H. P. Lovecraft | esszé

Végzet, családi átok és kozmikus rettenet

Elmélkedés H. P. Lovecraft „Árnyék Innsmouth felett” című elbeszéléséről

Az alábbi esszé Szabó Csongor Péter szakdolgozatának kissé módosított változata

Bevezetés

Az úgynevezett elit irodalmi diskurzusban korábban mostohábban kezelt, spekulatív fikciónak nevezhető műfajok kiemelkedő darabjai az utóbbi időben, szépen lassan, ha nem is a kánonnak, de legalábbis az irodalomelméleti vizsgálódásoknak részeivé válnak. Így létjogosultsága van példának okáért a fantasy műfaján belül J. R. R. Tolkien, vagy a science-fiction szerzők közül Isaac Asimov életműve tanulmányozásának. Köszönhető ez annak a felismerésnek is, hogy az egyes műfajok, sőt, stílusrétegek közti határ nem olyan éles határvonalakkal meghúzható, mint ahogy azt az iskolai, mondhatni didaktikus, pozitivista szemléletű irodalmi besorolás meghatározza. Olyannyira nem, hogy akadnak kanonizált szépirodalmi szerzőink, mint Jókai Mór, aki A jövő század regényével tulajdonképpen tudományos-fantasztikus művet alkotott.

Remek példája ennek a múlt század első évtizedeiben alkotó Howard Phillips Lovecraft (1890-1937) amerikai író, az ún. kozmikus horror atyjának mondhatni teljes életműve. Hiszen írásaiban, noha kétségtelen, hogy írói stílusának fő forrása az angolszász romantika és – az Edgar Allan Poe nevével fémjelezhető – gótika hagyománya, sok más hatás is érte: mint az antikvitás esztétikája, főként szépségideája, a kereszténység előtti időkből fent maradt, kísérteties históriákban és rémmesékben testet öltő rettenetes pogány mítoszok, az okkult hagyományok éppúgy, mint a 19-20. század fordulóján kibontakozóban lévő tudományos-fantasztikum. Ami pedig a műfajiságot illeti, noha írásművészetét elsősorban – az ún. Cthulhu-mítosz nyomán – kozmikus horrornak szokás nevezni, észre kell venni, hogy bizony sajátos eklektikája számos írása (többek között) a gótikus rémtörténetnek, a szövevényes kriminek, a science-fictionnek, dark fantasynak, pszichológiai avagy lélektani drámának is.

Dolgozatom fő témája – ez utóbbi kapcsán – az 1931-ben írt Árnyék Innsmouth felett (The Shadow Over Innsmouth) című kisregényének (mely egyébiránt művei közül egyedüliként még a szerző életében 1936-ban megjelent nyomtatásban is) részletesebb elemzése, természetesen kitérve más műveire is, melyekben a genealógia, a származás, a családi átok mint olyan, szerves részét képezi az iszonyatnak és tébolyultságnak, sőt, a kozmikus iszonyathoz szervesen illeszkedik.

A magyar irodalomban is jelentős hangsúlya van a genealógiának, és így a családregény műfajának is van – a mai napig tartó – hagyománya és létjogosultsága. Ami pedig a horrort illeti, egyik jelentős toposza a terhes családi örökség, az átok a vérben. Kérdés ugyanis az, hogy vajon a magyar irodalomban mindeddig olyannyira mellőzött természetfeletti horror kaphat-e létjogosultságot, ilyen művek legalábbis a diskurzus tárgyát képezhetik-e? Hogy lehetséges, hogy egy ír szerző fedezte fel, hogy (holott sosem járt ott) a Kárpátoknak fenyvesei nemcsak vadregényes, de rémregényes tájak is?

Noha a borzalommal rendszeresen kacérkodó írónk éppenséggel akad Csáth Géza személyében, és Kosztolányi Dezső egy-két, a Boszorkányos esték (1908) című novelláskötetében megjelent műve, mint A kőimádó vagy A Boszorkány is hajlik a természetfeletti história irányába – azonban Csáth, a maga kései biedermeier képeiben inkább a pszichológiai horror műfajában alkotott, Kosztolányi pedig boszorkányos estéinek borzalmát racionális magyarázattal zárja le. Meg kell jegyeznünk, hogy ezt megelőzően tán Arany János balladáiban, mint pl. a Vörös rébék, jelent meg a természetfeletti iszonyat esztétikája.

Írásomban mindezek után, folytatva a horror történetét ismertetem Lovecraft munkásságának részletei mellett az őt megelőző és kortárs kozmikus horror szerzőiket néhány mondatban, melyek komoly hatással voltak rá és sajátos mitológiájára, illetőleg kísérletet teszek a kozmikus horror műfaji meghatározására is.

Ezt követően a címben jelzett két műfaj tökéletes szintézisének, az író egyik – a kritikusok és olvasók által is – egyik legjobbnak tartott műve, az imént már említett Árnyék Innsmouth felett részletes elemzése következik. Itt amellett, hogy a genealógia és rémület elemzésére kitérek, nem hagyhatom figyelmen kívül – és hiba lenne figyelmen kívül hagyni! – a műben megjelenő egyetemes metafizikai szimbólumokat, akár jungi értelemben vett kollektív tudattalan képeit.

Az utolsó, rövidebb kompakt részben pedig röviden írok az ő hatásáról is: ugyanis, életműve és sajátos Cthulhu-mítosza nem csupán szerzőtársaira és epigonjaira, de (noha élete során nem tartozott az elismert szerzők közé) a popkultúrára is monumentális hatással volt. A monumentális jelző használata nem csupán valamiféle rajongásból eredő, nagyzoló kifejezés: egy külön dolgozat témája lehetne ennek széleskörű felkutatása, én csupán arra vállalkozhatom, hogy némi ízelítőt adok ebből a kétségkívül óriási metszetből.

Végül, a konklúzióban ismét kitérek a magyar irodalomban a horror hiányára, és arra, milyen értelmezési horizontot nyújt a genealógia révén egy közép-kelet-európai olvasó számára többek között az Innsmouth.

A származás mítosza, és a gótikus rémregény

Miként az közismert, a származás, az eredet kérdése, az egyén viszonya felmenőihez az egész emberiség kultúrtörténetében, a szóbeli tradíciókban, mítoszokban és írott históriákban is kiemelkedő fontosságú volt mindig is. A politeista vallásokban az istenek, félistenek és halandók családfái bonyolult összefüggéseket tárnak fel, legyen szó Mezopotámiáról, Hellászról vagy Rómáról, és mélyebb jelentésükben a kozmosz felfoghatatlan erői és az emberek, főként uralkodóik közti titokzatos kapcsolatot tárják fel. Hiszen a legitimáció, az uralkodó személyének kérdése a hagyományos társadalmi struktúrákban szintén a genealógiához köthető.

Az ókor és későbbi korok despotái égi származással, sok esetben a naptól vagy napistentől (a szolaritás tagadhatatlanul maszkulin aspektusa miatt) származtatták magukat: Egyiptom fáraói épp úgy, mint a prekolumbián civilizációk isten-királyai, a Távol-Kelet császárairól nem is beszélve, hisz a kínai és a japán uralkodót egyaránt az ég fiának tartották.

Nem csak az istenek, de a jelentős uralkodók vérvonala is nagy jelentőséggel bír. Az izlandi és ónorvég szágák jelentős része befolyásos családok bonyolult, szövevényes története (mint amilyen a Kopasz Grim fia Egill és A felperzselt tanya), és nem szükséges részletesebben kifejtenünk, hogy mind Anonymus, mind Kézai Simon Gesta Hungarorumában is mily jelentős a genealógia és az eredet kérdése.

Ha pedig az előző bekezdésben már beszéltünk az uralkodók égi eredetéről, nem mehetünk el szó nélkül a – nem kevésbé dicsőséges – nagy uralkodótól való eredettől sem, gondolva itt Attila és az Árpád-ház kapcsolatára, de remek példa a 14. századból Perzsia ,,nagy emírje”, Timur Lenk is, ki Dzsingisz kán leszármazottjaként legitimálta hatalmát.

Családi históriák, nemzetségi eredetmondák, az ősök hőstettei azonban nem csupán uralkodók részéről számítottak komoly érdeklődésre. Például, a Báthoryak eredetmondája, ősük, Vid (a Szent György-legenda motívumait felhasználó) története a Közép-Kelet-Európa történelmében később oly nagy befolyású nemzetség megannyi tagjának közös vérségi kötelékének és e vérségi kötelékből adódó kötelességek mementója.

Visszatérve pedig az irodalomra, Zrínyi Miklós műve, a Szigeti veszedelem (amellett, hogy hősi eposz és – a szónak értéksemleges értelmében – háborús propaganda is) egy tipikus ,,apás” történetnek (erről mindjárt) tekinthető, már csak a szerző és a mű főhősének névazonossága végett is.

