A nagy kedvencek tekintetében a The Cult mindig is egy kedves kakukktojás szerepét töltötte be nálam. Annak ellenére, hogy klasszikus értelemben egy rockegyüttesről beszélhetünk, a meglehetősen sötét első tízben színesben pompázik Ian Astbury formációja a toplistámon.
Amikor még kamaszként a soproni EFE klubéletében lubickoltam, elsőként vált klasszikussá nálam a She Sells Sanctuary és a Wild Flower slágerei, később Budapesten a Voodoo vagy a Gyár gothic klubjaiban is rendre visszatérő dalok voltak ezek a táncparketten. Ha albumot kellene megneveznem, engem nem a korai korongok (Love, Electric), hanem a Ceremony és a The Cult lemezek nyűgöztek le. Nemcsak hogy megszámlálhatatlanul forogtak a korongok a négy fal között, vagy a walkmanben szalagként, de egy-egy szám barátságok, házibulik örök mementói számomra.
Az emlékezet réseit kutatva koncertjeiből talán a 2009-es zágrábi volt a legmeggyőzőbb részemről. Egy hokipálya arénája adta a helyszínt, a banda óriási hangulatot teremtett, csodás közönség és sokszámos ráadás a legklasszabb szerzeményekből összeválogatva. Ugyan a Volt fesztivál és a Pecsás élő fellépések se voltak érdem nélküliek, de igazán másfél évtized után abban bíztam, hogy a Budapest Parkban újra egy tökéletes koncertélmény részese lehetek. A kultusz 2023-as európai turnéjának keretében érkezett hozzánk, nagyjából a turné közepében járnak, szervező a LiveNation.
Kedvező előjelként nyugtáztam, hogy Lily Refrain adja előzenekarként a felvezetést. Meglepő választás ez, a római hölgy gitárra és dobokra énekelt rituális performansza sokkal érthetőbb volt februárbana Heilung előtt, mint ezen az estén lett volna. Mint kiderült, a The Cult személyes kérésére lép fel előzenekarként, a nagyjából ekkorra harmadházas közönség szerencsére szeretettel és nagy tapssal értékelte a javarészt az új, Mana albumról megszólaló tételeket.
Még soha nem néztem meg korábban a turné szettlistát, jó az, ha meglepetés éri az embert, ennél a koncertnél azonban kivételt tettem. Az a félelmem, hogy az Under The Midnight Sun-ra építik a fellépés gerincét, nem hagyott nyugodni ugyanis. A 2001-től jegyzett soralbumok a Beyond Good and Evil-től a Hidden City-n át egészen a tavaly októberi friss anyagig nem nevezhetőek rossz korongoknak, de az átütő régi erő ezeken csak egy-egy szám esetében csillant meg. Szomorúan írom, de ez már nem az a The Cult, akiért annyira rajongtam. Mindenesetre érzik ezt a kultuszon belül is, a tizenhat elhangzott szerzemény szépen merített a múltból, adagolta a slágereket, de nem feledkezett meg a jelenről sem.
Még akadt több ismerős, aki a helyszínen váltotta meg jegyét, így sejthető volt, hogy teltházról nem beszélhetünk majd, szemre erős félháznak tűnt a jelenlét. Sosem baj ez a "szurkolónak", könnyebb előre menni egy-egy kedvenc dalnál, hogy aztán a sebeinket nyalogatva piheghessünk.
Ahogy kutakodtam, túlzottan eklektikusra nem vette Astbury és Duffy a formát, a 16 számos turnéműsor mindenhol ugyanúgy szabályos keretek között változtatás nélkül lett leadva. Ezt a kidekázást éreztem az egész előadás egészén is, egy ízben sem forrt fel a színpad, túlzottan nagy szenvedély vagy érzelmi pluszt nem tapasztaltam. De ne legyek telhetetlen; a The Cult negyven esztendeje van jelen a színtéren, önmagában csodaszámba megy, ha valaki nem haknizik ezen a szinten. A Rise nyitótétele 20 perc késéssel érkezett, jó választás a Beyond Good and Evilről, ami után rögtön a Sonic Temple és az Electric "királyai" kerültek terítékre: Sun King és King Contrary Man. Mindenképpen a legerősebb hármas következett számomra, a Sweet Soul Sister, a The Witch és a Lil' Devil a koncert egyik tartóoszlopaként állt, míg a közepén a személyes kedvencemet, a Wild Flower-t a Spiritwalker és a Rain követte.
Mint egyetlen koncertről sem lehagyhatóan, a She Sells Sanctuary is elhangzott - megjegyzem eléggé laposan, eldanolászva valószínűleg a mantra erejét vesztve. Biztosan minden zenész utálja a kötelező köröket. A Békekutya a Love Removal Machine adta a ráadást, bő egy óra 'The Cult' után félreérthetetlenül és visszahívhatatlanul eltűntek a színről hőseink, a közönség sem erőlködött különösebben - ennyi volt. Vajon hogyan élhették meg azok, akik első ízben láthatták ezt a legendás zenekart, és miként azok, akik többedszerre évezhették kedvencüket? A közösségi oldal nyilvánvalóan nem releváns, de másnap túláradó pozitivizmust érzékeltem egyöntetűen. Örülök örömüknek, hogy nem osztják véleményemet. Nekem ez a koncert csak egy erős hármas, elsősorban a Ceremony és a The Cult albumok teljes kihagyása miatt, valamint azon emberi többlet hiányában, amit jelen világunkban egy többezres koncerten egy legendától már őrült luxus lehetne megkívánni.
A fotók egy vacak mobillal a kivetítőről készültek.
