A toronyház a nagyváros egyik külső kerületében állt, nem messze a temetőtől. Nem tudom pontosan, hány emeletes volt, mi a huszonegyediken laktunk, és fölöttünk még jócskán voltak emeletek… A ház pedig sokkal szélesebb volt, mint amilyen magas. Kívülről nézve csupa terpeszkedő üvegablak, melyeken megcsillant a napfény.
…én tudom, hogy ezt a napfényt odabent egyáltalán nem lehetett érzékelni, még a legapróbb természetes fénysugár erejéig sem…
Ha közvetlenül a ház előtt (alatt) állt az ember, fel sem látott a tetejéig. A földszinten teljesen hétköznapi üzletek sorakoztak. Magának a toronyháznak csak egyetlen egy bejárata volt, amely szerényen bújt meg az üzletek között. Fölötte keskeny tábla hirdette fehér (piszkosszürke) alapon piros (fakult rózsaszínes) betűkkel: A PIROS HÁZ. A tábla kopott volt, és mocskos, a festék itt-ott lepattogzott már róla, alóla kikandikált a hideg acél sötétszürkéje. A kapu mellett nem volt csengők sora a lakók névsorával. Itt nem látogattak senkit sem. Nem lépett be ide jószántából senki. Az emberek hittek a mendemondáknak, bár odabent minden élesebben folyt a külső legendáknál. Ritka az ilyen, mert az emberek szeretik felfújni a dolgokat. De aki valaha már járt bent (és ki is jött…), nem szívesen beszélt a tényekről. Nem túlzok, ha azt mondom, soha többé nem szólalt meg, vagy megváltozott az életfelfogása gyökeresen, és kint is csukott szemmel közlekedett a továbbiakban, és semmit nem vett észre, ami esetleg jó lett volna neki… A mendemondák amúgy is inkább olyan emberektől származtak, akik sohasem voltak odabent, talán csak naponta eljártak a toronyház előtt. Esetleg hallomásból ismerték. Ez már így szokott lenni.
A PIROS HÁZ táblának valóságos alapja volt. Belül a lépcsőházban ugyanis ez volt az uralkodó szín. Az a bizonyos narancssárgába hajló piros, amit a “normális” házak liftjeiben lát az ember. Ilyen színűek voltak a falak, a padlót borító linóleum, a plafon, a lakások bejárati ajtai, lépcsők, liftek, szemétledobók. Egyéb színek is előfordultak néha, szivárványos csíkok formájában a falakon és a plafonon, világosabb narancssárga, sötétebb piros, rózsaszínek, lilák, s a vénás vér színére emlékeztető kék.
Ahogy emeletről emeletre feljebb haladunk, ezek a színek egyre élénkebbek, szemrontóbbak, ijesztőbbek lettek. Nem beszélve az érzékcsalódásokról. Egyre feljebb haladva jobban lejtett-emelkedett, vagy sokszor hullámzott a padló, csorogtak a falak, a plafon neoncsövei lenyúlhattak az ember talpa alá. Szélesedő-szűkülő kusza folyosók, néha már azt kellett hinni, hogy él, lélegzik a toronyház.
És a hangok! Egész nap a légkondicionáló, a hulladék-feldolgozó, a világítás nyomasztó, monoton zúgását hallhattuk, ami egyre feljebb haladva erősödött.
Állítólag akik a legfelső emeleten laktak, megvakultak, megsüketültek, vagy teljesen megőrültek. Ez utóbbi bárkivel előfordulhatott a toronyház lakói közül. Sőt, mindenkiben volt már valamennyi őrület. Kiben több, kiben kevesebb. Általában az idősebbekre volt jellemző. Amiben mindenki érintett volt, az a félelem. Meghatározhatatlan szorongás, mely napról-napra úgy rágta az embert belülről, mint a szú a fát. Naponta rengetegen meghaltak. A halottakat hetekig nem tudták elszállítani. Ezért volt minden emeleti folyosó végébe állítva vagy húsz férőhelyes patológiai hűtő. Mindig tele volt.
Emlékszem, egyszer kiskoromban, mikor unatkoztam, s a folyosókon kóvályogtam, az egyik kanyarból egyszer csak előttem termett egy zavart szemű, csupa ránc, pergamenbőrű öregasszony, és azt mondta nekem, hogy menjek még előre, ha borzalmat akarok látni. Abban a pillanatban, mint a semmiből előbukkant két ember, egy halottat cipeltek hordágyon. Akkor erősen megrázott a látvány. Szaladtam volna az ellenkező irányba, de a folyosó padlója erősen emelkedni kezdett, a falak valószínűtlenül magasra nőttek körülöttem, majd lassan bezártak egy körbe. A lila-piros-sárga szivárványcsík hullámzott, világított, s én mindenhol a hideg falat tapintottam, félelmemben mint sakál, úgy ordítottam.