Szándékosan hagytam utoljára a zsidó eredetű keresztény hagyományt, ahol a dualitások, tehát az égi és földi eredet, a közösség és az individuum mondhatni tökéletes, harmonikus szintézise jelenik meg a par excellence opus magnum, az Üdvtörténet szereplőinek sorsában.

Ádám, tehát az Ember maga égi eredetű, hiszen Isten képmására teremtetett, az Ószövetségben pedig hamarosan családfák következnek, előbb az antediluviánus világ igazainak névsora, majd Noétól kezdve az egész emberi nem családfája, különös tekintettel később Ábrahámra és utódaira, majd a zsidóság tizenkét törzsére. A teológiai nyelvezetben új Ádámnak is nevezett megváltó, Jézus Krisztus, a második isteni személy, a Fiú emberi származását pedig az Evangéliumok részletesen levezetik, hiszen ez igazolja a próféciákat, és a Királyok Királyának, az istenembernek legitimitását.

De hogy jön ez a gótikus horrorhoz?

1431-ben, az akkor még a Magyar Királyság területén fekvő Segesváron megszületik Vlad Dracul fia, a később III. Vlad néven uralkodó havasalföldi fejedelem. A Dracul nevet apja azután kapta, miután tagja lett a Luxemburgi Zsigmond-féle Sárkányos Lovagrendnek.

A dracul azonban románul nem csupán ’sárkányt’, de ’ördögöt’ is jelent, az –a szuffixum pedig a –fi, –fia megfelelője, éppen ezért – nomen est omen? – a később Karóbahúzó Vladnak (románul Vlad Tepes) is nevezett, kegyetlen fejedelem, Dracula nevének jelentése: az ördög fia.

1897-ben jelenik meg Bram Stoker Dracula (magyarul: Drakula gróf válogatott rémtettei) című műve, és a sötétség vámpírhercege azóta is a gótikus és természetfeletti horror korlátlan ura. E lény, mint neve is mutatja, nem az égből, az istenek világából született uralkodó, hanem annak antitézise, az alvilági, démoni régiók erőinek leszármazottja, akit Sárközy Bence „minden idők legnépszerűbb parazitájának” nevez.[1]

Stoker korábbi írásait elmarasztalja, de a Drakulát méltatja H. P. Lovecraft is fontos, és e dolgozatban többször idézett alapvető esszéjében, melynek címe Supernatural Horror in Literature, azaz A természetfeletti horror az irodalomban[2] – a következő szavakkal:

But best of all is the famous Dracula, which has become almost the standard modern exploitation of the frightful vampire myth. Count Dracula, a vampire, dwells in a horrible castle in the Carpathians, but finally migrates to England with the design of populating the country with fellow vampires. How an Englishman fares within Dracula's stronghold of terrors, and how the dead fiend's plot for domination is at last defeated, are elements which unite to form a tale now justly assigned a permanent place in English letters.[3]

Van tehát kapcsolat az angolszász gótikus rémregény és régiónk közt, még magyar „női Drakulánk” is akad Báthory Erzsébet személyében[4], noha nem ő volt a Báthory-család egyetlen „különös” tagja (erről ld. bővebben: Nagy László: A rossz hírű Báthoryak).

Bram Stoker regénye természetesen nem előzmények nélkül való, ahogyan az angolszász gótikus rémregény sem, melynek stílusjegyeit aztán tovább tökéletesítve Lovecraft létrehozta a kozmikus horrort. Most ezeket vesszük sorra, szigorúan csak a természetfeletti horrorra koncentrálva, azoknak is csupán a legfontosabb mérföldköveit. A Lovecraft-re (E. A. Poe mellett természetesen) legnagyobb hatású, és kozmikus horrorja előfutárainak nevezhető, már nem „csupán” gótikus szerzőkről, a következő fejezetben lesz szó néhány mondat erejéig.

Lovecraft tanulmánya bevezetőjének sokat idézett mondata a következőképpen hangzik: „The oldest and strongest emotion of mankind is fear, and the oldest and strongest kind of fear is fear of the unknown.”[5]

Lehet vitatni, hogy tényleg a legerősebb érzelem-e a félelem, különösen a természetfeletti ismeretlen erőitől való félelem. Tény azonban, és a folklorisztika is alá tudja támasztani, hogy a sötétben rejtőző megmagyarázhatatlan dolgok jelenléte, szeszélyes és kicsinyes szellemek, istenek és démonok kegyetlenségei; haragjuk és csapásaik elkerülése, jóindulatuk elnyerése többnyire kultikus keretek közt, ugyanúgy az emberi kultúra egyetemes része, mely mondákban, mítoszokban és népmesékben megjelenik, mint mondjuk a szerelmi költészet.[6]

Az ember a számára ismeretlen régiókat benépesítette a sötétség lényeivel: a természeti népek iszonyatos sötét szellemeikkel éppúgy (mint az algonkin indiánok wendigoja, hogy most csak egy közismertebb példát említsünk), mint a legkorábbi civilizációk. Sumer és Babilon lakói a lamastu és pazuzu jelenlététől rettegtek, a görögök tanácsosnak tartották elkerülni Pán birodalmát, a sötét erdőket, mert az alvó istenséget ha megzavarták, rettenetes, vérfagyasztó üvöltése mérföldekre szívbajt hozott a halandókra (innen a pánik és páni félelem szavunk is). A boszorkányokban való hit sem a középkor fejleménye, már a rómaiak is hittek a maleficák létezésében, és a magyar népmesékben megmaradt ősi pogány hitnek is visszatérő szereplője a vándor garabonciás-diák képében megjelenő sötét táltos, ki ha győzelmet arat a fehér táltos felett, nagy bajt hoz, és bizony sok esetben győzelmet aratott.

Ezek az erők nem csupán ismeretlenek, de gonoszak is voltak sok esetben. A gonoszságnak pedig úgy tűnik, követői is akadtak mindig is, gondoljunk itt olyan rettegett dolgokra, mint a bacchánsok, a hírhedt fekete mise, Indiában a fojtogatók (thugee) szektája, és más, titokzatosabb társaságok. Ezt azért is fontos kiemelni, mivel Lovecraft-nál is ez kiemelt jelentőségű, és az Innsmouth elemzése során is ki fogunk rá térni.

Idéznénk ezzel kapcsolatban egy újabb passzust Lovecraft-et:

Because we remember pain and the menace of death more vividly than pleasure, and because our feelings toward the beneficent aspects of the unknown have from the first been captured and formalised by conventional religious rituals, it has fallen to the lot of the darker and more maleficent side of cosmic mystery to figure chiefly in our popular supernatural folklore. This tendency, too, is naturally enhanced by the fact that uncertainty and danger are always closely allied; thus making any kind of an unknown world a world of peril and evil possibilities. When to this sense of fear and evil the inevitable fascination of wonder and curiosity is superadded, there is born a composite body of keen emotion and imaginative provocation whose vitality must of necessity endure as long as the human race itself. Children will always be afraid of the dark, and men with minds sensitive to hereditary impulse will always tremble at the thought of the hidden and fathomless worlds of strange life which may pulsate in the gulfs beyond the stars, or press hideously upon our own globe in unholy dimensions which only the dead and the moonstruck can glimpse.[7]

Pontosan ezért vitatjuk András Sándor kijelentését, aki szerint:

Miért, hogyan és mióta vannak rémtörténetek? A három kérdés közül az utolsót
lehet szerintem legkönnyebben megválaszolni (...) A legkönnyebbet, a mióta? kérdését se lenne könnyû megválaszolni, ha meg kellene vitatni, mi a különbség a nem fikciónak és a fikciónak – kezdetben regénynek –
szánt történetek között, és amúgy is: mi fikció, és mi nem az. (...) A
nyomtatás kezdete óta pedig igen sok rémségről készültek olcsó, hírhajhászó röplapok, a későbbi újságok előzményei; a szóbeli (népi) mondák is, szemben a népmesékkel, általában valami valósnak hitt ijesztőről szóltak, egy táj valamelyik részletéhez
kötődtek. Itt és most álljon azonban a könnyebb hipotetikus válasz: rémtörténetekről csak a rémregények megjelenése óta beszélünk.[8]

Az elemi tapasztalat azt mutatja, hogy az emberi képzelet nem tesz élesen különbséget fiktív és nem fiktív között, hogyha rémhistóriákról esik szó. Olyannyira nem, hogy példának okáért tárgyalt szerzőnk saját univerzuma, a Cthulhu-mítosz számos elemével, mint a Necronomicon, Randolph Carter, a Yuggoth stb. az olvasás élménye során valósággá válik, és pont ebben rejlik a horror igazi ereje.

