"Ha a szív elveszíti a hitet, a szeretet gyűlöletbe fordul."
A lassan három és fél évtizedes kultusz virágzik, a pszichedelikus gothic és a hard rock jól megfért ebben a hosszú időszakban egymás mellett, a Los Angeles-i indián hite pedig töretlen. A néhány napja megjelent Hidden City még az ismerkedés és barátkozás tárgya, évek óta bővülő biográfiánkban hangsúlyosabb elemzést érdemel majd. Jelen ajánlóban néhány gondolat erejéig méltatjuk csak.
Első blikkre számomra "fület szúró", hogy a megelőző két korong (Born into This, Choice of Weapon) kirobbanó energiája - kiváló lemezekről van szó - után visszautazhatunk a 90-es évek elejére is. A hangulat a Ceremony (1991) tempójára vált több helyütt, Astbury vokális munkája régen volt ennyire részletgazdag, Billy Duffy... hát ő meg BILLY DUFFY. A tizedik sorlemez egyébként a fent említett két album harmadik, lezáró története az alkotók elmondása szerint. Mindez az epika szintjén érthető, a Hidden City zenei gyökerei azonban messzebbre és mélyebbre nyúlnak. A már említett "ceremónián" kívül a poszt punk és grunge regiszterei ugyanúgy jelen vannak, a sűrű múltból elővillanva majd visszabújva. Ha fejem tetején úgy pörögni nem is fogok, mint a kecskefejes The Cult album idejében tettem, de úgy tűnik pár nap távlatában, hogy a Hidden City tartogat még rejtett értékeket, igazi jó baráttá válhat majd az újrahallgatások során.
