Volt 2006.

A 2006-VOLT fesztivál fellépőinek névsora igencsak ígéretesnek mutatkozott azok számára, akik a 80-as évek zenei világa, különösen annak sötétebb hangvételű zenekarai iránt rajonganak. Számomra az igazán nagy dobásnak vitathatatlanul a CULT fellépése ígérkezett. Remek választás a szervezők részéről, hogy a CULT elé a magyar goth-rock legenda, - a honi színtér alfája és ómegája - a több mint tíz év után újra koncertező F.O. System került. A zenekar frontembere, Mátyás Attila bevallottan a zenei inspiráció egyik fő forrásaként tekint a CULT-ra, amely zenekar a sötét hullám egyik keresztapja, mondhatni pápája – állítólag az énekes, Ian Asturby használta először a „gothic” kifejezést e stílus jellemzésére – az idők során az ortodoxiát feladva a „hitújítás” mezejére tévedve hard-rock csapattá vált, ugyanakkor mindig megtartott egyfajta csak rá jellemző ízt, különös atmoszférát, amely a rock-mezőnyből mindig messze kiemelte őket. A F.O.S. előtt még a The Perfect Name koncertjét is ajánlatos megtekintenie azoknak, akik a efféle körökben mozognak. (plusz ide számítva persze minden igényes zenerajongót) – a csapat szintén a 80-as évek végén alakult, és 1995-ben a The Mission előzenekaraként is felléptek. Repertoárjuk a poposabb megfogalmazású szerzeményektől az egészen borús hangvételűekig terjed, a szövegek pedig valódi mondanivalóval bírnak, amely igencsak ritkaság a mai szcénában.

Elsőként a Perfect Name fellépését élvezhette végig a nagyérdemű – amely a szakavatottak szerint egyben a zenekar eddigi legjobb fesztiválos megnyilvánulása is volt. A 2005-ben megjelent új album (Belső Oldalakon) friss lendületet adott a csapatnak, hiszen hosszú leállás után kezdtek újra számokat írni, az előző, 1999-es „Száz év magány” óta a zenekar alig adott életjelet magáról, sokan már feloszlást emlegettek. Ehhez képest úgy látszik a remekül sikerült magukat összeszedniük, mert a koncert közben igencsak vigyorogtak a tagok, miközben felcsendültek a régi és új klasszikusok, mint a közönség-kedvenc „Mi ez a csend?,” a nyomasztó hangulatú „Korrózió” vagy az új album táncolható nyitódala, a „Ma éjjel”. Még egy új szám is elhangzott, aminek egyelőre nem tudjuk a címét, de a közönség láthatóan (és hallhatóan) nem talált benne kivetnivalót. A zenekar tagjai jól érezték magukat, amelyet az együttes egyik zenei „agya” Losó „Csörgő-tánca” is bizonyított, amikor egy csörgődobot bűvölve igen felszabadultnak hatott. Reméljük, ez a lendület kitart még a következő albumig, és nem lesz egy újabb feloszlás-gyanús szünet.

Az F.O. system fellépése alatt sajnos eleredt az eső – bár sokak szerint éppen ez illett egy ilyen komor vizeken evező zenekarhoz – én nem bántam volna, ha ezúttal megkímél minket az időjárás. Mindenesetre a közönség nem oszlott szét – sok ős-rajongó kitartóan várta ezt a fellépést, amelyet az év elején egy PECSA visszatérő-buli előzött meg. A F.O.S.-nak tulajdonképpen csak egy lemeze van – mindössze négy évig működött a zenekar, majd sikereik csúcsán feloszlottak a 90-es évek elején. Sikereiket akkor aratták, amikor nyugaton a Cure, a Sisters Of Mercy, a Fields of The Nephilim – azaz a legalapvetőbb „grufti” zenekarok is a csúcson voltak. Ezek, azóta, sajnos igencsak kikoptak a zenei köztudatból – ahogyan az F.O. System is lassan eltűnt a színpadokról. Ennek megfelelően A „nagy visszatérés” bizonyos nosztalgikus éllel bírt, ami főként a frontember számok közötti átvezetőiben jelentkezett, ahol a „nagyon örülök, hogy oly sokan itt vagytok, régi barátaim stb..” néha már zavaróan sokszor elhangzott. A számok mindenesetre korrektül szóltak, néhol „modernebben”, (azaz keményebb, rockosabb megfogalmazásban, amely véleményem szerint nem sokat tett hozzá a produkcióhoz) az olyan „alap-számok”, mondhatni dark-himnuszok mint a „Hold” vagy a „Nézz rám” hatalmas ovációt idéztek elő a közönség körében. Matyi a koncertet stílszerűen az „és most sötétség!” felkiáltással zárta, a világítás azonban nem akart lekapcsolódni.

