Huczek Zoltán versei

Tükörember

Tükörképét mutatja felém
a világ
Szemeidbe, mint húsevő
virág
falja egyre beljebb magát
Vágyam
tegnapok tükrében
Láttam
Összetört szilánkját.

Álmomban

Álmomban pók voltam,
nyolc lábammal
szőttem fonalát a sorsnak.
Ébren pedig hálóban ragadt hal,
kit az emberek egyre csak sóznak,
így tartósítva testét a kornak.
Átadva lelkét a
pokolnak.

Hol a pók karjaiban
pillangóként halódik az élet,
de minden álmában
újjá éled.
Reménye a létnek
Hol az ember újra élhet.

Mikor a kép nem elég

Van, hogy nem elég a
kép
s nem elég a
mondat
Nem elég a
ma
s nem elég a
holnap
De elég minden
Gond(olat)
Ha lángra kap a
múzsa
Szívünknek tüzét ma már
semmi sem oltja.

feketén-fehéren

Két sóhajtás között
szakadna ki testemből a lélek?
Mikor megérzem üzenetét a
télnek.
Mely lelkünk tavaszába
árnyékként téved.

Két gondolat között
érne utol az álmom?
Mikor melléd hajtom fejem
nyári éjszakákon.

S az álomban a
tél küszöbére érve,
festem a szivárvány színét
fekete-fehérre.

Gondolatba temetve

Ma is mint a legtöbb este,
gondolataimban választ keresve.

Szívemben újjáéledő hévvel,
dacoltam a feltámadt széllel

Mely minduntalan visszafújt oda,
ahonnan talán nincs menekvés soha.

Elmém sűrű bozótjába érve,
ráleltem egy kicsinyke fényre.

Ami minduntalan kialudni látszott,
valahányszor szél a széllel játszott.

És ma, is mint minden este,
gondolataim gondolataimba temetve

Elnyúltam fáradtan az ágyon,
Ismét magával ragadott az álom.

Árnyék vászon

Üvegkalitkában csipkerózsika
álmát alussza az élet.
Nem mozdul már semmi,
csak az árnyékok élnek.

A Halál is csak árnyékként
kergeti a véred,
mikor a tegnapok árny
kései a szívedbe tépnek.

Sebeidből csak árnyékként
csorog ki a véred,
alattad a lepedőre
árny képeket éget.

Mikor árnyfestékkel, árnyék
vásznon befejezed képed.
Az életet magát is
csak árnyéknak érzed.

Ősz

Előtted a színek már mind sorban állnak,
S mint a törpék csak hófehérre vágynak.
Piros, barna, zöld, és sárga
aláhull lassan a világra.
Hol szíved vörheny színű fénye
éget utat a fehérbe.
Ezer színben játszó,
halálos ősz.

Éjféli tolvaj

Szobám ablakán belesett az este,
kihűlt falak közt a hold fényét keresve.
Messze járt a fény már idegen tájon,
idegen fák alatt, idegen álom.

Hajtja fejét, mint elítélt bitóra,
s lehet nem üt többet éjfélkor az óra.
Csak egy tolvaj surran tova, az éjben
zsákmányként szívem tartja zsebre tett kezében.

Követném, de nem jutok már messze érzem,
szobám ablakán a hold fényét nézem.
S, a hold fényén messze száll az álmom,
Idegen fák alatt, idegen tájon.

A szürrealitás virágoskertje

A káosz
rózsaszín és vérvörös,
felhőibe lépek.
A pusztulás rozsdaszín mezejébe.
Mint virtuális kertész
bíborszín virágot ültet az álmom,
hogy fényével ragyogja be
éjszakánk.

Ha megvirrad
a korán kelők talán még látják
árnyékát. És azt mondják:
- Virág volt.

Hervadt, vagy tőből lemetszett?
Bimbó, mi csak
sötétben nyílik, és a fénnyel
lehullajtja szirmait?

Csak álom illékony virága,
mi egy szem pilláinak
rezdülésére szertefoszlik?
Utána illat helyett,
érzés marad.

Öröm és kín.
Álom és valóság.
Bármely rózsa vizénél
jobban illatozva.

Te is?

Egyszer minden véget ér
felébredünk az ágyon,
hiába keressük egymást
kihűlt éjszakákon.
Véget ér az álom is,
mit láttam, nem jön vissza.
Szétnézek és mindenki a
másik vérét issza.
Te is? Kérdezem,
s a választ nem várom,
mikor kopogtat a halál
talán azt sem bánom.