Novalis

Novalis élete és költészete – nem tehetek róla, itt nincs más igazság mint ez a banalitás – elválaszthatatlanul és a maga egységében szimbóluma az egész romantikának; úgy látszik, mintha az ő, az életbe kitett és ott eltévedt költészetüket megváltotta volna, ismét valódi, tiszta költészetté tette volna ez az élet. Nincsen nekiindulása a romantikának, ami itt meg ne volna és az ő szükségképpen töredékes egységkeresésük senkinél sem töredékesebb, mint nála, aki akkor halt meg, amikor elkezdett írni. És mégis ő az egyetlen, akinek nem festői romhalmaz, ami életéből megmaradt, ahonnan gyönyörű darabokat lehet kiásni és csodálkozva keresni az épületet, aminek része lett volna talán egyszer. – írta róla Lukács György.   Biográfiánk Novalis-ról.

"Ha a heves kín letaszít
a föld sötét ölébe
s eltép a fénytől: jelt ad így
a boldog költözésre.    

A keskeny csónak visz a menny
túlsó partjára sebesen.
Áldjuk az örök éjszakát,
áldjuk az örök álmot.

Melengetett a napvilág,
hervasztottak a gyászok.
Nem csábít többé messze táj:
Atyánkhoz mennénk haza már.

Otthonra már úgysem lel itt
hűségünk és szerelmünk.
Ha a hajdankort megvetik,
az újon mit szeressünk?

Ó! búsan áll és egyedül,
ki a szent hajdanért hevül.
A hajdanért, mikor derék
szivek szent tűzben égtek

Atyjuk orcáját és kezét
tisztelték még a népek,
s volt lélek, jámbor, tiszta, szép,
ki ősképét formázta még.

A múltért, mikor még remek
ősi törzsek virultak,
s halni vágytak a gyermekek
országáért az Úrnak;

s bár élet pezsdült, kedv fakadt,
szív szerelemtől is szakadt.
A múltért, hogy Isten leszállt
az ifjúság színében,

s halt értünk korai halált
szerelmetes hevében;
félelmet és kínt nem került,
s ezzel csak drágább lett nekünk.

Felé sóvárgunk szűntelen,
kiket beburkol éjünk.
Szomjunk nem szűnik percre sem,
amíg a földön élünk.

Haza kell térnünk mielőbb,
meglátni azt a szép időt.
Mi tartóztatna vissza itt?
Rég pihen sok szerettünk.

Sorsunk zárják le sírjaik,
s most fáj, szorong a lelkünk.
Nincs mit keresnünk itt tovább -
telt a szív - üres a világ.

Elönt az édes sejtelem
titkos-hatalmas árja.
Így visszhangzik a végtelen
a szívünk bánatára.

Sóvárognak szeretteink,
s vágyuk fuvalma meglegyint.
Vár odalent a Vőlegény,
Jézus, a drága mátka.

Alkonyodik már, a szegény
szeretők vigaszára.
Bilincsünk álom oldja meg,
s az Atya tárt karjába vet."

Novalis, Halálvágy

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2020. 03. 25. - 07:15 | © szerzőség: Gelka