A CULT koncertje következett, amelyet mindenki lélegzet visszafojtva várt, hiszen az együttes tavaly alakult újjá, az egyébként jó kritikákat kapó 2001-es album, a címében Nietzschét idéző „Beyond good and evil” után ugyanis feloszlottak, Astbury pedig beszállt a Doors-ba, hogy „életre keltse” 30 éve halott Jim Morrisont.
A CULT fellépése körülbelül fél órát csúszott, miközben az eső lecsendesedett, fél 10 körül megszólalt a zenekar egyik legismertebb slágere a „Wild Flower”. A színpad előtt felgyülemlett rajongótábor között éppúgy képviseltette magát az „alternatív” (bár szerintem senki sem tudja, hogy ez igazából milyen stílus), mellkasig érő szakállal kombinált bőrszereléses „szelíd motoros”, és a Robert Smith-re emlékeztető frizurát viselő ős-goth, jelezve az együttes hosszú pályafutása közben megtörtént számos metamorfózist. Az együttes tagjai szemlátomást nem nyújtottak túlzottan fiatalos benyomást, különösen az amúgy rendkívül karizmatikus frontember, Ian Astbury festett furcsán egy lila, CULT-feliratos melegítő-felsőben és kissé nevetséges fejkendőben, amely olyannyira nem illett ehhez a zenéhez, hogy az már szinte botrány, főleg ha korábbi, már-már legendás image-jára gondolunk derékig érő szénfekete hajával és bőrnadrágjával, western-csizmával és napszemüveggel kiegészülve. A közönséget azonban mindez persze egyáltalán nem zavarta, és már az első akkordoknál elkezdődött a tombolás. Az első néhány számnál a hangzás mintha nem lett volna tökéletes, Astbury pedig néhol nem énekelte ki túlzottan a magasabb fekvésű hangokat, de amikor felhangzott az 1983-as első albumról a „Dreamtime” majd, - az égre tekintve talán túlzottan is aktuális – „Rain” című szerzemény a „Love”-ról (amely akkora sláger, hogy sok együttes vért izzadna egy ilyenért). Ezek a számok 20 év távlatából is tökéletesen szóltak, mondhatni egyáltalán nem koptak meg – látszott, hogy a zenekar tagjai nem hanyagoljál el egyik korszakot sem. Ezután hallhattuk a legnagyobb kompozíciókat, mint a „Fire Woman” vagy a „Wild Hearted Son” – ekkor már Astubry feltűnően belelendült az éneklésbe –hangulata emelkedését jelezte néhány csörgődobot szétrúgásával – ezek a számok az együttes pályafutásának legsikeresebb korszakából a „Sonic Temple” és a „Ceremony” albumok idejéből szóltak, azaz a 80-as, 90-es évek fordulóját idézték, amikor a CULT fellépései hatalmas stadionokat töltöttek meg. A líraibb pillanatok sem maradtak el, sokak kedvence, az akusztikus „Ciao baby (Edie)” is elhangzott – igaz most az albumon megszokott csellók nélkül – a CULT zseniális gitárosa, Billy Duffy ismét jól teljesített. Végül a ráadásban is felcsendült néhány régi szám, mint a „She Sells Sanctuary” amelyet a közönség egy emberként énekelt. Összességében remek koncertet – a zenekar hírnevéhez méltót – adott a The CULT, a hiba mindössze annyi volt, hogy mindössze 70-percig élvezhettük az előadást. Reméljük ez lendület kitart még egy, (esetleg több), következő albumig, mert állítólag még mindig nem merült ki Astubry és Duffy alkotó kedve. Reméljük a legjobbakat.