Elmondhatjuk hát, hogy rémtörténetről – Lovecraft-tel egyetértve – az emberiség hajnala óta beszélhetünk, mert fura módon szeretünk a tábortűz körül borzongani, rettenetes démonainkról meséket szövögetni: és ez pedig már a horror esszenciája.

Ugyanakkor, kissé az időben előbbre haladva, András helyesen jegyzi meg később esszéjében, hogy:

A rémtörténetek, kezdetben rémregények úgy keletkeztek a 18. század második felében, hogy annak készültek, vagyis nem valós, korábbi rémes eseményekről
szóltak, és elvárhatóan úgy is olvasták őket. Az első és egyben az angol „gótikus
regény” műfaját megalapító Az otrantói kastély (The Castle of Otranto), amely
1864-ben jelent meg.[9]

Horace Walpole regényének jelentőségét, mint a gótikus rémregény megalapozója, kiemeli Sárközy[10] és Lovecraft[11] is.

A gótikus regény ismertetése előtt azonban óhatatlanul szükséges definiálnunk a gótikus, gótika (gothic, gothica) irodalmi jelentését, és hogy miként telt táptalajra a Brit-szigeteken. Fontos, hogy a gótikus történet és a horror nem szinonimák, erről David Stevens így ír (idézve szövegében Clive Bloom 1998-ban megjelent Gothic Horror című művének sorait):

The two words 'gothic' and 'horror' seem to belong together, so close is their relationship. Horror, however, does not have tobe present in a gothic text; neither does its presence necessarily make a text gothic. As Clive Bloom has indicated, 'Horror is the usual but not necessarily the main ingredient of gothic fiction and most popular gothic fiction is determined in its plotting by the need for horror and sensation. It was gothicism, with its formality, codification, ritualistic elements and artifice (...) that transformed the old folk tale of terror into the modern horror story'[12]

The Gothic Tradition című munkájában szintén David Stevens elemzi, hogyan vált az angol történelem és közgondolkodás során a gót mint nép (szemben a normannal) és így a gótika a nosztalgia, a „sötét” középkor, nem csupán a mesés, misztikus múlt, hanem az értékek szinonimájává is. Röviden: „...this interpretation of British history, the gothic represented tradition, hierarchy and aristocracy as against dangerous modern, democratic --- or at least populist --- ideas.”[13] Ugyanitt érdekes okfejtésbe kezd, miként vegyült Albion néplelkében a római katolikus (VIII. Henrik előtti) múltból megmaradt, a világra és annak rejtélyeire való (bizonyos szemszögből babonásnak is nevezhető) rácsodálkozás képessége, és ugyanakkor mindennek kritikus szemlélete puritán, protestáns irányból.[14]

Ez kiváló magyarázatot ad arra, hogy sok korai gótikus rémtörténetben, mint Lovecraft is írja esszéjében – nem titkoltan negatív kritikaként – szerzőik megmagyarázzák racionálisan a történetek legvégén a misztikus jelenségeket.[15]

A vegytiszta gótikus rémregény azonban óhatatlanul kifulladt kliséi miatt, így a természetfeletti horrorban új utak jelent meg. Éppen ezért fontos darabja, mely először fordul a Kelet misztikuma felé, levetkőzvén a műfaj sablonjait, és ezáltal tágítva a horror terét, annak mélységeit és magasságait William Beckford tollából a Vathek. (Első kiadása 1786-ban jelent meg.) Lovecraft így méltatja:

Beckford, well read in Eastern romance, caught the atmosphere with unusual receptivity; and in his fantastic volume reflected very potently the haughty luxury, sly disillusion, bland cruelty, urbane treachery, and shadowy spectral horror of the Saracen spirit. His seasoning of the ridiculous seldom mars the force of his sinister theme, and the tale marches onward with a phantasmagoric pomp in which the laughter is that of skeletons feasting under arabesque domes.[16]

A következő fontos mérföldkő Edgar Allan Poe[17], akinek maga Lovecraft egy külön fejezetet, a hetediket szenteli esszéjében, méltatva, mennyire mélyen megérezte Poe a kívülállóság, objektivitás, és a lélektan fontosságát a műfaj szempontjából, továbbá dicsérve a szerző önmérsékletét. Továbbá azt írja még:

These bizarre conceptions, so awkward in unskillful hands, become under Poe's spell living and convincing terrors to haunt our nights; and all because the author understood so perfectly the very mechanics and physiology of fear and strangeness - the essential details to emphasise, the precise incongruities and conceits to select as preliminaries or concomitants to horror, the exact incidents and allusions to throw out innocently in advance as symbols or prefigurings of each major step toward the hideous dénouement to come...[18]

 Ragaszkodván dolgozatunk témájához, Poe-val kapcsolatban megelégszünk annyival, hogy kiemeljük egyik művét, az Usher-ház végét (The Fall of House Usher, 1839). Hiszen ez legkiválóbb példája a családi- és a rémtörténet vegyítésének, melyben már kettősségek, mint a tér és az idő problematikája is oly markánsan megjelenik. Eisemann György így ír erről:

A látvány teréről alkotott képzetek a szövegben összekapcsolódnak a látvány időiségével: a birtok képe a családtörténettel. Ugyanaz a jelölő az (Usher-ház) erre a két jelöltre, másként mondva két különböző jelentésre hasad szét. (...) A név egyrészt azonossá lett a birtokkal e „kétértelmű” jelentésben, másrészt a családra és a családi házra külön-külön is utal.[19]

A gótikus rémregény további nagyszerű, ismert alkotásai közé tartozik még Emily Bronte Üvöltő szelek (Wuthering Heights, 1847), Mary Shelley Frankenstein (1818), valamint Robert Louis Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös története (The Strange Case of Dr Jekyll and Mr Hyde, 1886) című művei. Ezekben markánsan megjelenik az identitás, a kívülállás kérdés- és problémaköre is, melyek az Innsmouth-ban is fontos elemzői szempontjaim lesznek.

Kozmikus horror és a Cthulhu-mítosz

Of such great powers or beings there may be conceivably a survival... a survival of a hugely remote period when... consciousness was manifested, perhaps, in shapes and forms long since withdrawn before the tide of advancing humanity... forms of which poetry and legend alone have caught a flying memory and called them gods, monsters, mythical beings of all sorts and kinds... [20]

Ezzel az Algernon Blackwood-tól való idézettel kezdődik szerzőnk legismertebb elbeszélése, a Cthulhu hívása (The Call of Cthulhu, 1926). Azért is idéztük be, mert nem csupán a kozmikus horror de facto defínicójának tekinthető, de általánosságban véve a mitológiára vonatkozóan is találó. A felvilágosodás mítosztalanító racionalizmusával párhuzamban a modern regényekből teljesen eltűnt a mitikus háttér, mint kapcsolódási pont az olvasó számára. Nem volt ez mindig így, hiszen például az antik irodalomban, vagy később, a már említett lovagregényeknél az Arthur-mondakör révén ez jelen volt.

Kivételt csupán a spekulatív fikció jelent: több fantasy és science-fiction univerzum rendelkezik saját mitológiával, és természetesen a horror műfajára is hatványozottan igaz ez. A horror azonban abban különbözik a másik két műfajtól, hogy világa, univerzuma része a mi valóságunknak a folklór, a szóbeszéden terjedő rémhistóriák, modern városi legendák, és összeesküvés-elméletek révén egyaránt.

Amiben a kozmikus horror különbözik a (nevezzük így) „populáris”- vagy „népi” horrortól, az először is ezeknek a meghaladása; vagy inkább, ezekre és az ezekben megsejtett összefüggésekre építve egy homályos, sötét és baljós mitológia alkotásának folyamata. Konkrétabban: tárgyalt szerzőnk, H. P. Lovecraft nagy jelentősége abban áll, hogy bár művei önmagukban, külön-külön is élvezhetőek és értelmezhetőek, de a mögöttük rejlő fiktív mitológiai háttér akkor bontakozik ki (persze sosem teljesen, hisz ha már valamit teljesen ismerünk, akkor már nem is félhetünk tőle, tehát nem lenne valódi horror), ha az életmű többi részét is elolvassuk. Éppen ezért ez a mitológia csak a „beavatottak”, a rajongók és epigonok számára ismerhető. Lovecraftnek ezt a művei mögött meghúzódó fiktív mitológiáját nevezi az utókor (leghíresebb, de korántsem a legnagyobb hatalmú entitása után) Cthulhu-mítosznak August Derleth, a szerző egyik epigonja nyomán.