Eszméletlenül találtak rám a padlón, s anyám már a hullaszállítóktól könyörgött vissza engem, mert ő észrevett, hogy még élek…
A tizedik emelettől felfelé az emberek már egyáltalán nem jártak ki. Lépcsősor egy volt, amely végigvezetett a toronyházon, de ha lehet, az még rosszabb volt, mint a folyosó. Hogy élt az a lépcső! Volt, amikor teljesen kisimult, s maga a padló hullámzása, lejtése-emelkedése vitte az embert az útján, mint valami futószalag. De volt, amikor a következő lépcsőfok megnyúlt hosszában, s így ha az ember felfelé haladt, egy irdatlan fal előtt találta magát, ha lefelé, egy szakadék szélén, melynek mélyében annak rendje-módja szerint folytatódott a lépcsősor. De széltében is változott, általában keskenyedett, hogy azt hittem, rögtön összezúznak a falak. Ez sokszor előfordult a folyosókon is, de a lépcsőkön sokkal gyakrabban.
Lift volt több is, úgy harminc. Ezek többsége nem működött. Vagy el sem indultak, vagy leszakadt láncokkal hevertek a földszinten, teljesen összelapulva. Ami működött, az olyan gyorsan közlekedett, akár valami rakéta. Ha volt benne valaki, gyakran megállt a szíve és meghalt, mire elérte volna a célját.
A liftaknák közelében amúgy sem volt tanácsos tartózkodni, ugyanis a légáramlat olyan erős volt, hogy bárkit lehúzhatott a mélybe, vagy felkenhetett a falra.
De volt egy erősen ritka közlekedési rendszer a toronyházban. A csúszda. Ha az emberek rákényszerültek, hogy kimenjenek, általában ezt használták. A csúszda emeletről emeletre kanyargott, és rettenetesen fel tudott rajta gyorsulni az ember. Ha valaki kijutott, már nem akart visszajönni. Hagyták veszni a lakásukat, értékeiket. Ha valaki meglépett, már aznap nem volt semmi a lakásában. Az ottmaradottak mindent elhordtak, aztán idővel jött az új lakó, az új halálraítélt kintről, vagy valaki egy felsőbb emeletről.
A huszonegyediken lakott egy nyugdíjas számtantanárnő, ő rendszeresen használta a csúszdát. Gyakran járt ki. Látszott is rajta: kiegyensúlyozottabb, egészségesebb volt a többi lakónál. Visszafelé az élelmiszerhordókkal jött, liften.
Ő próbált engem is rábeszélni, hogy menjek ki. Mégpedig a csúszdán. Azt mondta, meleg levegőt fújnak közben rám, hogy meg ne fagyjak a légáramlattól.
Soha nem voltam kint. Nem láttam napfényt, telet és nyarat, nem érzékeltem hideget és meleget.
A postás egy hónapban egyszer járt a toronyházban, ha egyáltalán jött. A toronyházbelieknek nem voltak külső kapcsolataik, levelet nem kaptak, maximum számlákat és tévéműsorokat. A tévé volt talán az egyetlen szórakozásuk. Minden emeleten annyian laktak, mint egy tízemeletes házban összesen. Ehhez képest a folyosók általában néptelenek voltak. Az emberek behúzódtak a lakásaikba az érzékcsalódások elől. A monoton zúgást viszont onnan sem lehetett kizárni, sem elnyomni valamivel. Egyszerűen beleette magát a fülünkbe, örökké hallottuk. Mindenki úgy rendezte be a lakását, ahogy akarta. Mindenféle ember előfordult, de a piros színt mind száműzte otthonából. Ha otthonnak lehet nevezni. A lakások meglehetősen aprók voltak. Előfordult, hogy hatan laktak egy akkora szobában, amelyben alig lehetett megfordulni.
A huszonegyediken szerintem már lehetetlen volt kinézni az ablakon. Ahányszor megpróbáltam, felfordult a gyomrom. Borzasztó magasan voltunk. Bántotta a szememet a fény. Ezért spaletták és sötétítőfüggönyök mögött éltünk, mint a legtöbb család.
Friss levegő nem juthatott a tüdőmbe. Örökké csak a toronyház átható szaga, az élők és a halál undorító rohadásszaga.
