A húszas években Hamvas úgy látta, hogy az irónia vagy a szatíra az egyetlen lehetőség arra, hogy a világ állapotát leírjuk: „Ádám óta nem élt senki, akin ne lehetett volna nevetni.” Ez a műfaj azonban – főleg akkor, ha a mű rendezőelvének választjuk – azt is magával hozza, hogy az ábrázolt helyzetből nincs kivezető út. Az Ördöngösökben sincs megoldás, a regény statikus, valójában nem tart sehonnan sehova. A szereplők nem fejlődnek, megmaradnak a maguk rögeszméjében, egyszer és mindenkorra.
„Nos ez a pokoli nyavalya az, aminek e mű az arcába nevet. Valójában ez a nevetés itt ennek az örvénylésnek az egyetlen ellenpólusa és világossága, de ez a hang az, amelyről minden időben fel lehet majd ismerni engem itt, ebben az egyszeriségemben és mulandóságomban.”
