TV-showban tűnt fel. Sid csatlakozott is a punk csapathoz és rövid pályafutása során annak prominens személyiségévé vált. Siouxsie érdekes személyisége jobban felhívta magára a műsorvezető figyelmét, mint maga a Pistols. Malcolm McLaren, aki a színfalak mögül figyelte az eseményeket, később elmondta, hogy a műsor ideje alatt égtek a vonalak, annyi lemezcég érdeklődött a Banshees után.
Az első évek
"Ettől a naptól fogva" - mondta Steve Jones -"Minden más lett. Ezelőtt csak a zene volt. Most itt a média".
Siouxsie mégis túl provokatívnak bizonyult a legtöbb cégnek, nem sikerült megegyezni egy egész sor lemezvállalattal, mint például az EMI az RCA vagy a Chirsalys, míg végül 1978 júniusában a Polydor szerződtette a bandát. Három albumra szóló szerződést kötöttek, ami megmentette a Banshees-t attól, hogy a hasonló kezdő új hullámos zenekarok sorsára jussanak. Ekkora ugyanis a punk kifulladt. 1979-ben Sid Vicious öngyilkos lett, miután megölte barátnőjét. A Sex Pistols feloszlott, a mozgalom pedig kommercializálódott vagy végleg a föld alá kényszerült. A Punk okozta viharnak nagyobb volt a füstje mint a lángja…
1978-ban végre megjelent a Banshees első albuma a The Scream. Az ezt megelőző single a Hong Kong Garden a 3. helyig kúszott a slágerlistán, a lemez pedig a 12. helyet szerezte meg. A The Scream egy vad, kaotikus és nyers hangzású munka. Bár egészében még bővelkedik a punkos stílusjegyekben már a második szám - Jigsaw feeling - jelzi, hogy itt valami egyéniről, valami újról van szó. Zeneileg hasonlóan minimalista mint a The Cure korai dalai. Siouxsie stílusa elég nehezen és lassan alakult ki, a The Scream brutalitásának és fékezhetetlen energiájának tulajdonképpen nincs sok köze ahhoz a zenéhez, amit az együttes később játszott. Ami már a kezdetektől felismerhetővé tette a Siouxsie and the Banshees-t, az a kifacsart egyénien szarkasztikus szövegvilág és az énekesnő képzetlen (soha nem tanult énekelni), de vad és kifejező hangja.
Robert Smith a The Cure-ból már ebben a korai időszakban is kisegített néha a Banshees-ben. Azokból a jelentéktelen klubokból és koncerttermekből ismerték egymást, ahol együtt játszottak. Perroni az Adam and the Ants-hoz csatlakozott, így Robert sokszor beugrott a helyére, míg az új gitáros John McKay nem érkezett meg az együtteshez. Hamarosan Billy Idol is elhagyta a zenekart, hogy szólókarrierjét építhesse, a dobok mögé pedig egy Budgie (törpepapagáj) becenévre hallgató fura kis fickó került, aki onnan nyerte ezt a nevet, hogy míg mások postagalambokat, ő törpepapagájokat tenyésztett. 1991-ben ő és Siouxsie összeházasodtak.
Siouxsie következő munkája a Join Hands. Hasonló a The Scream-hez, de a punktól végképp elfordul, inkább arra a komorabb, elmélyedőbb hangulatra helyezi a hangsúlyt, ami később fog kiteljesedni a Banshees-zenéjében. Mai fejjel erős belebeszéléssel talán "alternatív"-nak lehetne nevezni, de éppúgy köze van a glamhez vagy a post-punkhoz. Zeneileg még mindig nagyon nyers és puritán, a tempó lassabb, az érzelmek és a dallamok hangsúlyosabbak. Az album turnéja folyamán John McKay-t kirúgták, helyére John McGeoch érkezett.