A Cthulhu-mítosz legfontosabb elemei a következők: először is ott vannak fiktív forrásai[21], mint „d'Erlette gróf Cultes de Goules-ja, Ludwig Prinn De Uermis Mysteriis-e, az Unausprechlichen Kulten von Juntztól, a döbbenetes Eibon könyvének fennmaradt részletei és az őrült arab Abdul Alhazred rémületes Necronomiconja.”[22] Aztán ott van maga a pantheon[23]: a „Nagy Öregek” és „Külső Istenek”, melynek leggyakrabban szereplő tagjai közé tartoznak a démonszultán Azathoth, Nyarlathotep (a Kúszó Káosz), Yog-Sothoth (a Kapu és a Kulcs) vagy Shub-Niggurath (az Erdők Fekete Kecskéje Ezer Ivadékkal) és persze maga a Nagy Cthulhu.[24] Ezeknek az embertől idegen, rettenetes lényeknek alattvalói is akadnak, „szolgafajok”, mint a rettenetes mélységlakók, a shoggoth-ok vagy a Yuggoth bolygó (a Plútó) lakói. Valamint, mitológia természetesen mit sem ér mitikus helyszínek (mint Arkham, Kingsport, nem is beszélve az Álomföldekről) és „hősök” (mint Randolph Carter) nélkül.

Mint minden mitológia, a Cthulhu-mítosz sem csupán Lovecraft saját univerzuma, hanem a „beavatottaké” is, noha természetesen ő az alfája és omegája. Persze e mitológia és maga a kozmikus horror sem előzmények nélkül való. Az ősi mítoszok és a folklór egyes elemei mellett konkrét szerzők is megjelennek közvetlen előképként. Az elsőre konkrét példának említhetjük az Innsmouth-ban megjelenő tengeristent, a levantei pantheonból származó Dagont[25].

Ami pedig az elődöket illeti, mindenképp meg kell említenünk Lord Dunsany-t, kit maga Lovecraft is úgy jellemez, mint „Egy új mitológia és meghökkentő folklór megalkotójaként (...) a fantasztikus szépségek különös világának elkötelezettje, a durva és visszataszító hétköznapi valóság elleni küzdelem élharcosa.”[26] Lord Dunsany olyannyira jelentős szerzőnk számára, hogy Lovecraft külön esszét is írt a munkásságáról Lord Dunsany and His Work címmel.

Fontos és megemlítendő a már idézett Algernon Blackwood mellett megemlíteni a főként Az ördög szótára (The Devil’s Dictionary, 1906) szerzőjeként ismert Ambrose Bierce-t, aki a Carcosa lakója (An Inhabitant of Carcosa, 1886) című elbeszélésében egy rémálomban megjelenő idegen város játssza a központi szerepet. Carcosát vette kölcsön a hazánkban kevésbé ismert Robert William Chambers A Sárga Király (The King in Yellow, 1895) című, több elbeszélést magában foglaló művében. Robert W. Chambers-t nem csupán azért fontos megemlíteni, mert a Sárga Király, azaz Hastur szerves része lett a Cthulhu-mítosznak, de ő az, akinél már markánsabban megjelennek a kozmikus horror stílusjegyei, mint azt maga Lovecraft is írja:

A sárga ruhás király, e lazán egybefont novella-gyűjtemény, melynek darabjait egy szörnyűséges, elolvasva rettegést, tébolyt és kísértet-tragédiát előidéző, betiltott könyv köti össze, a kozmikus félelem jelentős magaslatait éri el. (...) A Sárga Jel, ami Hastur átkozott kultuszának idejéből maradt fenn - az ősi Carcosából, melyről a kötet szól, és melynek lidérces emléke ott lappang minden ember agyának legrejtettebb zugában.[27]

Terjedelmi hiányok miatt nem térhetünk ki a Cthulhu-mítoszhoz kisebb-nagyobb mértékben hozzájáruló kortársaira és baráti körére, a nagy Weird Tales[28] nemzedék tagjaira, mint Robert E. Howard (kinek legismertebb figurája Conan a Barbár), Robert Bloch (aki az Alfred Hitchcock által megfilmesített Psycho szerzője), és a hazánkban legkevésbé ismert, de a sajátos mitológiához leginkább hozzájáruló Clark Ashton Smith[29].

Végezetül elmondhatjuk tehát, hogy a kozmikus horror fő ismertetői a következők: óriási idő- és térbeli távlatok okozta iszonyat; homályos, iszonyú mitológia; az emberiségnél sokkal ősibb és hatalmasabb lények jelenléte; idegen, nem ehhez a dimenzióhoz tartozó világok; sötét szekták és kultuszok praktikái, varázslatok, (rém)álmok, iszonyú művészet, mint kapcsolódási pont a világokhoz és lényekhez. Nem elhanyagolandó éppen amiatt a kozmikus horror kapcsolata a (dark) fantasy, illetve a science-fiction műfajával sem.

Lovecraft életművéből előbbire példa az Álomföldeken játszódó történetei, utóbbira pedig a Suttogás a sötétben (The Whisperer in Darkness, 1930), az Eryx falai közt (Within the Walls of Eryx, 1936), vagy a Szín az űrből (The Colour out of Space, 1927).

Általánosságban véve, a kozmikus horrorban vajmi kevés esély van a happy endre, mivel oly hatalmas, félelmetes és idegen, tehát megismerhetetlen (és gyakran megnevezhetetlen) erőkkel áll szemben az emberiség, melyekkel szemben csak ideiglenes részgyőzelmeket arathat.

A végzet a vérben, avagy Innsmouth árnyéka

Mítoszokról szólván, a legáltalánosabb mítosz, ami mindenhol, minden kultúrában kivétel nélkül jelen van – a „származás mítosza”, a szülőkkel és még távolabbi felmenőkkel való hasonlóság. Ezt a mítoszt nem csökkenti a „fekete bárány”-jelenség sem, sőt, megerősíti, hisz akkor is felmerül a kérdés: „kire ütött ez a gyerek?”. Nem tudni, hogy az egyén, az individuum csupán a nevelés, a szülői minta és a közvetlen környezete hatására válik-e hasonlatossá felmenőihez, miként azt a behaviorizmus állítja, vagy a génjei, a vére determinálják.

Mint sok más esetben, talán itt is félúton lehet a válasz. Mindenesetre, úgy tűnik, hogy az utóbbi, tehát a determináltság volt mindig is a meghatározó a gondolkodásban metafizikai szinten is, ezért van az, hogy az Ószövetségben az apák bűneiért hetedíziglen bűnhődnek az utódok. Az átok ugyanis valamiért, úgy tűnik, mindig hangsúlyosabb, mint az áldás.

E generációkon átívelő, családi átokban való, gyakorta babonás hit, mint olyan, szintén egy idős tehát az emberiséggel. Még a modern kor sem mentes ilyen hiedelmektől, kiváló példa erre a Kennedyek tragikus sorsa.

H. P. Lovecraft több művében jelentős szerepe van a már nem is determinált, hanem predestinált átoknak a vérben. Ez olykor, mint a Charles Dexter Ward esetében (The Case of Charles Dexter Ward, 1927) természetfeletti, mágikus hatás eredménye, ahol a címszereplő testét egy őse, a rá külsőleg is hasonlító salemi boszorkánymester, Joseph Curwen szelleme veszi birtokába. A dolog a küszöbön (The Thing on the Doorstep, 1933) című műben szintén boszorkányság révén szállja meg az elbeszélő barátja, Edward Derby feleségének, Asenath Waite-nek testét halott apja, Ephraim Waite, mely esemény aztán a nő halála után majd még bizarabb fordulatot vesz...

A szintén természetfeletti, az ördög fia, Drakula esetében már említett infernális származás is megjelenik az Arthur Machen The Great God Pan (1890) című műve által ihletett Rémület Dunwichben (The Dunwich Horror, 1928) című elbeszélésben, ahol az antagonista Wilbur Whateley-ről és – nevezzük így – különös ikertestvéréről is kiderül, hogy a szörnyű Yog-Sothoth gyermekei.

Amikor nem természetfeletti, hanem nagyon is természetes, iszonyú magyarázata van a családi átoknak, akkor az Lovecraft műveiben általában a belterjesség oka. Homályosan utalva erre, hátborzongató sorokkal így ír erről az új-angliai puritánok kapcsán, A kép a házban (The Picture in the House, 1920) című novellában:

Az ilyen házakban különös emberek nemzedékei laktak, akikhez hasonlót ritkán látott a világ. Egy sötét és fanatikus hittől elragadva, mely a többi embertől elválasztotta őket, őseik a vadonban keresték a szabadságot (...) A civilizációs felvilágosultságtól távol, e puritánok erői különös csatornákba terelődtek, s elszigeteltségükben, beteges önelnyomásukban és az irgalmatlan természettel vívott élethalálharcban sötét, titokzatos jellemvonások fejlődtek ki bennük hideg északi örökségük történelem előtti mélyeiből. Szükségtől fogva gyakorlatiasak, és zordon életfelfogásuk lévén bűneikben ezek az emberek nem voltak éppen irigylésre méltók. Ki voltak téve a tévedéseknek, mint minden halandó, ám őket szigorú erkölcskódexük arra kényszerítette, hogy bármi áron, de eltitkolják az eseményeket, úgyhogy egyre ízléstelenebben fejtődtek rejtegetnivalóik közepette.

