Több mint húsz éve hallottam először a The Cure harmadik nagylemezét, a Faith-t. Körülbelül egyidős lehettem a tagság, a lemez születésekori életkorával… azt hiszem ez egy kedvező konstellációnak is tekinthető. Az album nagymértékben meghatározta a hithez fűződő viszonyomat, amelynek az értelmezését nem feltétlenül kapcsoltam a lemez szövegeinek mondanivalójához. Elsődlegesen maga a hit fontossága jelent meg előttem. Hit valamiben, bármiben, egy vezérfonalban, amit Ariadné adott a kezembe.
Az album meglehetősen szürke homálya, valahol az éjszaka és a nappal lényeinek világát szétválasztó határvidéken élő teremtmények tartózkodóan figyelt komor birodalmát borítja ködbe. Majd megszólalnak a harangok, hogy hangjukkal áthasítsák a bizonytalanság fátylát; és a zenetörténet – talán – addigi legmélyebbre hangoltabb basszusgitárjának feszes, szomorú hangja, kíséri végig a gyászos, fohászkodó éneket. A majdnem egész végig jellemző monotonitás a simogatón magába húzó mélység követe, s ahol a kövek szegődnek társul, az már az elmúlás megkísértése. Eljön az idő, amikor „menni kell”, s csak egy fullasztó kétség tart ébren, a hitem ereje. A bizonyosság önmagamban, hogy hitem legyen mindenben. …és a két szélső világ lényei csak figyelik, azt, ahol minden macska szürke, mert hit nélkül nem lehet élni.
A Faith album fájdalmasan hozzám nőtt, nem tudok megszabadulni tőle, nem is akarok, mert semmi sem felesleges.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