A banda hamarosan visszatért a stúdióba. 1980-ban amikor a The Cure is megjelentette Seventeen Seconds című alapművét, a Banshees a Kaleidoscope-al jelentkezett. Ezek az albumok egy új szubkultúra születése közben készültek, és az ekkor már darknak emlegetett új áramlat legelső képviselői lettek a Joy Divisionnel vagy a Bauhausal együtt. Ennek ellenére a Siouxsie and the Banshees esetében nem érdemes szorosan értelmezett skatulyákról beszélni, hiszen Siouxsie azokat a csak általa ismert utakat járta, amelyek egyre inkább azonnal felismerhetővé és egyénivé tették. Sohasem maradt meg egyetlen jól bevált hangzásnál. Két évtizedes karrierje során szinte minden lehetséges határig kifeszítette színes zenei palettáját. Az új dalok jóval szomorúbb és misztikusabb köntösben tüntették föl az időközben "goth-hercegnővé" reinkarnálódott énekesnőt, megtartva a punkos lendületet is. A hangsúly a zenei sokszerűségen és az érzelmeken van. A cím nem véletlen, a lemez valóban rendkívül összetett, tele kísérletezéssel és bizarr ötletekkel. A Kaleidoscope-ról két szám vált rögtön széleskörben ismerté, a Happy House és főleg a Christine. Az album bekerült az angliai Top Five-ba, a Happy House, pedig a top 20-ba.
Egy királynő a királyok között
Egy évvel később megjelent a Juju. A pszhideleikus és minden eddiginél nyomasztóbb albumon kezd kikristályosodni az a gitárhangzás, ami ezután hosszú ideig jellemző lesz a Banshees-re. A Juju nehezen emészthető zeneileg, hangulatilag pedig végtelen sivárságot áraszt. Ez a Siouxsie legkiábrándultabb munkája, ami ugyanakkor nem nélkülözi az iróniát, sőt a beteges feketehumort sem. ". . . elvihetlek magammal?, vissza a lakásba magammal, Ó, leszakított fej, Kenyérrel fogom táplálni a fejed és vérvörösre festem ajkadat, jégbe teszem, hogy megőrizzem frissességét, nagyon szép lesz, összezsugorodott fejek az ágy alatt. . . " - énekli Siouxsie a Head Cut (Lefejezés) című számban. Említésre méltó még a monoton, hipnotikus Into the Light vagy a sötét Night Shift. A végére teljesen elborul a lemez, a Woodo Dolly szintén beteg szövegével és lidércnyomásos ritmusaival maga a megtestesült paranoia. A Juju visszhangja rendkívül pozitív volt mind a szaksajtó, mind pedig a rajongók részéről. Ekkor már a Batcave nevű híres londoni dark-klub gyakori vendége a zenekar. A Banshees úgy tűnt megtalálta a hangját. A banda még ebben az évben megjelentetett egy Single-gyűjteményt, két Lp-n nem szereplő számmal, a Staircase-al és az Israel-el. Szintén 1981-ben Siouxsie és Budgie magalapították kétszemélyes projectjüket, a Creatures-t.
Az együttes következő dobása a kiválóan sikerült Kiss in the Dreamhouse 1982-ben jelent meg. Kicsit visszaléptek a Kaleidoscope kísérletezősebb világába, egy eklektikus de minden eddiginél erősebb albumot készítve. Akár még popos hangulatokat is elérve, Siouxsie egy erőteljes ütéssel szétzúzta a róla eddig kialakult képet. A Kiss in the Dreamhouse egyetlen gyengébb pillanatot sem tartalmaz. Siouxsie legtöbb munkájához hasonlóan rendkívül igényes és összetett, ahol a szomorú hangulatú lírai dalok mellett (Cascade, Melt!) vannak azonnal ható szerzemények akár még könnyed, jól táncolhatóak is (például a deviáns, neo-pop Cocoon), de összességében többszöri hallgatásra nyílik ki, mélyebb megértést igényel. A hangzásban ekkora teljesen lecsiszolódott, a Siouxsie-t jellemző korábbi nyersesség helyébe egy végletekig kifinomult gitárjáték lépett. A szövegek a megjelenő dekadens erotika ( pl. Melt!) mellet továbbra is csöpögnek a szarkazmustól. A Dreamhouse turnéján a gitáros, McGeoch hosszú időre beteg lett. Robert Smith-nek a The Cure-ból ekkor lett elege az 1982-re végképp kátyúba jutott együtteséből és egyszerű gitárosként a Banshees-hez csatlakozott. Az 1983-as két részes, Nocturne nevet kapó kocertlemezen már ő is játszik. Severinnel a Banshees basszusgitárosával egy The Glove nevű projectet alapítottak. Egyetlen album jelent meg, a Blue Sunshine. A koncertet a Royal Albert Hall-ban rögzítették. 1983 ban a zenekar nagy sikert ér el a Beatles-től feldolgozott Dear Prudence-el.