 Nem kevésbé hátborzongató A lesben álló rettenetről (The Lurking Fear, 1922) való leírása, aki/ami egy belterjes család utolsó (?) sarja: „Undorító volt, (...) az emlős degeneráció utolsó állomása; az elszigetelt, burjánzó beltenyészet, a föld alatti és feletti kannibalizmus félelmetes eredménye; megtestesülése minden acsargásnak, zűrzavarnak és pusztító félelemnek, ami az élet mögött lappang.”

Említésre méltó még az Arthur Jermyn (Facts Concerning the Late Arthur Jermyn and His Family, 1920), ahol a főszereplő rájön családfáját kutatva, hogy ősei között nem-emberi lény is akad, és ezért véget vet életének.

Végül, de nem utolsósorban, mielőtt rátérnénk az elemzendő műre, mindenképpen meg kell említenünk részletesebben a Patkányok a falban (Rats in the Walls, 1923) című elbeszélést. Ez a történet abból a szempontból érdekes, hogy itt maga az elbeszélő a terhes családi örökség hordozója, és éppen ezért sorsa elkerülhetetlen. Egyébiránt is elmondhatjuk, hogy Lovecraft-nek azok a történetei sikerültek a legjobban, melyeket E/1-ben írt, már csupán a beleélés szempontjából is, a Patkányok a falban éppen ezért is annyira mellbevágó.

A történetben az elbeszélő, Mr. Delapore (keresztneve ismeretlen), egy sötét múltú angliai família Újvilágban élő leszármazottja, elhatározza, hogy (miután elvesztette egyetlen fiát) visszavásárolja, és odaköltözik a családja egykori szigetországi birtokára. A felvonásban megismerjük származásának borzasztó részleteit és a családfájához kötődő sötét történeteket és mendemondákat, melyeket ő legalábbis egészséges szkepticizmussal kezel. Miután beköltözik a felújított birtokra, és egyúttal – szimbolikus módon – nevét megváltoztatja az ősi de la Poer írásmódra, kezdetét veszik a gyanús események, materialista világnézete meginog, és végül őt is utoléri a családi átok és őrület, a családfájában és vérében rejlő végzet...

Amiben részletesebben elemzendő művünk, az Árnyék Innsmouth felett egészen egyedi az életműben, az talán abban rejlik, hogy Lovecraft ebben az írásában számos motívumnak és tematikának mesteri egyvelegét nyújtja. Az öt fejezetre osztott, kisregény hosszúságú, mégis novellisztikus csattanóval rendelkező elbeszélés a Cthulhu-mítoszba ágyazott kozmikus horrort vegyíti a családi átok elemével.

A történet dióhéjban: kezdésként az elbeszélő[30] elmeséli, mi történt a szövetségi kormány által razzia alá vett tengerparti, félreeső halászközösséggel, Innsmouth-tal, ugyanis ő volt az, aki a hatóságokat értesítette az ott folyó különös dolgokról.

Történt, hogy Newportbury-ben tartózkodva elhatározta, hogy (puszta kíváncsiságtól vezérelve) elutazik a félreeső, különös és baljós mendemondákkal teli kisvárosba (mielőtt eredeti tervei szerint Arkhamba indul), hogy utánajárjon a sötét híresztelések valóságtartalmának. Az indulás előtt megtudja, hogy a zárkózott kisváros bőséggel rendelkezik arannyal, és az ottani halászok hálói halaktól roskadoznak. Megtekint továbbá a helyi Történeti Társaságnál egy Innsmouth-ból való különös, „sápadt aranyból” készült, furcsa tengeri motívumokkal díszített diadémot. Szintén fontos, hogy már az indulás előtt hall a titokzatos helyi kultuszról, mely kiszorította a kereszténységet is, és melyet egy bizonyos, a távoli déltengereket is megjárt kapitány, Obed Marsh vezetett be, kinek utódai azóta is irányítják a közössége; valamint az innsmouthiak – a feltételezések szerint beltenyészet, illetve a déltenger lakóival való állítólagos vérkeveredés okozta – jellegzetes antropológiai sajátosságairól.

Amikor megérkezik a buszjárat, az elbeszélő is megfigyeli a sofőrön e sajátosságokat:

Hosszúkás feje volt, lapos orra, csapott homloka és álla, továbbá feltűnően alulfejlett fülei. Vizenyős-kék szeme dülledten és rezzenetlenül meredt a világba, mintha sohasem szokott volna pislogni. Duzzadt, húsos ajka körül hihetetlen méretűre tágult pórusok pettyezték a bőrét. Az arca szürkés árnyalatban játszott és teljesen szőrtelen volt, eltekintve néhány gyér, szőkés sörtepamattól, melyek elszórt csomókban sarjadtak koponyáján. Karján a bőr itt-ott furamód foltosnak és egyenetlennek tűnt, mintha ekcéma lenne vagy szárazon hámlana. Ormótlan lapátkeze szokatlan, szürke színű volt, csak az erek rajzolódtak ki rajta kékesen. Ujjai az alkar masszív csontozatához képest feltűnően kurtának tűntek, s karomszerűen rágörbültek vaskos tenyerére. Ahogy odaballagott a buszhoz, szemet szűrt nekem kacsázó járása - szörnyűséges lúdtalpa lehetett -, s azt is láttam, hogy a lába nagy és idomtalan.

Megérkezve a városba a helybelieken is megfigyeli főként a kacsázó járást, és nem utolsósorban megpillantja a helyi kultusz, Dagon Ezoterikus Rendjének templomát, és mintha látna egy diadémmal ékesített alakot elsuhanni ajtójában, ki különös félelmet kelt benne. Egy boltos, ki nem idevalósi, és csupán az üzlet miatt van itt, azt tanácsolja neki, hogy beszéljen egy bizonyos Zadok Allen-nel, mivel ő – bár iszákos – az egyetlen helyi, aki némi whiskyért cserébe szívesen szóba áll idegenekkel.

A harmadik fejezet Zadok Allen meséje, amiben fény derül Innsmouth sötét múltjára. Az öreg elbeszéli, hogy annak idején, amikor Innsmouth-ban óriási ínség volt, Obed Marsh kapitány miként hozta magával egy távoli, csendes-óceáni szigetről Dagon kultuszát, és hogyan beszélte rá a városiakat arra, hogy hagyjanak fel keresztény hitükkel, és kövessék az ősi tengeristent, aki gazdagon megjutalmazza őket arannyal és hallal. Dagon cserébe mindösszesen emberáldozatokat követelt, valamint azt, hogy gyermekei, a mélységlakók párosodhassanak az emberekkel. A félig mélységlakó-, félig ember hibridek születéskor még emberiek, de az idő múlásával egyre inkább hal- és békaszerűek lesznek, míg végül teljesen átalakulnak, hogy aztán végleg a tenger mélyére költözzenek, ahol halhatatlanságban élnek tovább. Az elbeszélő csupán viszkigőzös lázálomnak hiszi a részeges öreg meséjét, és otthagyja.

Mivel kénytelen az estét Innsmouth-ban tölteni, mielőtt Arkhamba továbbutazna, bérel egy szobát a hotelben. Ezután következik a történet legfeszültebb fejezete, mely a survival horror mesteri iskolapéldája, Lovecraft életművének egyik leginkább idegtépő, és majdhogynem egyedülálló, az idővel versenyt futó, akciódús menekülős jelenetsorozata. A lerobbant hotelben ugyanis a városka lakói megpróbálnak az éjszaka folyamán rátörni az elbeszélőre, aki csak hihetetlen, a feszültségtől és életösztöntől elképesztő mértékben felerősödött gyors reakcióidejének és helyzetfelismerő képességének köszönheti, hogy előbb a hotelből is sikerül elmenekülnie üldözőitől, majd Innsmouth utcáin is sikerül elkerülnie őket. Végül, a történet csúcspontjában (bár nem veszik észre, ő azonban a város határában megbújva megpillantja a lények sokaságát, amint előözönlenek a tenger felől, és ahogy teljes valójukban látja a szörnyetegeket), elájul...

Ha itt érne véget a történet, akkor is kerek egész lenne, és mondhatnánk, hogy az Árnyék Innsmouth felett egy egészen kiváló horror. Azonban az utolsó fejezet az, aminek csattanója – túlzás nélkül – mesterművé avanzsálja az írást.

