Lüneburg
A zeneszerző már három ihlettelen nyári napja próbálgatta megtalálni zongoráján a fülében fészkelő dallam tökéletes lezárását, ami a dalt úgy vezeti vissza a kezdő hanghoz, hogy bejárja és kioldja közben a hangnemváltásokban feszülő összes reszkető szépséget. A ház felújítás alatt állt, az állványokon ácsok dolgoztak, verejtékezve, anekdotázva, ásítozva hordták felfelé az agyagcserepeket és a simára gyalult tetőgerendákat. A szegek és a kalapácsok ütemes csattogása lehetetlenné tette az alkotást, az ablakot a zeneszerző a hőség miatt nem csukhatta be. Megkísérelte éjjel is az alkotást, de szörnyen álmos volt, mert nappal a zaj miatt nem aludt, éjszaka meg a szatócs felesége verte a falat a zongorázásra válaszul, így a munka semmit sem haladt, a dallam nem akart lezárulni, nem sikerült visszakanyarítani a kezdőhangzat megemelő harmóniájába. Az ácsok komótosan haladtak a tető újjáépítésével, a szerző pedig egyre szenvedett, mert fülében a dal követelte a befejezést, és se zaj, se csend, sem egyéb muzsika nem csillapíthatta a hiánynak ezt a mindent túlharsogó fájdalmát. Az egyik ácslegénynek, akinek lelke társainál befogadóbbnak bizonyult a zenére, a zongoramelódia annyira a fülébe mászott, hogy esténként, ahogy menyasszonyához látogatóba igyekezett, öntudatanul dúdolgatta, fütyörészte a zeneszerző ablaka alatt hallott töredéket. Mátkája meghallván a szívszorító dalt, nagy, csendes szemeket meresztett rá, és bőrének érzékenysége is megnövekedett az éjben, amikor a legény megérintette. Hárman voltak immár a városban, akiket rabul ejtett a befejezetlen mű, hárman, akiket a csillagok felé indított, anélkül, hogy kegyelmet is adott volna erre az útra, hiszen a dal nem zárult le, nem találta saját ívét, a semmire nyitott kaput és kikergette oda a legfájóbb vágyakozásokat, és ezek hárman ott álltak, remegve, kielégületlenül a hangok teremtette sötét kozmoszban, és olyan egyedül voltak vágyaikkal, hogy álmaikban késeket éleztek tenyerükön. A töredékben maradt dallam számüzetés volt, egy otthon megpillantása, amibe betérni lehetetlen, mert a kapuja nem ér le a földig. Ezek hárman, anélkül, hogy tudtak volna egymás bajáról, ugyanannak a szomjúságnak a kínját hordozták.
Pár nappal azelőtt, hogy minden cserép a helyére került a tetőn, az ácsok között tragédia történt. Már alkonyodott, a zeneszerző bágyadt kézzel és kialvatlan szemmel ült a klaviatúra mellett. Fásultságában igyekezett olyan hangokat megszólaltatni, amelyeknek durva és váratlan atonalitása talán képes feltöri a dallamot fogvatartó hanglakatot. Éppen egyidőben történt, a zeneszerző erőteljesen leütött egy disszonáns akkordot, az ácslegény pedig egy darázsfészekre bukkant az egyik cserép alatt. Védekezés közben a darazsakkal hadakozó fiú megcsúszott a poros ereszen, elveszítette egyensúlyát, aztán fejét az állványrúdba verve a mélybe zuhant. Odalent már nem lehetett segíteni rajta. Egy héttel később, már estére járt, a zeneszerző a tökéletes csömör közepén egy ópiumpipa meggyújtásával bajlódott, amikor a cseléd halk kopogás után bejelentett neki egy hölgylátogatót. Fiatal, reszketeg lány lépett be a szobába, halvány alakú, mint egy árnyék. Félszeg tekintetét a padlóra szegezte, majd helyet foglalt az egyik széken. Hosszú ideig egyikük sem szólt, mintha nem tudnák, mi a teendő ebben a váratlan, társas csendben. Egy gyufa sercenése, aztán egy játékosan leütött e-hang a zongorán, és a lány hallgatása megtört. Egészen halkan mesélte el a történetét, boldog ifjúkorát, amit vőlegényének szerelme beteljesített, önfeledt napjaikat, egészen a dallamig bezárólag, amit a fiú a haláláig oly gyakran dúdolt abban a szűkös kis manzárdszobában, szerelmi fészkükben. A lány elmondta, hogy a szíve nagyon fáj, és sokat tépelődött ezen a látogatáson, de amióta a legény elárulta