Az 1984-es év meghozta az együttes eddigi legnagyobb anyagi sikerét. A Hyaena felvételeinél Robert és Siouxsie azt tervezték, hogy ötvözik a The Scream nyers energiáját a Dreamhouse kifinomult összetettségével. Az eredmény vegyes lett, a kritika fanyalgott, a rajongók imádták. A Hyaena tele van potenciális slágerekkel, de a Bashees-nak nem sikerült továbblépni. A lemezt hangulati és zenei ellentétek jellemzik. Smith nem érezte jól magát a felvételek készítése közben, a hangulat mindvégig feszült volt a tagok között. Külön-külön a legtöbb szám megállja a helyét, de az album nehezen áll össze a legjobb pillanatok mint pl a sötét hangulatú Bring me the Head of the Preacherman, vagy a Blow the House Down. A klipes Swimming Horses is jól sikerült, ahogy a hátborzongató We Hunger is. A turné közepén Robert Smith elhagyta az együttest, hogy újászervezze a The Cure-t. Helyére John Carruthers került.
A követkető évben a banda aktivitása kissé alábbhagyot,t az énekesnő egy koncert közben eltörte a térdkalácsát, így a turnéval is le kellett állni. Ezt a kis kényszerpihenőt a csapat erőgyűjtésre használta fel, majd mielőtt bárki leírhatta volna őket 1986-ban a mindent elsöprő Tinderbox-al jelentkezett. Carruther markáns gitárjátéka tökéletesen illeszkedik a zenekar világába a ritmusszekció pedig talán sosem volt ilyen életerős. A lemez viszonylag egységesen borongós hangulatú, remek dalok gyűjteménye. Elmélyedést igénylő, nem éppen "bulizós" zene ez, alkotni késztet és elgondolkoztat. A kezdő Candyman akár a The Mission is lehetne. Ezt a dalt Siouxsie-nak az a bizonyos kellemetlen, gyerekkori élménye inspirálta mikor 9 éves korában megpróbálták megerőszakolni. Az album egy pillanatra sem ül le, a számok szinte egymásba folynak, észrevétlenül siklunk át a Sweetest Chill-ből a This Unrest-be, majd a nagysikerű single Cities in Dust-ba. A Canoons a Lands End vagy a Partys Fall mind az együttes legjobb dalai között foglalnak helyet.
A lassú haldoklás
A Tinderbox-al az együttes a csúcsra került. A számítások szerint ebben az időben meg tudott tölteni Londonban egy 6000 Európában bárhol egy 3000 Amerikában pedig egy 15000 férőhelyes koncerttermet. "Nem akarok egyszerű termék lenni" - nyilatkozta az énekesnő. A könyörtelen zeneiparral vívott egyenlőtlen küzdelem azonban felemésztette az erejét. A következő, csak feldolgozásokat tartalmazó album a Through the Looking Glass egy fáradt és erőtlen produkció, egy érezhetően leszállóágban lévő zenekartól. Szerencsére azért a címadó szerzemény és például olyan dalok, mint a szenvedélyes Wheels on Fire miatt még mindig érdemes berakni a cd-t a lejátszóba. Az olyan híres előadóktól feldolgozott dalok, mint például Iggy Pop, a Doors, vagy a Kraftwerk nem sikerültek éppen fényesen. Nem sikerült új, csak a Banshees-ra jellemző ízt adni nekik, így csak az eredeti halvány másolatának tűnnek. A turné után Carrutherst eltávolították a zenekarból, helyére az ex-Specimen gitáros Jon Klein került, és egy Martin McCarrick nevű billenytűs/csellóst is felvettek.
