A vámpír - Egy szó életrajza

Bevezetés

Dolgozatom tárgyául a vámpír szót választottam. Célom, hogy az olvasó előtt feltárjam az adott szó jelentését, történeti hátterét, a nyelvben és az irodalomban betöltött szerepét. Munkámat több pontra és alpontra osztottam, melyekben a szóhoz kötődő egy – egy témakört kívánok kifejteni így eljutván a szó kialakulásától napjainkban betöltött szerepéig. Kutatásomat a szó jelentésének meghatározásával kezdtem, majd vizsgálat alá vettem nyelvészeti szempontból. Hogy átfogó képet alkothassak róla, a néprajzot is segítségül hívtam. Munkámhoz nyelvészeti és irodalmi szótárakat, egyéb szakirodalmat és az internetet használtam fel forrásként, valamint egyes részeknél személyes tapasztalatokat vettem alapul (pl. szerepjátékosok nyelvhasználata).

Nincs olyan ember, aki számára ismeretlen lenne a vámpír kifejezés, Charles Nodier „a leguniverzálisabb babona”- ként tartja számon, s ahogyan Alexandre Dumas is megfogalmazta: „Bármerre járunk, mindenütt velünk tart.” Nap mint nap találkozhatunk vele a filmvásznon, a könyvespolcokon, a számítógép világában; mondhatni a romantika időszaka után, mintegy reneszánszát éli a vámpírkultusz.
Azonban tisztában vagyunk-e azzal, mit is rejt magában ez a szó? A legtöbben valószínűleg magabiztos mosollyal válaszolnák, hogy persze, és felderengne előttük egy sápadt bőrű, szikár, arisztokratikus alak, tűhegyes szemfogakkal és igéző, hideg tekintettel. Esetleg eszükbe jutna egy-két klisé fokhagymáról és karóról, azonban mélyebben belegondolva rá kellene ébredniük, hogy zavarba ejtően keveset tudnak a témáról.
Mindenekelőtt tisztáznunk kell a szó jelentését.

1.1.
A vámpír kifejezés nem csak a közhiedelemben élő vérszívó élőholtat jelöli, Dél- Amerikában honos egy denevérfaj (Vampyrus spectrum), melyet a korai telepesek vérrel táplálkozó bestiának tituláltak, s a legendákban szereplő démoni vérszívó után metaforikus névátvitellel vámpírnak nevezték el. Minderre azonban csak rút külleme, fülsértő hangja és éjszakai életmódja adhatott okot, hiszen étrendjében kizárólag rovarok és gyümölcsök szerepelnek. Valóban élnek ezen a területen vérszopó denevérek is, ám ezek csak a legritkább esetekben táplálkoznak emberekből, és az általuk ejtett seb is teljesen ártalmatlan. Éjszakai portyáik „áldozatául” nagyobb emlősök, például tehenek esnek, amelyeken mindössze kisebb sérüléseket ejtenek. A denevérek alakja azonban összefonódott a sötét erők képével, s még a középkori ábrázolásokon is a gonosz, ördögi lények denevérszárnyakon röpülnek, míg az angyalok galambszárnyakon szállnak a magasba.

1.2.
A vámpír kifejezés egyik modernebb jelentése olyan nőkre utal, akik elcsábítják, majd könyörtelenül kihasználják, s tönkreteszik a férfi nem képviselőit, „erotikus megjelenésével a szenvedélyeket felkorbácsoló, de józan, hidegen számító nőtípus”. (Bakos Ferenc 2002. Idegenszavak és kifejezések szótára. Budapest) Ezt a jelentésváltozatot a tótfalusi-féle etimológiai szótár is külön tárgyalja, a vamp címszó alatt. A szó rövidült formában van jelen az angol nyelvben is, a vampire ’vámpír’ csonkult formájaként. Ez a magyarban még kevéssé terjedt el, ám ebben a formában vemp írásmódban is használják, mely az angol kiejtésre utal.
A vámpírsággal összefonódó erotikus töltés a XIX. század folyamán erősödött fel igazán. Jó példa erre Bram Stoker Drakula című műve, melyben a gróf várában raboskodó Johnatan Harkert, három vamp kísérti meg: „Mind a háromnak ragyogóan fehér fogai voltak, melyek úgy villantak elő érzéki ajkaik mögül, mint rubinok közül a gyöngy. Volt bennük valami nyugtalanító, valami vonzó, de ugyanakkor halálosan fenyegető. A szívem mélyén égető bűnös vágy ébredt, hogy bárcsak azok a bűnös ajkak megcsókolnának (…)” (Bram Stoker: Drakula); a történet folyamán Lucy Westenra is a gróf áldozata lesz, s az életében ártatlan leány, buja, ledér vamp formájában, „Véresőhölgy”ként tér vissza a halálból. Azonban a vérszívó nő alakja ettől sokkal messzebbre vezethető vissza: már az ókori Rómában is ismeretesek voltak a lamiae-k, akik „éjjel járó asszonyok vagy inkább asszonyi képben éjjel rettegtető ördögök” (Élet és Irodalom 2005. 49. évfolyam, 18.) voltak.

1.3.
A vámpír kifejezés jelzői alakban is használatos. Ez esetben vérszopóként, másokon élősködő személyként értelmezendő.

