Roger Waters. Fogalom, kétségkívül a 20. század egyik legnagyobb hatású rockzenésze. A 79 éves angol muzsikus 1965-től volt a Pink Floyd basszusgitárosa és énekese, közösen érték el a világsikert mintegy 230 millió eladott albummal. 1985-ös szakítása és pere társaival mit sem árnyalt karrierjén; a legnagyobb koncertet adja 1990-ben a berlini fal leomlásának mementójaként 200.000 ember előtt, a The Wall album 2010-es turnéja pedig minden idők legsikeresebb szólóturnéjaként ismert.
Az "első búcsúturnéként" - jelzi Waters szarkazmusát - beharangozott This Is Not A Drill még a 2020-as pandémia miatt csúszott két esztendőt, Észak-Amerika után 2023-ban március 17-én indult el Lisszabonban, hogy aztán Budapestre is megérkezzen április 23-án (a körút egyébként június 10-én két londoni koncertet követően Manchesterben fejeződik be).
A turné tehát két évet várat magára türelmetlen rajongók bánatára, de a sajtó addig sem unatkozik, a korosodó zenész mit sem vesztett harciasságából, politikai nézetei kicsapják sokfelé a biztosítékot. Míg Izrael bojkottjára szólít fel a palesztinok mellett, Putyint nagy hordejerű politikusként jellemzi, nem tör pálcát közel sem Ukrajna mellett a frissen kirobbant háborúban - az ENSZ-ben tartott beszéde nem arat osztatlan sikert.
A botrány akkorára dagad, hogy ez a jelen turnét sem kíméli: több lengyel dátum törölve, a német bíróság a minap hozott döntést Waters-kontra német zsidó hitgyülekezet között: a frankfurti koncert megtartható. A vád antiszemitizmus és nemzetiszocialista szimbolika.
Közhely már, hogy a negatív reklám is reklám, jut ebből bőven ez esetben, de az igazság az, hogy Roger Watersnek semmi szüksége már a felhajtásra, nyersen szereti odaköpni a véleményét, akinek pedig nem tetszik, mehet a vérbe. Mint ahogyan azt az óriás ledfalon a koncertre várakozó mintegy 20.000 rajongóval is közölte színpadra lépése előtt az MVM Dome-ban vasárnap: "aki nem ért egyet Roger véleményével, húzzon el a picsába a bárba."
E sorok írójának két meghatározó élményt is adott a Pink Floyd: soproni diákként a Petőfi Mozi Fal vetítése, majd nem sokkal később a berlini nevezetes koncert 1990-ben, amit egy roskadt Junost tévén nézett végig. Bár a The Dark Side of the Moon és a Wish You Were Here is hallótérben volt, soha nem ismertem meg a Pink Floyd munkásságát mélyrehatóan, maradtak a fent említett klasszikusok. Klasszikusok, melyek elsősorban Waters szerzőségét jegyzik, és amivel a This Is Not A Drill-t is utaztatta. Nem volt hát kérdés, hogy ha talán utolsó lehetőség, először élőben is látni és hallani szeretném a mestert.
Talán nem véletlen, hogy a frissen megépített MVM Dome lett a választott helyszín. Általam még eleddig nem látott technikai megoldásokkal találkoztam, 80-100 fős underground koncertekhez szokott retinám kerekre is tátotta "száját" az arénába lépve. Egy kereszt alakú led tömb helyezkedett el középen, a színpadot négy részre osztva. Így az indító Comfortably Numb alatt a zsúfolásig telt nézőtér különböző pontjairól csak a színpad negyedére láthatott rá a néző. Nagy meglepetést okozott ez számomra, előzetesen nem tájékozódtam korábbi koncertekről - balgán azt hihettem, majd sétálgathatok körbe, ha mindenre rálátást szeretnék. Ez a ledtömb emelkedett a magasba aztán, teljessé nyitva a színpadteret, osztott felületen adva a vizuális orgiát a közben már The Happiest Days of Our Lives, Another Brick in the Wall, Part 2-3 szerzeményeknek - rendkívül erős kezdés!
Mindamellett, hogy a Roger alaphangszere, a basszusgitár mellett gitáron is játszott, valamint több ízben odaült a zongorához - "átlagos" koncertekhez képest meglehetősen sokat beszélt a közönséghez. Minderre ugyan lehetőséget adott a vetítőfal (rendesen ki is lett aknázva ez a lehetőség), de hosszú peceken át több ízben személyesen szólította meg a közönséget. Mint mondta, "azért gyűltünk össze, hogy kommunikáljunk egymással" s ha ez egyoldalú is volt számomra nem tűnt összességében mindez üresjáratnak - rendkívűl személyessé tette a hangulatot.
A kötelező körökön - "Wish You Were Here", "Money", "Sheep" - túl egy nagyívű és remek szettlista fültanúi lehettünk, amiben az új szerzeményként beemelt "The Bar" és a "Two Suns in The Sunset" is helyet kapott, vagy a "The Bravery Of Being Out Of Range" az Amused to Deathről. A politikai állásfoglalás kevésbé az aktuális eseményekről, sokkal inkább Roger általános hitvallásáról szólt: antimilitáns, antikapitalista jelmondatok, mindaz, amit már a The Wall üzeneteként azóta is hangoztat. Valahogyaz antikommunizmus a szlogenekből lemaradt... Külön emléket emelt ártatlanul legyilkolt aktivistákról, beszédesen megjelenítve apró portrékat sorakoztatva a világ minden tájáról az óriási ledfalon.
Külön szót emelnék az egészen lenyűgöző vizuális tartalomról, ugyan a tökéletesnek nevezhető zene (10 zenész kíséri Waterst a turnén) önmagában is kerek egészként állt volna, engem szó szerint fejbe vert a látványvilág - de mint már írtam, számomra mindez az újdonság erejével hatott.
Az első búcsúturné? Viccesnek találtam pár hete az olvasottakat, mindez a koncert hatása alatt még két nappal később már kapaszkodó. A lassan 80 esztendős Roger Waters talán még visszatér újabb albumával, nem hinném hogy az MVM Dome közönsége közül lenne bárki, aki bánná, ha újra részesülhetne ebben a csodában.