A következő, Peepshow című anyag, a legtöbb rajongó végtelen elborzadására egy megdöbbentően popos és egyáltalán nem Siouxsie-tól megszokott számmal kezdődik. A rettenetes Peek-A-Boo után azonban szép lassan megnyugodhatunk. A Peepshow egy tisztességgel megcsinált album, ugyanakkor egy kissé élettelennek tetszik. Úgy tűnik, az a kezdeti erő és lelkesedés sokat csökkent a gyengécske előző album óta. A lemez tartalmaz még egy két elvetélt kísérletet, például a szörnyű Country-ízű Burn Up-ot. Az Ornaments of Gold vagy Turn to Stone szintű szerzemények azonban nagyrészt feledtetik ezt. Az album csúcspontja vitathatatlanul a záró Rhapsody című dal, ami a banda legjobb tulajdonságait villantja fel.
Néhány éves szünet következett ezután. Peel Sessions címmel megjelent az első album megjelenését megelőző koncertekből összeszedett válogatásalbum. Budgie és Siouxsie csak most készítették el kétszemélyes együttesük, a Creatures második albumát. Az 1983-as Feast-et követő lemez címe Boomerang lett. 1991-ben a két főhős összeházasodott, és még ebben az évben megjelent az új Banshees-album, a Superstition. A minden eddiginél kommerszebb lemez sok régi rajongónak okozott nagy csalódást. A kezdő Kiss them for me okozta sokkból igen nehezen ocsúdunk, az olyan gyengécske dalok hallatán mint a Fear és társai. Még szerencse, hogy itt a Drifter című ballada, ami a sok felszínes popszámot ellensúlyozva nem csak mély és sötét, de gyönyörű is. Több pozitívumot nehéz elmondani erről a lemezről. Ebben az évben megjelent a Twice Upon aTime, a Banshees single-jeit 1982-től 1991-ig felölelő válogatásalbum.
A Superstition után úgy tűnt, hogy a Banshees-nek végleg leáldozott. A banda már csak vegetált és az egész irányzat haldoklott. A The Cure, a Depeche Mode , a The Sisters Of Mercy, a The Mission mind leálltak, vagy csak gyenge, visszatetsző munkákat produkáltak. Négy éves szünet után 1995-ben jelent meg Siouxsie utolsó sorlemeze, a The Rapture. Bár az album első fele felejthető, inkább a Superstition irányvonalát követi, a The Rapture igen kellemes meglepetéseket tartogat. Az első a kemény dobokkal berobbanó, erőteljes Not Forgotten, amely olyan dalokat idéz meg mint a Christine vagy a Cascade. A gitárok érezhetően keményebbek, hangulatilag pedig ismét egy ambivalens albumot kapunk. Vannak itt egészen összetett és elvont számok, mint például a Double Life, darkosabbak vagy épp felszabadultak mint a Lonely One, de mindenféleképpen értéket képviselnek.
A The Rapture után az együttes hét évre eltűnt a színpadról, hogy aztán 2002-ben a Seven Years of Itch című válogatásalbummal térjen vissza, jelezve, hogy a rajongóknak ennyi időt kellett kedvenceik nélkül eltölteni. Emellett egy igen színvonalas koncert-dvd is napvilágot látott. A Dark-wave zene ezredvégi újjáéledésével a Banshees is lendületet kapott a többi "nagy öreg"-hez hasonlóan, és minden esély megvan rá, hogy hamarosan új lemez is készül.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