neki, honnan származik a melódia, tudta, egy napon muszáj lesz eljönnie ebbe a házba, megtenni ezt az első és utolsó találkozást. A tragédia az, hogy tökéletlen lényként kell megélnünk egy tökéletes sorsot. Ilyesmit mondott neki halkan a zeneszerző, de ekkor már nem a zongora mellett ült, hanem a lány előtt térdelt, és annak egészen finom öt ujjára helyezte saját öt ujját, és megpróbált helyet csinálni magában a helyzet elviselhetetlen bája számára, ami, úgy érezte, egy csöppet sem volt illendő egy friss özvegy társaságban. Azon kapta magát, hogy gyűrűsujja, akár egy billentyűt, néhányszor lágyan leüti a lány gyűrűsujját, és ekkor, ebben a pillanatban a fejében ez a kegyetlen, követelőző dallam megnyílt, feltárulkozott, és fülében az egymást követő hangok sebesen, akár a víz egy lefolyón át, belecsorogtak a régóta hajszolt tökéletes dalformába. A zeneszerző visszaült a hangszerhez, és eljátszotta az elkészült művet, egyszer, kétszer, háromszor is egymásután. Olyan volt az egész gyertyafényes éj, mint egy ünnep, egy halottvirrasztás. Pirkadatkor felemelte fejét a zongoralapról, látta, a lány már nincs a szobában. Kinézett az ablakon, az állványzatot elbontották, a kőmosott mintás nyári ég épp csak ébredezett. A csendben olyan hiányérzete támadt, amit csakis a tökéletes dolgok hagynak hátra az emberben.
Lélegezni időt
Ott lakom valahol az ismertnek vélt univerzum akármelyik csillagrendszerében, egy nálam valamelyest idősebb planétán, amelynek megrázó szépségét, egyszerre hatalmas, és ha felnézek, tudom, végtelenül semmikicsiny létezését sem befogadni, sem mellőzni nem vagyok képes, ott lakom, nem itt, ott lakom, benne lakom a távolságban, ami lehetőségeim és képzeletem között feszül, vagyok benne, kémiai alapú életformák között, tele kovalens és irracionális kötésekkel, és láthatatlan filamensekkel összevart szájjal, hogy hangosan ne kérdezzem, miért szebb az ég fiatalon és zavaróbb a fény öregen, és a málnának és a vaníliának az ízét sem tekintem már támadhatatlan létalapnak, ahogy a zene is csak bérlő a fülemben, sem testvér, sem szolga, csak egy rezgés, ami megtűri, hogy vele remegjek, és bénán bámulom egy őszi, cserépszínű alkonyat hordalékait, amelyekben idehabzik hozzám minden, amit elveszíteni nem volt drága számomra, és szénnel és hidrogénnel van sajdultig tele a szemem és a szám, és még a nedveimben nyüzsgő teremtmények sem hallják és értik, hogy fentről és lentről egyazon elviselhetetlen gravitáció húz, az egészben-lenni-akarás, és ennek nemsikerültsége, mert hiába szótorlaszok és körtefaklisék és vérrózsaszín szalagjai a reménykedésnek, mégis csak az időt lélegzem, ami táplál és elemészt, amiben egymást marva forog és hempereg az élet és a halál, és tudom, álmomból ébredve is tudom, mintha a padlizsán színét kérdezné tőlem valaki, tudom milyen, de nincs esélyem elmondani, hogy megannyi hiábavaló mozdulat, hektoliterekben mért könny és légköbméterekben mért szomorú sóhaj ellenére, mennyire érdemes, mennyire egyöntetűen gyönyörű a halandóság, micsoda végtelen gyönyör rejlik abban, hogy korlátaim vannak és ezeket a korlátolt tereket teljesen kitölthetem olykor olyan molekulárisan nem indokolt jelenések kellemével, mint a szerelem, a folyó mozdulata a kézfejemen, a vaj eldörzsölése a bőrön, vagy egy röpke érzet, hogy egy vándormadár puha tüdejében élek, mélyen benthagyva egy ismertnek vélt univerzum lehetőségében, csillagok és vasárnapok között, hiszen olyan mindegy hol és miért, úgyis csak annyit tudhatunk meg életünkről, amennyi a légzéshez elegendő, lélegezni az időt, lélegezni az időt, és belélegezni majd az utolsó időt is, és akkor, akkor majd, talán mint egy villanás egy villa szárán, úgy omlunk tovább terhünkkel, hogy sem teher, sem omlás nem lesz már, semmi, amivel mindez megemlékezhető. Mind levizsgázunk kémiából.
