Molnár Dávid írásai

1.
A Halál ábécéje az élet könyvében

Alászálltam én is ama bugyrokba, és az őskőzettel a Kristályért való szakadatlan küzdelmek közepette gyakran tűnődtem el a kapun. Örökké változó arcába zuhanva, próbáltam szavakba foglalni a borzongást, hogy miféle sosemvolt idők és tiltott terek szökött rabszolgája ő, aki kopott alamizsnaként, de számunkra még őrizve a másik ragyogás fátyolfényeit, aláhullott mindenek kezdetén, és kettészakadva szenved, mert a lelke még mindig odaát van.

Hiszen a könyvek léte talán a Halál misztériumában gyökeredzik, és a betűk segítségével az ember a holtaknak fenntartott tudást sarcolja meg. A szimbólum, az idea az alkímiai processusok stációit megélve süllyed alá, hogy a Halál uralta alaki lét rongyainak alázata által itt, a negredo folyamatának végpontján, saját mártíromságának vérében oldja fel kötelékeit. S mivel az elsődleges idea a Nem Cselekvés öröklétében lebeg, az elszakadt szikrának szüksége van a Mozgatóra, ki a nap éltető sugaraival mindent felperzselve útjára indítja, és az Anyára, aki a hold vizeibe burkolva újra a teljesség nyugalmába vezeti vissza létét. Természetesen a Férfi és a Nő ebben a folyamatban annyira tiszta princípium, hogy csak szimbolikus lehet. Emiatt mindkettő azonosulhat akár egyazon személyben is, aki minden egyes létkör bezárulásakor egyszerre áll az Aleffel kézen fogva annak mindkét oldalán " miképpen fent, akképpen lent". Ezért minden alkalommal mikor írunk, és alakká zúzunk egy gondoldatot, gyilkolunk. Vajon mit érez titkon a tudat mikor papírkoporsóba zárja ezt a gyönyörű halált, hogy egyszer, egy olvasóban, mint az örök anyában, teljesebb létre szülessen a tiltott titokkal terhesen, saját megváltásának köpönyege alatt átcsempészve egy szippantásnyit az Elíziumi Mezők illatából.

És vajon mit érez a szellem mikor csillagködben bujkáló boszorkányként ezt a perverz nekromantiát űzi, és hajdanvolt ideák, meg a távoli Egység rothadó, szétoszló árnyékait rángatja elő az anyag és a feledés mélyéből?

Mert ez is a teljesség. Ami egyszer elpusztult és újra megszületett, az többé nem halhat meg, mert a világegyetem, számára már csak tükör. Még saját felmagasztosult és meggyalázott alaki váza is, amit ezer és ezer formában ölthet magára, hogy mikor kinyitsz egy könyvet, legyen miben tükröződnöd. Így lesz az okozatból ok.

Talán ezért érezték úgy a régiek, hogy a név azonos azzal, amit jelöl. Mert meghalt érte, és ezzel elnyerte a hatalmat. Sok forrás szerint a világot is így teremtették.

Ezek a megközelítések sok érdekes vonatkozás megfontolására késztethetik az embert. Például hogy a betűk mind Isten egy-egy arcai (sok más megnyilvánulással egyetemben), és sokféleségük ellenére –vagy éppen az által- mégis mindegyik teljes, nem csak egy részlet. Hiszen egyetlen egyén teremtése nem kevesebb egy világ (tehát a Világ) teremtésénél. Így lehet az, hogy egy szöveg egyetlen betűje –elhelyezkedése által- magában foglalja a teljes szöveg értelmét, és minden más szövegét is melyben bárhol, bármikor felbukkanhat, vagy bukkanhatna.

Az olvasás misztériuma tehát olybá tűnik Íziszé is. Ennek fényében nem tűnik meglepőnek, hogy a halottak világával való kapcsolattartásban ősi idők óta mekkora szerepet töltöttek be a nők. Az emberiség már akkor is olvasni akarta az Igét.

És valóban. Úgy tűnik, hogy akiben nincs meg –akár férfi létére- a kellő női érzékenység és az idő kezdetének anyai ösztöne, az sosem fog tudni elmerülni a szülői teremtő büszkeség és gyönyörűség keverékével egy leírt, vagy akár kimondott szó tükrében.

"...Mert mondom néktek: Életetek könyvét a Halál betűivel írták.”

2.

