A svájci The Young Gods koncertjei mindig inkább rituálék, mint hagyományos rockestek. Dekádokon átívelő karrier: az európai alternatív zene egyik különös és nagyhatású jelensége. Olyan zenekar, amely már jóval azelőtt szétfeszítette a rock hagyományos kereteit, hogy az elektronika természetes részévé vált volna a műfajnak.
A genfi Tout Bleu zenéje elsőre talán törékenynek tűnik, de hamar kiderült, hogy hipnotikus erő lakozik benne. A projektet Simone Aubert alapította, aki a svájci kísérleti szcéna több fontos formációjából (pl. Massicot) érkezett, és itt egy különösen személyes, atmoszférikus hangzást hozott létre. A nyolc órai kezdetben úgy éreztem (ekkor még laza félház), mintha egy lassan csurranó sötét tónusú filmbe csöppennék. Repetitív lüktetések sejlettek fel, éteri hangok-sikolyok kíséretében. A minimalista motívumok aztán vonósokkal és gitárral erősödtek, majd kavargó örvénnyé teljesedtek.
Alapvetően természeti zene ez (a szándékról árulkodik a Hajóra hozott friss album címe: You Are Tree is), ha a napjainkban már közkeletű "tribal" címkét vesszük, onnan mindenképpen. Megjelenik a Tout Bleu muzsikájában azonban a no-wave vagy a post punk nyersessége is, visszarántva a meditatív utazásból a földre a hallgatót. Nem mondanám unikálisnak, de a "Fiatal Istenek" elé egy kiváló ráhangolódási élménynek bizonyult. Mindezt alátámasztja, hogy a közben szépen telő Hajó gyomrából is lelkesítő taps és ováció fogadta-búcsúztatta a Tot Bleu-t. Előtransz, pipa.
A legendák veszélyesek. Hátratekintve ért pár hatalmas csalódás azon zenekarok terén, akik az évtizedek múltával saját emlékművűkké váltak, a jelenben viszont már csak vergődnek, saját sírjukra csurgatnak. Ékes példája ennek a haknikirály Eldritch a The Sisters of Mercyvel, de ha már elektro-industrial,nekem a Die Krupps is jókora sallert adott. A Franz Treichler vezette genfi The Young Gods nem pusztán egy korszak túlélője: ma is ugyanazzal az energiával és kísérletező kedvvel formálja hangzását, amely az 1980-as években legendává tette őket. Kicsit biztosra is jöttem, 2019-ben már megnyugtattak efelől ezek a szimpatikus úriemberek.
Amúgy az Appear Disappear egy masszív korong, nem egyszer szaladt le a börzsönyi hegyoldalon a tavalyi esztendőben. Az album zsigeri energiája az első három szerzeményben ránk is szakadt, a címadó dalnak dörrent a startpisztoly, majd a Systemized és a Hey Amour hengerelt. Számomra ez maradt amúgy a csúcspont, bár minőségileg tökéletesen tartották-úsztatták a hangulatomat az olyan középlassabb dalok is mint a Black Water vagy a She Rains. Vibráló atmoszféra, impozáns ledtornyok, torzított hangminták és Treichler szinte liturgikus éneke hiteles összképpé állt - nem a nosztalgikus "kötelezőt" hozta hát. A Gasoline Man, Blue Me Away és a Shine That Drone a leülőbb ív tetejére állt: a klasszikus korszak visszaköszönt és a földbe állította a mintegy négyszáz rajongót. Persze az útravaló ráadás is ebbe a szellembe ágyazódott, a menetidőt így a teljesen tissztességes másfél órára kerekítve.
Elgondolkodtam rajta, anno mennyire lehetett nagymellényű ötlet a három svájci fiatalembernek Fiatal Isteneknek neveznie el magát... Hát most már ifjaknak egyáltalán nem nevezhetőek, maximum fiatalosnak, de műfajában/korszakában egészen biztosan megérdemelt helyük van az Ipari Olümposzon, vagy ha már németajkúakról lévén szó, a baljósan pulzáló, fémesen zakatoló Valhallában. Méltóan a névhez és hírnévhez, a The Young Gods újból erős koncerttel ajándékozta meg a magyar közönséget. Találkozunk 2032-ben?