A halálbogár
Tűzött a déli nap, mikor a fát az utca végében felfedeztük. Tegnap még nem volt ott, ez egészen biztos. Különös fa volt, a nyár ellenére levéltelen, tulajdonképpen halott, nem más, mint egy kiszáradt váz, telis-tele szorgosan mozgó és mászkáló, a legkülönfélébb és legocsmányabb rovarokkal, melyek – úgy vettem észre – ették, rágták a fát. Az ágakon és a törzsön nyúlós, ragadós nedvek bűzölögtek, nyilván a rovarok és bogarak piszka, nyála, sara. Rögtön a tisztátalanság és a betegség jutott az eszembe. Undorodva bámultuk a rettentő eseményt, tisztes távolságot tartva tőle. Aztán a kedvesem az egyik ágra mutatott. „Oda nézz! Hihetetlen, egy valódi Halálbogár!” A többi közül jókora méretével és különleges alakjával is kitűnt. Sosem láttam még ehhez foghatót, ilyen döbbenetes rondaságot. Valami pókféle szerzet lehetett, tenyérnyi, fekete, fémesen csillogó vázzal és rajta elszórt, vörös pöttyökkel, tüskés, szörnyű lábakkal, és a torból sérvként elődudorodó szőrös fejjel, melyet szabálytalan formában csúfítottak a szemölcsszerű, borsfekete szemek. A hideg kirázott tőle, vissza akartam menni a házba, de a kedvesem erősködött. „Várj, sosem találkoztam még Halálbogárral, különlegesen ritka példány. Mindegyiknek egy ezüstszelence van a hátán, nézd csak meg alaposan!” És valóban, ahogy egy arasznyit előrébb léptem, egyértelművé vált, hogy tényleg egy kis gyufásskatulyányi, zavaros mintákkal gravírozott fémdoboz van páncéljára erősítve. Ez már sok volt, egyre jobban féltem, és kérleltem a páromat, hogy hagyjuk a fenébe az átkozott bogarat meg a fertőzött fát, de ő egyre izgatottabb lett. Kerített valahonnan egy hosszú botot és megpróbálta elérni vele a rondaságot, ami először nem igen akart megmozdulni. „Kérlek, ne!”, rivalltam rá, de hiába, valahogyan csak lepiszkálta az ágról, a bogár a földre esett. Egészen lassan, fáradtan, kínlódva mászott előre, cipelte a szelencét, mintha hozzánőtt volna. Egy macska került elő a szomszédból, megszaglászta a bogarat, majd fújt rá, de mivel az ártalmatlannak bizonyult, mancsával óvatosan ütögetni kezdte. A bogár mozdulatlanná dermedt, a macska pedig felbátorodott, addig löködte, piszkálta, míg a doboz egyszerre csak levált a kitinkemény hátról és fémesen, mint egy ékszer, megcsörrent az aszfalton. Kedvesem felsikkantott örömében, habozás nélkül felkapta a szelencét, aztán húzni kezdte a karomat, hogy most aztán siessünk vissza a házba. Nem tetszett nekem az egész, valami különös, kellemetlen szorongás vett erőt rajtam, de elfáradtam a nagy melegben, így engedelmeskedtem páromnak. A konyhában édesanyám szorgoskodott. Mikor meglátta a dobozt, ő is nagyon megörült, derült arccal, izgatottan szemlélgették, forgatgatták szerzeményüket. Kisvártatva felfedeztek rajta valamit, egy miniatűr zárat, azt kapargatták, nyomkodták körmükkel, egyre nagyobb révületbe esve. „Valahogyan csak ki lehet nyitni!”, töprengett türelmetlenül a kedvesem, és bárhogy is rimánkodtam, hogy dobja ki vagy ássa el jó mélyre a szelencét, esze ágában sem