Fájt minden. Sokszor beszélgettem a nyugdíjas számtantanárnővel a szökés lehetőségéről. Biztatott, de sosem mertem megkísérelni. Az őrület kergetett, véres szemmel meredtem mindenre és mindenkire. Bőröm szürke volt, akár a hamu. Úgy néztem ki, mintha a legfelső szinten laknék. Nem ettem, nem aludtam, aztán már meg sem szólaltam, és legszívesebben az egész világot elpusztítottam volna.
Féltem. Már nem voltak gondolataim, mintha kimosták volna az agyamat. Ha kérdeztek, nem a kérdésre válaszoltam, vagy egyáltalán nem is válaszoltam.
Anyám és testvérem előlem menekültek el. Nem akarták végignézni a pusztulásomat, ezért inkább ők…, úgy döntöttek.
Tudták, úgysem mernék velük menni. Én nem tudom, anyám honnan vette a szökéshez a bátorságot…
Összeszedték a holmijukat a húgommal, bevágódtak a liftbe, én rohantam utánuk, majdnem beleestem a liftaknába. A lift irdatlan sebességgel lezuhant. Az ajtajáról a padló széle egészben lerántotta a piros festékréteget, fémszilánkok fúródtak a bőrömbe. Sírtam, feküdtem a padlón, a plafon teljesen rámborult, de akkor nem érdekelt. …remélem, kijutottak… …remélem, élnek valahol…
Egyedül maradtam, mint az ujjam, erre szokták mondani. Nap mint nap csak ültem, senkivel sem beszéltem. Zörögtek a csontjaim. Menekültem a hullagyűjtők elől. Beteg voltam.
…aztán akadt egy barátom, egy felsőbb szintről. Ugyanolyan rossz bőrben volt, mint én. Nálam aludt, mert félt egyedül. Akárcsak én. Beszélgettünk sokat. Nagyon, nagyon megszerettem, mert hosszú ideje nem szólt hozzám így senki sem. Társak voltunk. Féltettem őt. Az érzelmeim élesen működni kezdtek.
…egyszer majdnem beleesett a liftaknába. Úgy húztam vissza. Hasaltunk a piros linóleumon, hajunkat jeges szél tépte.
…azt mondta, haljunk meg végre…a menekülésről nem mertünk beszélni.
A toronyház volt az én egész világom. A félelemről szólt az életem. Ezért ragaszkodtam a barátomhoz. Itt és most. …egyik nap, amíg a hullámzó falakat bámultam üveges szemmel a lépcsőházban, a barátom mögöttem egy másik lánnyal csókolózott a padlón ülve.
…teljes erőmből lesújtottam egy baseballütővel. Szilánkokra törtem a lány koponyáját. Üvöltöttem. Számban sós könnyek ízét éreztem, hosszú idő óta először. Remegtem a tébolyult őrülettől.
…felnéztem, egyenesen a csuparánc öregasszony enyémhez hasonló zavart szemébe. Azé az öregasszonyéba, aki gyermekkoromban koncokat dobott az acsargó félelemnek. Ernyedt kezemből kihullott a baseballütő, fáradtan így szóltam az öregasszonyhoz: Ide gyere, ha borzalmat akarsz látni.
…a halott lány vére és összetört agyveleje beleolvadt a piros ház kontrasztjába. Szinte láttam magam előtt a takarítók nyugodt faarcát, ahogy majd összeszedik, felmossák.
Gyere, szóltam a barátomnak, most már tűnjünk el innen végleg. Menjünk ki innen. Túléljük. Mindent túlélünk.
Elszántan kapaszkodtunk egymásba a csúszdán. A sebesség egyre nőtt, de nem bírt széjjeltépni minket. Nem volt bennünk félelem már, de a világ elsötétült. Ez volt a legnyugodtabb pillanatom, évek óta.
…két sovány, véres, rongyos toronyház-lakó, csomóban, összegubózva hevert a csúszda alján…a földszinten. Éltem, fájt mindenem, de onnantól fogva már nem érdekelt, hogy megláttam szemben magát a napfényt.
Felrángattam a barátomat, dörzsölte a szemét, mint aki most ébred.
Szorítottuk egymás kezét, úgy rohantunk ki a toronyházból.
Fények, hangok, szagok törtek lökésszerűen érzékeinkbe. Rohantunk, át az utcákon, a városon, a világon…
Nem volt semmink. Az országúton felkapaszkodtunk egy busz oldalára.
Száguldottunk. Nyeltük a kinti világot. Néztem a barátom boldog arcát.
Akkor miénk volt az egész világ. Hatalmas volt a tér. Szabadok voltunk.
A toronyház még ma is áll. Az álmaim gyakran visszavisznek oda. Akkor újra beteg vagyok, szürke bőrű, sovány élőhalott. Minden éjjel új arcokat látok odabent.
Megjelent a Tajtékos Sorok IV. számában.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