„This is not an essay
this is a poem
from You
for You
and
to You”

Utálom a kezdeteket. Ezért hökkentem meg egy csöppnyit azon, hogy lám még ilyen is megesik velem. De ez a kezdet egy kicsit más volt. Inkább hasonlított egy hatalmas sajthoz, amiből csak a lyukak vannak meg, de azok határozottan elkülönülnek az őket körülvevő megszokott semmitől, látványukkal erősen kihangsúlyozva azt, hogy majdan lesz egy sajt, ami összefogja őket. De még ennek, a létezésnek eme igen sejtelmes állapotában is érezni lehetett rajtuk, hogy így is egy egészet alkotnak. Valamit, ami már ősidők óta létezik, és mégiscsak most fog megszületni. Ha a Témát egy forráshoz, vagy csermelyhez hasonlítom, akkor ez talán olyan volt, mint valami talajvízzel elöntött, tócsákkal teleszórt völgyben mászkálni. A pillanatnyi gyanakvás talán abból a felismerésnek is nevezhető gondolatszilánkból született, ami azt súgta, hogy igazi kezdet nincs is, hiszen az okok és okozatok állandóan egymásba fordulnak. Ennek ellenére türelmesen dagasztottam a tócsák alján felgyülemlett iszapot, amikor valami megváltozott. Először csak bátortalan csöpögésnek, és loccsanásnak hallatszott. Mintha félt volna a világtól, ahová ilyen furcsán és váratlanul megérkezett. A hang azonban erősödött, és észrevehetően egyre bátrabban szippantotta magába az élet mámorító leheletét, majd mint egy felszakadó sóhaj, egészséges csörgedezéssel adott tanúbizonyságot születéséről. Mindezek a völgy egy eldugott, de nem túl messzi zugából hallatszottak. Arra vettem hát utamat, és nem is nagy meglepetésemre egy forrásra bukkantam, ami apró érkén már meg is kezdte útját a völgy oldalában egyre inkább szélesedve.

Ennyit hát a kezdetről. Ebben ugyan már a vég is benne lehet, hiszen valaminek vége lett, de épp ez teremti meg a lehetőséget egy új kezdethez. Éppen ezért a vég már maga is egy kezdet. Vagy inkább egy előzőnek a beteljesülése. Na ezt jól megkavartam. Szóval emiatt ez a kissé terjedelmes és kezdetgyanús dolog akár mű is lehetett volna, de nem annak szántam. Hiszen a mű nem más, mint egy folyamat, amiben a létezés valamilyen formája a maga rideg valóságában összehangolódik az őt érzékelő, felfogó, és elismerő tudattal. Ez a harmónia igen labilis. Ez nem azt jelenti, hogy felbomlik, csupán más irányú harmóniává billen át. A pillanat gyermeke tünékeny, ez az, ami értékessé teszi. Ezért a mű egy folyamat, ami soha nem lehet teljes, mert a mozdulat változást szül, és az újabb mozdulatot, és minden változás kapu egy újabb pillanatba. Emiatt torkolhat lemondásba is. A művész feladata, hogy a gondolattá kristályosult pillanatot megőrizze, védőburokkal vegye körül, és mint egy zárványt, beépítse az idő folyamába. Éppen azért, hogy a belőle nyíló kapuk azok maradjanak, amik voltak, és a folyamat ne torzuljon. Lezárni csak akkor tudunk egy művet, ha mellécövekelünk egy fix értékítéletet. Ugyanis a művel való együttélés egyre finomabb részletekben való vizsgálódást jelent. Ez maga az idő. Hiszen az életben is mindent újra átértékelünk, s mindig más felbontásban. Enélkül programozott ösztönlények lennénk. Minél magasabb szintű azonban ez a folyamat valakiben, annál erősebb az illető tudata, s nagyobb a gondolkodás iránti igénye. Legalábbis szerintem. Mindebből levonható az a következtetés, hogy a műben felfedezett porszemnyi tökéletlenség egy idő múlva az egész harmóniát megtörheti. Esetenként az alaptéma felvetése, vagy kidolgozásának módja nevetségessé válhat, mint ok nélküli okozat. Mert az ember, mikor egyre több kapu nyílik előtte, elveszti a lába alól a talajt. Elborzasztja a kör bezárhatatlanságának érzése (tudata?). Hiszen ez a végtelen lehelete. Ebből ered az üresség, ami viszont a végesség tudata... És mi jöhet még? Hát ennyi.

Elnézést kérek utoljára mindenféle nyalánkságokért. A sok kavarért, ellentmondásért, elkalandozásért, de hát alólam is kiszaladt a szőnyeg. Továbbá hogy félreértés ne essék, remélhetően nem szándékosan voltam egy kissé fennkölt. Így jött ki. Ezzel a kis eszmefuttatással csak a létezésemet akartam meggyónni, a teljesség igénye nélkül.