volt hallgatni rám. Egyre növekvő rettegésemben a szobámba húzódtam vissza, és lopva kinéztem az ablakon, vajon mi történt eközben a Halálbogárral. Még mindig az aszfalton feküdt, a macska játszott a tetemmel. Idegen félelem járt át, a forróság ellenére reszkettem, és szerettem volna nagyon távol lenni házunktól. Odakint az utcán változatlanul tűzött a Nap, mindent vakító fénybe burkolt. „Hagyjátok már abba!”, kiáltottam ki elkeseredve a konyhába, miközben hallottam, hogy édesanyám és a párom egymás közt susmorognak valamit. Talán már ki is nyitották? Éreztem, hogy baj lesz, mégpedig igen-igen nagy baj. „Mindjárt megvan!”, válaszolt lelkendezve kedvesem, és én ekkor már azt kívántam, bárcsak ne találtuk volna meg azt a borzasztó bogarat. Úgy rémlett, a világ egy pillanatra megáll, és dermedten figyelni kezd minket. Még mindig az ablaknál álltam és tehetetlenségemben csak lestem kifelé. Nyugtattam magam, hogy aggodalmam felesleges, nincs itt semmi baj, mire föl ez a furcsa pánik, de egyszer csak…a levegő összesűrűsödött, mintha villám csapott volna le a közelben, és meghallottam a legszörnyűbb hangot, amit egy teremtmény valaha is kiadott magából, meghallottam kedvesem abnormális, iszonyú erejű sikolyát, és a másodperc ezredrésze alatt tudtam, hogy végül kinyitották a szelencét, és éreztem, hogy a szívem felrobban a félelemtől, és láttam, hogy az ég egyszerre egészen elsötétül, és azonnal éjszaka lett, és sírtam és összeestem és a szoba falának préseltem az arcomat, amint megértettem, hogy soha többé nem mehetek ki a konyhába.
Egy vándorszoborhoz
Mint egy téli éjszaka szirénák nélkül, olyan vagy te, hideg és valószínűtlen. Arcod helyén egy leírhatatlan műgonddal megkomponált idegen maszk, tartózkodást és egykedvűséget merevít egyetlen állandó pillanattá. Nem tudom, hogy gondolkodsz-e, hogy érzel-e. Senkit sem engedsz magadhoz közel, miképpen te sem vágysz mások közelségére. Barátaid, útitársaid, akikkel a legvidámabb és legharsányabb felszín tarka vizében lubickolsz, segítenek neked túlélni saját szikla-idődet, bezárult természeted űrjét. Nem tudom, érzel-e bármit is, ha megérintenek, ha érintesz. Nem tudom, ismersz-e bánatot, szenvedélyt, hiányt és örömöt, féltékenységet és sajnálatot, ha lemaradsz valamiről, ha valami nélküled történik meg. Van-e félelem benned másoktól, vagy éppen magadtól, és miféle félelem ez? Sértettség vagy bizalmatlanság, netalán előítélet? Látom, amit látok. Azért félsz, mert makacs és vak szabadságodat valaki veszélyezteti? El kell hitetned magaddal, hogy téged a függetlenség mentett meg, és az is tart életben, és kézzel-lábbal ragaszkodnod kell hozzá, folyton harcban állni érte, ahogyan más a hazáját védelmezi. De ez a harc, ez a maszk, ez a szabadság, vajon nem ez a legtökéletesebb béklyód, és vajon nem a kötöttségek visszautasítása a legnagyobb kötött kényszerűség benned? Vándor vagy, akinek otthona a változó táj, akinek ágya az útonlevés, a nempihenés, a hajsza, a tovább, a tovább. Mit félsz megpillantani, ha egy percre mindez a