Az ötödik fejezetben ugyanis az elbeszélő – többek között azért is, hogy feledni tudja a csodával határos módon túlélt innsmouthi élményeket – genealógiai kutatásba kezd. Ekkor kezd el szépen lassan összeállni a kép, és válnak érthetővé a korábban elrejtett nagyon apró utalások, mint Zadok Allen megjegyzése a tekintetéről, vagy az, hogy miért is tudta olyan könnyen imitálni menekülése közben Innsmouth utcáin a kacsázó járást, ezzel észrevétlenné válva... Amikor a családi hagyatékból pedig előkerül egy sápadt aranyból való diadém, immáron nincs kétsége az olvasónak sem, és végül, ahogy átcsap hamisítatlanul kozmikus horrorba térben és időben, beágyazódva a Cthulhu-mítoszba, kezdetét veszi az átalakulás és az őrületbe hajló viaskodás a végzettel, Innsmouth árnyékával is.

Pth'thya-l'yi nyolcvanezer éven át élt Y'hanthlei-ben, és ide tért vissza Obed Marsh halála után. Y'hanthlei nem pusztult el, amikor a kéreglakók vasba zárt tüzeket köpködtek a vízbe. Megkarcolni tudták csupán. A mélységlakókat nem lehet elpusztítani, bár olykor kénytelenek meghátrálni a Nagy Öregek ősvilági mágiája elől. Most békén szunnyadnak a tenger ölén; ám egy szép napon majd, ha a csillagok állása kedvezőre fordul, fölserkennek valamennyien, hogy dicsőséges áldozatot mutassanak be a Hatalmas Cthulhu éhének csillapítására. Nem Innsmouth az egyetlen hely; vannak mások is, nagyobbak, régibbek, titkosabbak. A mélység fölfelé tör, és ha szükséges, még mélyebbről hoz segítséget. (...)

Innsmouth árnyéka ránk borul és menedéket ád; kiúszunk az Ördögzátonyhoz, ahol kapu nyílik az időtlen hazába.... alábukunk a tenger homályába, elnyelnek minket a sötéten tátongó szakadékok; odalent, a vak óceán fenekén megleljük majd a haláltalan Y'ha-nthleit, a roppant oszlopokat meg a hínárfátylas boltíveket... és ott fogunk élni a mélységlakók között, ősi dicsőségben pompázva... amíg a csillagok állása kedvezőre fordul... és azután is, mindörökké...

Mivel ott rejlenek eleve elrendelve a vészterhes örökségben, átokként a vérben az egyén számára, és ott rejlenek a csillagok állásában a világ menete számára, a sors és a végzet elkerülhetetlennek tűnik. Ha pedig így van, létezik-e szabad akarat, és ha létezik, valóságosan létezik-e, vagy csupán egy illúzió? Kibontakozhat-e a szabad akarat, ha csakugyan létezik, az idő zsarnoksága közepette?

További kérdéseket is felvet azonban a történet, melyek természetesen a szabad akarat versus predestináció nem csupán ontológiai, de – mint egyháztörténetből ismert – teológiai, és ezáltal metafizikai kérdésköréhez is kapcsolódnak: hogyan reagál az én, mikor a másban saját magával szembesül? Lehetséges-e, hogy az idegentől, a mástól, az ismeretlentől való félelem egy projekció? Lehet, hogy valójában tényleg „Minden heteron (»más«) fel nem ismert auton (»önmagam«)”?[31]

A szabad akarat problémaköre szorosan kapcsolódik a méltóság kérdéséhez. Mint általában a regényhősök, az Innsmouth elbeszélője is látszólag szabad akarattal, méltósággal rendelkezik, azt hiszi a tragikus(nak tűnő) végkifejletig, hogy a valóság objektívan megismerhető és a ráció számára befogadható. Mondhatni, tipikus lovecrafti protagonista, aki egészséges szkepticizmussal szemléli a világot. Nem elég azonban, hogy a racionalitása meginog az innsmouth-i események hatására, de a családfakutatás és a hagyaték kézhezvétele után mindezeket mintha elveszítené. Hiszen nem tud már mit tenni, őt is hívja a mélység.

Amitől igazán különös ez a csavar, azt talán úgy tudjuk legjobban szemléltetni, ha kicsit összevetjük a Patkányok a falban-nal. Mr. Delapore, később de la Poer végzete sejthető, mivel az a történet eleve genealógiai fejtegetéssel kezdődik, és ő a baljóslatú szigetországi helyszínre is (többek között) saját származása miatt utazik oda. Az Innsmouth elbeszélője azonban, mint már említettük, pusztán egy érdeklődő, kíváncsi egyetemista, aki csak kitérőnek szánja a különös kisvárosba történő kiruccanást, mintegy passzióból nyomozgat. Szokatlan és szinte egyedülálló megoldás, hogy a felmenők viselt dolgaira, és ezáltal az események ilyen elképesztő összefüggéseinek felismerésére a történet végén, és nem előrevetítve, folyamatosan kibontakozva derül fény.

Szeretjük azt mondani, amikor számunkra kedvező találkozások és véletlenszerű események történnek, hogy ennek így kellett lennie, és pozitív töltetű felhangot kap, sőt, örömmel tölti el az embert, hogy nincsenek véletlenek. Ilyenkor az ember számára nem kellemetlen, hogy szabad akarata nem érvényesült, mert a dolgok jobbra fordultak. Azonban, ha a látszólag véletlenszerű események baljós összefüggéseket tárnak fel, a szabad akarat látszólagos hiánya a tehetetlenség érzésével tölt el minket, ez pedig, felismerve az események feletti kontrollunk meg-nem-létét és méltóságunk csorbulását, iszonyatos szorongást, dühöt, félelmet okoz.

Az Innsmouth elbeszélője számára azonban ez még szörnyűbb, még iszonyatosabb, még horrorisztikusabb, mert felismerése és végzete kozmikus jelentőségű, az egzisztenciális jellegű angst-nál jóval túlmutatóbb, metafizikai rettenet, ahol ráadásul az ’én’ ’mástól’ való viszolygását és félelmét felváltja egy kétrétű gyötrődés és belső konfliktus. Egyrészt, a már ismert világhoz kötődés és a hozzá való idegenség érzete, ahogy szépen lassan átalakul ő is a mássá; másrészt pedig a még ismeretlen világhoz való vonzódás és az irányába való viszolygás. Ebben rejlik a rettenete annak a felismerésnek, hogy a szörny, akit kerestem, üldöztem, vagy éppen menekültem, szóval aki ellen harcolok, arról kiderült, hogy én magam vagyok. (Vö. Dr. Jekyll és Mr. Hyde!)

De méltán összevethetjük Oidipusz király közismert történetével is az Innsmouth-ot: nem csupán azért, mert ez is valóban „apázó” történet (az elbeszélő ugyanis Obed Marsh kapitány leszármazottja), hanem mert Oidipusz király ugyanúgy a vak végzet áldozata, aki a végén szembesül azzal, hogy a rettenetes alak, akit keresett, ő maga. (Nem mellesleg a Seneca-féle változat öt felvonásból áll.)

Nem csak ebben áll azonban a szabad akarat és a sors problémaköre. Olybá tűnik, hogy az idő is a végzetnek dolgozik a szabad akarat ellenében. A modern ember számára ez különösen elemi tapasztalat: azáltal, hogy a világ (tehát az idővel ellentétben a szabadságot jelentő tér) kisebb lett az információmennyiség által, és ugyanezen információmennyiség miatt az élet is felgyorsult, az idő és vele a halál általi fenyegetettség (noha a modern ember ki akarja zárni mindennapjaiból a halált) is még szorongatóbb.

Az Innsmouth-ban is jelentős szerepe van az időnek, nemcsak a feszültséggel teli hoteljelenetben, ahol minden másodperc számít, de a végkifejletben is. Ha az elbeszélő valóban a mélységlakó létre predestinált, ami pedig halhatatlansággal jár, azaz az idő legyőzésével, tényleg olyan rettenetes történet ez? A válaszunk az, hogy igen, azonban mielőtt ezt kifejtjük, ezzel összefüggésben át kell térnünk a történet egy másik aspektusára is.

Pedzegettük ugyanis a vallási kérdéseket, amely a történetben szintén fontos szerephez jut, bizonyos ősi képzetekkel, metafizikai és ezoterikus tanokkal, és egyetemes szimbólumokkal, jungi értelemben a kollektív tudattalan megnyilvánulásaival is.

Az Árnyék Innsmouth felett ugyanis értelmezhető egy fordított beavatás- és megváltástörténetként is. Maga a tenger, az ősvíz mint olyan egyrészt az eredettel, az őskáosszal függ össze. Ordo ab chao: a Genezisben Isten lelke a vizek fölött lebeg a kezdet kezdetén, mielőtt megkezdi a világ megteremtését.

