Még győri srácoktól kaptam másolt kazettán a brit Cranes "Wings of Joy" albumát, sürgössé is vált a meghallgatása után a Wave-be rohannom az összes fellelhető anyagáért - máig tartó rajongás jellemez irántuk. Legközelebb Bécsig jutottam koncertre egy szemétszállító autóban harmadmagammal, majd Alison Shaw-ék elköszöntek egy lecsendesedő koronggal. Tavalyelőtt bukkantam rá azonban a Just Mustard ötösfogatra űrpotló gyógyírként, nagy meglepetésemre a LiveNation pedig Budapestet is felhelyezte a jelenleg futó európai 'Mustard turné térképére; micsoda öröm!
Úgy gondolom, nem állítok nagyon merészet akkor, ha erős párhuzamot vonok a feltörekvő Just Mustard és a legendás Cranes zenekar világa között. Katie Ball hangja és az álmodozó noise pop / post punk hangzás is egyértelműen az egykori portsmouth-i bandát idézi, és valahol az ismertség területén is hasonló dolgok történnek az írekkel: Robert Smith, a The Cure frontembere felfigyelt mindkét zenekarra, és lehetőséget adott előzenekarként elnyerni a szélesebb nagyközönség figyelmét. Ha már az utóbbi aspektust nézzük, szerencsés a Just Mustard és a Partisan Records egymásra találása is, az istálló olyan befutókat jegyez, mint a Fontaines D.C. vagy az erőtől duzzadó Idles. Remek a környezet az öt dundalki iskolatársnak tehát, de azért nem minden körülmény kedvezett eddig.
A nagyon jó fogadtatásra lelt Wednesday 2018-ban (ne felejtsük ki a kronológiából a kisvártatva megjelenő Frank-et sem a a rajta hallható hasító October-rel) prímán sínre tette a szekeret. Számtalan rangos fesztivál Európában, közös játék a The Cure-al, valamint meglepően magas lemezeladási számok jellemzik 2019-et, majd az ívet félbetörte a koronavírus. Vissza és beszorulva egy ír stúdióba remek alaphangulat ágyazza meg a tavaly elkészülő Heart Under lemezt, azt a nyomokban fojtogató-nyomasztó-melankolikus disszonanciát vélhetően nem kell generálni. Négy esztendő alatt masszív koncertanyag állt tehát össze, sűrű mint a szurok, jó órácska is bőségesen kitöltheti a hétfőn zenére szomjazó álmodozókat.
Az este felvezetéseként boebeck mintegy 40 perces indie-pop-ja kellemes hangolódást jelentett. Andl-Beck Boróka, a 30Y-frontember Beck Zoli lánya (nyilván tele lehet a hócipője az ilyen beazonosítással), természetességgel, tiszta hanggal, a melankóliához közelítő, de örömöt és békét sugárzó szerzeményeket nyújtott át. Nem ismertem volna meg magamtól talán soha - az indie-popba általában csak úgy belebotlok és átsuhan rajtam, ezúttal kellemes élményként foszlik majd szét idővel.
A pontosan kilenckor színpadra lépő Just Mustard ötösfogata nem fecsérelte az időt köszöngetésre, az interakció a későbbiekben is a zene nyelvére "korlátozódott". Elsősorban a Heart Under "kibontása" volt terítéken, különösen az előadás második felében vált álmodozóbbá és merengőbbé a hangulat. A karcok és farkasfogak reszelt, ütött és nyúzott gitárhangokkal (néhol behunyt szemmel flexet is hihettünk volna egy-egy instrumentum helyébe), Katie éteri hangjával csodásan zajos alámerülésnek bizonyult.
Sore, Early, természetesen a Still - sorjáztak a korong emlékezetesebb tételei. Talán a Mirrors-nál(?) csillant fel David Noonan (gitár) énekesi tehetsége. A cranes-i örökségtől való eltávolodás lehetőségét látom ebben, meggyőző és talán csúcspont volt két énekessel a Just Mustard-ot hallani. Adottak a rendkívűl tehetséges zenészek, régi barátságként működik bennük a hosszantartó kémia, a nóták is ütnek-simogatnak. Egy meggyőző, hatásos koncertet hallhattam, amit igazán kár lett volna kihagyni, még ha joggal a Cranes-nosztalgia is hajtott a Dürer kertbe ezen az estén.
fotók: Valovics Tímea