Így az idők távolából azért még szólnék pár szót. Ez a kis elmehajsza ugyanis kb. talán hat évvel ezelőtt hasalt el először a papíron, s így érdekes összehasonlítási alapot nyújt ahhoz, hogy mennyit is változunk ennyi idő alatt.

Talán ezért is határoztam úgy hogy elétek tárom. Ugyanis -bár sok dolgot másképp írnék- összességében még most is ugyan így érzek. A közhelyeket talán kihagynám. És természetesen befejezetlennek is érződik, hiszen a téma olyan, amiről állandóan lehetne írni. Mert ez is csak egy nézőpont, és minden irányból vannak igazságok.

Azért én nem adom fel. A címként választott Hamvas Béla idézetet is egy kicsit nagyképűségnek érezhetitek, de mivel arról szól, ami miatt ezt az egész esszét magírtam, nem választhattam mást. (Ráadásul a kedvenc esszém előtt szerepel mottóként). Hát mindenesetre köszi a figyelmet, ha eddig eljutottatok, és minden észrevételt, meglátást szívesen fogadok.

3.

Ma reggel találkoztam egy öngyilkossal. Nem is eggyel. Tucatjával mászkáltak az utcákon, nyüzsögtek a tereken. Illetve akkor vettem észre, hogy minden nap látom őket. Szomorú, és vidáman arctalan tömegük ott nyúlik nap mint nap az utak értelmetlenségbe vesző, hamuszürkén izzó csíkjain, amik velük együtt vonaglanak létezésük mozdulatlanságában. Öngyilkosok préselik be dohos, kutyaszarszagú, szűk lukak perverz betonkockái közé autójukkal, az óriásira nőtt játékaikkal kétségbeesetten, és egyre reménytelenebbül küzdő koravén gyerekeket, hogy azután a nem létező gyermekkorukat kiélő, infantilis felnőttekként találkozzunk velük újra. Látom őket, amint az igazukba vetett, rendíthetetlen majombizalommal –akár egy tükörbe- egymás arcába hányják saját nyomorukat, mint valami másnapos epét. “És van-e kivétel” Kérdeznéd Te. Hisz olyan könnyű minderről írni. De aki látta egyszer azt a dolgot meg nem történni…

Egyszer, egy borongós, ködnyaggatta, városi karalábészínű hajnalon, talán mindegyik elindult egy bizonyos híd felé. A saját hídjuk volt. Talán ők is építették. Valami fölé, ami azt hiszem mindig is ott hömpölygött. Voltak bugyirózsaszín, bolondos hidak, ostoba nagy masnikkal. Voltak méltóságteljes, tompaszürke óriások, amik hatalmas, feketepatinás ezüstláncok mázsás súlya alatt nyögtek. És voltak egészen apró, fából tákolt, törékeny kis jószágok is. De egyszer mindegyikre fölállt valaki.

Úgy érezte talán, hogy aki a semmiből lett a semmibe, és izomszakadtáig, velőgörbülésig küzdött a semmiért, annak már kijár egy kis halál. Azután meglátta, amit akart. A vízszerű valami higanyfényű felületén a Halált tükröződni a szemében. És ilyennek látta: A Halál irigy és féltékeny az emberi gyengeségre és tudatra, mert lényénél fogva soha nem birtokolhatja. Mert az olyan, mint a virág. Ha kitépik a talajából, azonnal elpusztul. Ő azonban a tehetetlen keserűséggel telve minden adandó alkalommal leszaggatja, hogy saját fekete vázájába tűzze azokat, aminek azonban nincs alja. Hát ezt látta a saját szemében. Visszalépett. Ennek a lépésnek a „kopp”-ja kérlelhetetlenebb és véglegesebb pont volt egy mondat végén, mint az ugrás csobbanása. Nem volt hova menekülni. De nem is volt mi elől. Egy öngyilkos, aki nem hisz a Halálban!?!

Visszatértek. Ezek után egy darabig még talán emberi koponyákba vésett, ősi szövegeket bogarásztak. Nyomkodták elgyötört szemük ( a saját sírboltjuk fugája ), hátrafésülték csapzott, élettelen hajuk (pázsit a hanton) de a KÉRDÉST soha nem találták meg. Azután megvonták a vállukat és sóhajtottak: „ilyen az élet”. Pedig dehogy. A Halál ilyen (is lehet), ha életként akarják látni.

Mert ők azzal a visszalépéssel tulajdonképpen leugrottak. Ezért találkoztam ma reggel is egy öngyilkossal.

2000-05-02 Szentedre

Megjelent a Tajtékos Sorok IV. számában