Ezek azok a vizek, ahol a mélység sárkánya, a káosz szörnyetege lakozik, ez a motívum pedig egészen sok helyütt előfordul az emberiség mítoszaiban és legendáiban: gondoljunk a leviathanra, vagy Tiamatra, vagy a skandináv mitológia Jörmungandr világkígyójára. Különös, kettős viszony ez, mert mint mondtuk az eredettel, de a pusztulással is összefügg, hiszen a mélység lakói, mint Indiában a nagák, az emberiség és a világ vesztére törnek, akárcsak a Jelenések Könyvében a tengerből előtörő fenevad, az ősi sárkánykígyó. (Dagon[32] egyébként eredetileg nem tengeristen volt[33], de ez most csupán vallástörténetileg érdekes.)

Számos nyelvben a ’mélység’ fogalma, így példának okáért az angolban is az ’abyss’ egyaránt jelenti a tenger avagy óceán mélyét, valamint az alvilágot, a halottak világát is. A kereszténységbe való beavatás során, a keresztség szentségében a hívő szimbolikusan alászáll a halál birodalmába, akárcsak Krisztus a Jordán vizébe illetve kereszthalála után, a feltámadás és mennybemenetel előtt. Sőt, ez a beavatás azonban nem csupán szimbolikus a hívő számára, de valóságosan szakrális jelentőséggel is bír, mivel a bűnöket eltörli, ezáltal a halál ereje semmivé foszlik.

A kereszténység megváltástana tehát felfelé irányul, a mennyek országába és az örökéletbe. Ezzel szemben, az Innsmouth elbeszélőjének sorsa inkább egy fordított, sőt, emellett hiányos megváltás. Figyelemre méltó egyébként a település neve: az alvilág ugyanis a kereszténységben is nem csupán egy hely, de egy száj is, az ördög szája, ld. a történetben szereplő Ördögzátonyt, ahonnan a lenti világba lehet eljutni.

Fordított és hiányos megváltásra van tehát predestinálva az elbeszélő a vérében rejlő végzete miatt: Obed Marsh leszármazottja ő, és a családi hagyatékból előkerülő diadém, mely a mélység sápadt aranyából (vö. az alvilág aranya motívuma, mint pl. Siegfried átkot hozó Nibelung-gyűrűje!) készült, főpapi ékességként szolgál; bár úgy tűnik, (főpapi) beavatás nem történt az ő esetében, mégis könnyen elképzelhető, hogy az események láncolata volt mégis a beavatás maga, hiszen a (főként okkult) beavatásoknak traumatikus jellege is van. A beavatás változással jár együtt, mely átváltozást, a külső átalakulását és belső átlényegülést is jelent, mi szintén nem kevésbé traumatikus és megrázó folyamat.

Végül pedig, megtörténik maga a fordított megváltás befejezése, az alászállás a mélységbe az átváltozás végén. Azért fordított tehát, mert lefele tör, de semmiképpen nem kárhozat, vagy legalábbis nem tűnik annak, mivel az elbeszélő leírása szerint nem jár örök szenvedéssel. Azonban mindenképpen befejezetlen, sőt, hamis megváltásnak mondható azon okból, hogy kiderül a történetből: a mélységlakók halhatatlansága nem örökéletet jelent, hanem azt, hogy nem öregednek, azaz természetesen úton nem halnak meg, de elpusztíthatóak, ahogy az öreg Zadok Allen fogalmaz: „De miután visszamásztak a vízbe, többé-kevésbé tényleg halhatatlanok lettek.”

Obed Marsh leszármazottja, az elbeszélő is így mászik vissza a vízbe, és a „többé-kevésbé” halhatatlanságba, visszatérvén elkerülhetetlenül az eredethez és az őskáoszhoz, hova a (nem is annyira vak) végzet vezette el.

Zárásként még érdemes pár gondolatot mondani az árnyékról magáról is, mely jungi értelemben is fontos kifejezés. Az árnyék jungi értelemben a személyiség alsóbbrendű része, amely általában a személyiség negatív jegyeit jelenti[34].

Ilyen értelemben Innsmouth árnya, mely eléri az elbeszélőt, és mely végzetét okozza, önmaga személyiségének feltáratlan, alsóbb rétege. Hasonló figyelhető meg a Patkányok a falban című műben is, ahol szintén alászállás történik, és a patkányok jelképezik az őrületen keresztül Delapore jellemének sötétebbik oldalát.

Ugyanez a sötét én jelenik meg Marsh-leszármazott elbeszélőnél is, és olybá tűnik, hogy ez nem csupán individuális jegyük: mintha maga az árnyék lenne az, amely szintén öröklődik a vérben: nem csupán viselkedés- és szokásbeli karakterisztikumokat hordoznak a nemzedékek magukban és adják tovább, de felmenőik súlyos teherként rájuk hagyományozott sötét oldalát is, melyet megtestesíthet az Usher-ház, a de la Poer-birtok – és a baljós új-angliai Innsmouth egyaránt.

 

H. P. Lovecraft jelentősége és utóhatása

Howard Phillips Lovecraft jelentőségéről, későbbi horror írókra tett hatásáról, és úgy általában a horror- és tágabban a többi spekulatív fiktív műfajra tett hatásáról szintén egy külön dolgozatot lehetne írni. A „beavatottak” által is bővített Cthulhu-mítosz túlnőtte alkotóját, ezzel iskolapéldájává válva a (sokszor már közhelyesen emlegetett barthes-i) „szerző halálának”, és a popkultúrán keresztül is olyannyira része lett a nyugati kultúrkörnek, hogy valóban kikerülhetetlen áttételesen is a hatása.

Galamb Zoltán így ír erről a Szukits-féle 2011-es válogatás fülszövegében:

Legtöbbünkben talán nem is tudatosul a tény, hogy H. P. Lovecraft képzeletének rémisztő szüleményei a mai napig velünk élnek, és mintegy köztünk járnak, körbevesznek minket. A Cthulhu-mítosz messzi csillagokból ideszármazott fajaira és „más isteneire” a földi civilizációt fenyegető idegen lényekben ismerhetünk rá, míg Arkham a filmeknek és képregényeknek köszönhetően mostanra a degeneráltság és téboly jelképe lett.

Lovecraft talán legnagyobb jelentősége, hogy a főként Poe, Lord Dunsany, Robert W. Chambers által kitaposott ösvényen továbbhaladva megújította az angolszász horror műfaját, megszabadítva azt a gótikus közhelyektől, a „lánccsörgető kísértetektől”. A kozmikus rettenet és –magány mint téma, és mint esztétikum epigonjait túl más horror írók műveiben is fel-felbukkan.

Persze nem mindenki használta fel jól a stíluselemeket: maga August Derleth, akitől a Cthulhu-mítosz kifejezés származik, egészen banális módon a lovecrafti mitológiát megpróbálta jobban rendszerezni, a Nagy Öregeket és Külső Isteneket a klasszikus négy őselem szerint osztályozni, illetve alkotva nekik egy velük rivális, „jó” pantheont, ezzel mintegy dualista kozmológiává alakítva a mítoszt. A gond csak az, hogy ezzel elveszik az a része a dolognak, hogy az ember mennyire kiszolgáltatott és jelentéktelen: Lovecraftnál a talán egy szem Nodens kivételével (ki egyébként nem túl nagy hatalmú) nincs az emberek irányába (legalábbis néha) jóindulatú „istenség”, de – helyenként nihilizmusba, helyenként (mint a Randolph Carter-történetek esetén) szollipszizmusba hajló – univerzumából teljességgel hiányzik a Gondviselés, mint olyan.

Kiemelnénk azonban napjaink két legismertebb horrorszerzőjét, név szerint Stephen King-et és Clive Barker-t, illetve mindkettejüktől egy-egy ismertebb művet.

Stephen King Az (It, 1986) című regénye már a címében magában foglalja a kozmikus horror egyik fontos elemét, a megnevezhetetlenséget. A címszereplő figura rendkívül emlékeztet egy tipikus lovecrafti entitásra, leginkább Nyarlathotep-re, abban a tekintetben is, hogy egy másik dimenzióból érkezett figura, valamint megjelenési formáinak változatossága is emlékeztet a „Kúszó Káoszra”.

Clive Barker életművéből pedig a Pokolkeltő (The Hellbound Heart, 1986; a Szentmihályi-Szabó Péter-féle 1997-ben megjelent magyar fordítás a filmváltozatról – Hellraiser – kapta a címét) kiemelendő, melyben egy másik világban és dimenzióban lakó, szadista lények, a Kenobiták ikonikus vezetőjük, Tűfej (Pinhead) vezetésével megidézésre kerülnek egy titokzatos, mágikus eszköz segítségével.