forgás megállna veled? Ijesztő számodra, ha nem a külvilág ingereire kell válaszolnod, hanem önmagad mélyeit vizsgálnod, belsőd betemetett titkairól faggatóznod? Hátha kiderülne, mi ez a fagyos távolság mindentől, ami érzés, mi ez a maszk, a valószínűtlen vágtázás, a tragikus egykedvűség. Mennyiben játék ez a ruha rajtad, amit ködös szerepként mintha már örökkön magadon hordanál, és mennyiben személyiséged gyógyíthatatlan középpontja? Mintha csalódottság lenne benned, rendkívüli félelem a csalódás lehetőségétől, amivel szemben magadat olyan pompás kegyetlenséggel felvértezted. Ezért aztán játszol, mindig és mindenütt játszol. Csak azt kell eldöntened, a helyzet éppen melyik játékot igényli, melyik játékoddal tudod megőrizni bezárt természeted védelmét. Aki gyenge vagy óvatos veled szemben, azt bátorságra bíztatod, csak hogy aztán rögtön elutasíthasd, ha túl megy a számára ismeretlen határon, amit kijelöltél neki. Ha valaki túl messzire megy, esélytelen veled szemben, az ilyesmit nem tűröd. A durva kezekből, mint a homok, könnyedén kisiklasz, a törékenyeket pedig szétrombolod, lássák, ők sem tudtak megtartani téged. Foghatatlan vagy, köthetetlen, önfejű és makacs, és persze szép, mert talán éppen szépségedből ered könyörtelenséged. Ha ezt a szépséget dicséret éri, annak csak annyira örülsz, amennyire hiúságodat kényezteti, ugyanakkor azonnal meg is vagy sértve személyedben, mert feltételezed, hogy a szépségedet tartják a kizárólagos értéknek benned. Ellentmondásos vagy, távolság és közelség egyaránt szükséged, és vad ösztöneid döntenek róla, a pillanatban melyikre vágysz jobban. Aki téged szeret, tudnia kell, két korsó van nálad, az egyik ép, a másiknak hiányzik a feneke. Aki téged szeret és szeretetét rád önti, sosem tudhatja biztosan, melyik korsódat tartod elé, és hogy szeretete így megtölthet téged színedig, avagy könnyű vízként át- és elfolyik rajtad. Szobor vagy te valójában, magad faragta alabástrom, egy megérinthető alak, aki nem simogat vissza, mert a viszonzás, mint olyan, nem te általad irányított gesztus lenne, hanem csak válasz egy kezdeményezésre, tehát szabadságodon kívül eső mozgás, ami annyira ijesztő a számodra. Nem tudom, hol állsz majd meg, ha egyáltalán megállapodsz, mert felismered, hogy szabadságod és vándorléted végtére is az egyedüllét édestestvérei. Idővel aztán ez az alabástrom-szépség is megfakul, kőarcod szép íveit, maszkod illesztékét kikezdi a lassan kezdődő óhatatlan kopás. Szeretném, ha képes lennél megállni, mielőtt túl késő, és egy olyan pillanatban, amit a nyugalom és a világosság párnázott ki neked, megkérdezni magadtól, ki vagy te valójában, és van-e benned egy skatulyányi tér a téged körülvevő szeretet számára. Addig is, tudnod kell, nem vagy más, mint céltalan esztétikum, örök búcsúzkodás, most még a szépség öntőformája, amiben semmi súlya nincsen a tartalomnak, így a szél és az idő könnyedén a vállára kap, és visz egyre távolabb, mindig egyre messzebb a vándorutakon.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