A filmek közül mindenek előtt meg kell említenünk az Innsmouth alapján készült Stuart Gordon-féle 2001-es Dagon-t, mely a történetet modern időkbe, és egy spanyolországi, pontosabban galíciai halászfaluba, Imbocába helyezte át. Ez a feldolgozás azért is figyelemreméltó, mert egyrészről nem maradt ki belőle a végén csattanóként (noha más irányba megy el a történet) a származás és az elkerülhetetlen végzet motívuma, valamint Imboca és az ott zajló események hozzáadnak a Cthulhu-mítoszhoz, bővítik a mitológiát.

Gordon a 80-as években már dirigált két Lovecraft-adaptációt, az egyik a kultikus státuszt kivívott 1985-ös Re-Animátor, a másik pedig az egy évvel rá készült From Beyond (magyar címmel Tágra nyílt elme, eredeti fordításban Onnan túlról). Érdekesség, hogy az utóbbi két filmben egyaránt főszerepet játszó színész, Jeffrey Combs sok más, kevésbé jól sikerült Lovecraft-adaptációban is felbukkant, mint a Dunwich Horror 2009-ből, vagy a csapnivaló Necronomicon: Book of the Dead (1993), ahol magát Lovecraft-et alakítja.

Sokkal érdekesebb és minőségibb filmesztétikai szempontból a H. P. Lovecraft Historical Society nevű társaság két fekete-fehér filmje, melyek azon a koncepción alapulnak, hogy „mi lett volna, ha még Lovecraft korában feldolgozzák műveit”: az egyik 2005-ös Cthulhu hívása némafilmes változata, valamint az ugyancsak kiváló Suttogás a sötétben (The Whisperer in Darkness) 2011-ből.

Nem konkrét feldolgozás, de az antarktiszi kutatóbázison játszódó, egy szörnyű alakváltó idegen lénnyel való találkozást feldolgozó, 1982-es A dolog (The Thing) szintén lovecrafti és kozmikus horror jegyeket visel magán, hisz óhatatlanul eszébe jut az embernek Az őrület hegyei, nem is beszélve a lény megnevezhetetlenségéről. Nem áll távol ettől a hangulattól az 1978-as A testrablók támadása (Invasion of the Body Snatchers) sem.

Játékok közül mindenképp meg kell említenünk az eredetileg a Chaosium által 1981-ben piacra dobott, azóta több kiadást is megért, a híres novelláról elnevezett Call of Cthulhu című szerepjátékot, és a nem kevésbé népszerű táblás társasjátékot, az Arkham Horror-t (Fantasy Flight Games, 2005).

Számítógépes játékok közül az Innsmouth cselekményére épül a Headfirst Productions által fejlesztett survival horror, a Call of Cthulhu: Dark Corners of the Earth (PC változata 2006-ban jelent meg). Legendás lovecrafti kalandjáték-sorozat az Infogrames által fejlesztett Alone in the Dark, melynek első része 1992-ben jelent meg, valamint a (szintén Infogrames-féle) 1997-es Prisoner of Ice.

No és persze nem mehetünk el Batman mellett sem szó nélkül (kinek világa, Gotham városa is egy külön mitológia része), hiszen Gotham City híres elmegyógyintézete Arkham-ról lett elnevezve.

Úgy gondoljuk, ez a rövid felsorolás is elég ahhoz, hogy érzékeltessük a Cthulhu-mítosz óriási hatását.

 

Konklúzió

Dolgozatomban – a téma címéhez – hűen H. P. Lovecraft munkásságán, elsősorban az Árnyék Innsmouth felett című kisregényen keresztül bemutattam, miként jelenik meg a genealógia az iszonyat, a horror részeként, azaz, milyen kapcsolódási pontjai lehetnek például a családregénynek és a rémtörténeknek. Felmerült kérdésként (és később, a gótikus horror ismertetésekor Drakula gróf, a genealógiát érintő spekulációknál pedig a Báthoryak révén), hogy vajon magyar földön miért nincsen szinte egyáltalán rémirodalom?

Mindenekelőtt felvázoltam a genealógia metafizikainak is bátran nevezhető jelentőségét az emberi kultúra szempontjából. Majd az angolszász gótikus horror műfajára tértem ki, ismertetve, miként alakulhatott ki ez a műfaj a Brit-szigeteken és a tengerentúlon, mit jelent maga az, hogy gótika, mindvégig ragaszkodva ahhoz, hogy angolszász szerzőknél maradjak (közülük is csak a legfontosabbakat és legjelentősebb műveiket ismertetve), valamint, hogy természetfeletti horrorról legyen szó.

A harmadik fejezet a gótikus horrorból építkező, azon túllépő kozmikus horror műfajának ismertetője, és nem utolsósorban a Lovecraft nevével fémjelzett, de nála is tovább mutató Cthulhu-mítosz, mint a (beavatottak számára érthető, és a művek között kapcsolódási pontot nyújtó) mitológia rövid ismertetése.

E Cthulhu-mítosz révén próbáltam megfogni, melyek azok a stíluselemek, amelyek egy horror történetet valóban kozmikus horrorrá avanzsálnak.

A negyedik fejezetben részletes elemzésnek vetettem alá az Árnyék Innsmouth felett című opuszt, kitérve Lovecraft más alkotásaira is, elsősorban is többször utalva a Patkányok a falban című elbeszélésre.

Az Innsmouth elsősorban elemzésre került a genealógia kapcsán, amelynek nyomán számos motívum és toposz kibontható és továbbelemezhető, így több gondolatot szenteltem az alábbi témáknak: a családi átok illetőleg átok, végzet a vérben; az én és a más kapcsolata; szabad akarat versus predestináció, a sors kérdése.

Kapcsolódik eme kérdésekhez, mivel már a korábbi fejezetekben is szóba kerültek a genealógiához szorosan köthető általános kultúrtörténeti vonatkozások, metafizikai, vallási megközelítések, és néhány mondatban kitértem a címben is szereplő árnyékra, mint olyanra, jungi megközelítésben.

(Itt megjegyezném, hogy elemzésemet érdemes összevetni Sárközy Bence Innsmouth-elemzésével is, mely a H. P. Lovecraft: A borzalom helye az irodalomban című esszéjébe beágyazva olvasható. (ld. a bibliográfiát!))

Az ötödik, egyben utolsó kompakt részben pedig, azon megfontolásból, hogy a szerző kevésbé ismert hazánkban „magas” irodalmi körökben, ismertettem néhány példán keresztül jelentőségét és elsősorban popkulturális hatását.

A dolgozatban megfogalmazott egyik legfőbb kérdésre, hogy a magyar irodalomban miért nem jelent meg a horror, miért hiányzik a félelem esztétikája, azt hiszem, egyelőre nincs válasz.

Pedig hiedelmeinkben, a folklórban éppenséggel van bőven „feldolgozható anyag”: gondoljunk itt a magyar népmesék alakjaira, garabonciásokra, fekete táltosokra, gyerekrabló szépasszonyokra, boszorkányokra; de akadnak helyi kísértethistóriák is, és példának okáért bizonyos történelmi tájaink, mint a szinte már közhelyesen hangzó Erdély, nem kevésbé kísérteties hangulatúak, mint Anglia vagy Új-Anglia vidékei.

Talán a magyar néplélek kevésbé vevő az ilyen jellegű irodalomra? Egy nemleges válasz meglehetősen banálisan hangzana, mi inkább úgy gondoljuk, hogy nálunk azért nem született egy Poe, vagy egy Lovecraft, mert egyszerűen olyan íróink és költőink akadtak a felvilágosodás, majd a romantika korában, és később a XX. század elején, akiket viharos történelmünkből kifolyólag is jobban foglalkoztatták példának okáért a nagy nemzeti sorskérdések.

Már Sárközy Bence felvetette a „Düledék palota” utószavában[35], hogy a Vörösmarty-lírának vannak az angol romantikára és épp ezért a horror-irodalom kezdeteire emlékeztető vonásai. Egyik híres, korai, kisepikai költeményének, a Romnak a kerettörténete pedig egyenesen a kozmikus horrorra emlékeztet. Rom és Véd isten harcol a sivatagban, és Rom isten lesz az, aki a három kívánságot a hősnek felajánlja, és aki visszaveti a hőst a saját kárhozottságába. A magyar irodalomban megszokott nemzeti-politika szál és a Rom isten jelképezte kozmikus iszony és gonoszság itt szépen egybefonódik.

Összegezve: a lehetőség adott, hogy akár az alapoktól (folklór) kiindulva elsőként a kortárs és leendő írógenerációk, hasonlóan az angolszász gótikához hasonló kísértetes-boszorkányos horrorirodalmat hozzunk létre, és hagyni, hogy ez organikusan továbbfejlődjön más irányokba – vagy (ha már úgyis globalizált világban élünk), akár a Cthulhu-mítoszba is bekapcsolódva.

Esetleg, egy azzal párhuzamos, de jellegzetesen magyaros mitológiát alkossanak íróink: akár a Közép-Kelet-Európától sem idegen tragikus családi históriákba ágyazva.

 

---