1.4.
Végül elérkeztünk a szó legelterjedtebb jelentéséhez. A különféle források a legszínesebb definíciókkal látnak el minket e téren, az alapvető vonások azonban mindenhol megegyeznek: olyan halott, aki az éj leple alatt kiszáll sírjából, s az –többnyire alvó– emberek vérét szívja.
I. Muslea és O. Brilla romániai folklórgyűjteménye szerint az alábbi meghatározás él a nép körében: A vámpír az a rossz ember, akit a föld nem fogad be.
A legérdekesebb definíciókkal az irodalom szolgál:
„Nem élők. Az élők hátborzongató utánzatai” (Anne Rice 2001. A kárhozottak királynője)
„Mi a halál vagyunk, ma chérie, és a halál a végső válasz.”
„Mi látomás vagyunk, kinyilatkoztatás nélkül. Csoda vagyunk, jelentés nélkül.” ekképpen definiálják magukat Anne Rice vámpírjai, a Vámpírkrónikák hősei.
„Vámpírokról és vérszopókról: Lidércfélék, démonok és hullák, akik felfalják saját húsukat. Élőhalottak, akik éjszaka kísértenek, és farkasemberek, fejszével vércsapolók” hangzik el a Nosferatuban.

1. 4. 2.
A Magyar Néprajzi Lexikon a következőképpen mutatja be a vámpírt: „az európai néphit szerint a sírból feljáró → kísértet, amely az élők vérét szívja, esetleg halálukat is okozhatja. A szomszéd népek egy részénél élő hiedelem. A mai magyar → népi hitvilágban jóformán ismeretlen, holott a vámpírokba vetett hit egyik középpontjának – tévesen – Mo.-ot tartják. A 18. sz.-ban Mo.-on több vámpírper volt, amelyek egész Európában nagy feltűnést keltettek. Ma a magyar néphitben a vámpírhoz hasonló lény a nora, melyet a Sajó és a Tisza közötti háromszög lakossága ismer, feltehetően a szomszédos szlovákság hasonló hiedelmeinek hatásaként. Vagy a kereszteletlenül elhunyt gyermekből, vagy a kétszer, háromszor megkereszteltből lesz: éjjel az alvót megnyomja és megszopja a mellét; tejet, ritkábban vért szív, amit izzó parázsba hány és pogácsát süt belőle. Akihez járt, egyre soványodott, s végül olyan lett, mint a madzag. A megdagadt mellbimbót fokhagymával megnyomják (háromszor), megkeresztezik, vöröshagymával megdörzsölik, embertrágyával megkenik, gatyamadzaggal elkötik, tömjénnel megfüstölik; szenteltvízzel meghintik a mellét, a szobát; szentelt gyertyát égetnek, kilincsre szentelt olvasót kötnek, böjtölnek. Ha sírni hallják, „keresztelő inget”, kapcát dobnak felé. Nevének indoeurópai megfelelői: szlovák, délszláv mora; szlovák, lengyel zmora; bolgár mora, mura; román moroiu; ófelnémet mara; német Mahr; óangol mara.”

A vámpír eredete

2.1.
A vampirizmus, mint néphit több ezer éves múltra tekint vissza. Bár egyes tézisek magyar gyökerekből származtatják, a szónak nincsenek magyar vonatkozásai. Hazánkban a német sajtó révén vált ismertté, amikor 1725-ben, illetve 1732-ben egy-egy vámpír esetéről számoltak be.
Nemzetközi szó, mely szinte mindenhol hasonló alakban jelenik meg (német Vampir, angol vampire, olasz vampiro, horvát-szerb vampir), eredete azonban a szakemberek körében is vitatott, etimológiája rendkívül bonyolult. Feltételezések szerint szláv eredetű. XVII. század eleji francia és olasz etimológiai szótárak a szerbből eredeztetik. Valószínűleg a horvát-szerbből terjedt el, az ąpyr [upir] ’vámpír, vérszopó kísértet, denevér’ alakból. Ez annak a hősnek az emlékét őrzi, akit elevenen nyelt el a föld. A bolgár Бanup [vapir], váper, lepír; az orosz уnыpь [upirj], a cseh upir, a lengyel wapiret és upior, a kárpát-ukrán opiri, upiri, az észak-görög vampirasz formák is a szláv eredetet támasztják alá. „A szláv nyelvterületeken a »vampir« elnevezés az elsődleges, az »upiór« keleti szláv jövevényszó a lengyel nyelvben.”(J. Sterzelczky: Mity, podonia i wierzenia dawnych Slowian. Poznan, 1998. 220. o.) Egyes források a görög netopir-ből származtatják, Hinrich Kunstmann is egy görög hérosz, Amphiaráosz nevére vezeti vissza, megint mások a török uber ’boszorkány’ szóból eredeztetik.
Az upir 1047-ben tűnik fel először egy iratban, mely gonosz vámpírként, azaz Upir Lichyként hivatkozik az orosz hercegre.
A jezsuita Jerzy Gengella a XVIII. század derekán írott értekezésében többek között arról elmélkedett, hogy miért mozoghatnak a holttestek. Erre több magyarországi, illetve ukrajnai példát hozott fel, melyek életre kelt halottakról szóltak, s melyekben Upier és Upierzycaként említi őket, majd megmagyarázza nevük eredetét: „az upier vagy upierzyca nyilván a tollról (pierze) kapta a nevét, mert olyan gyorsan suhan, mintha tolla és szárnya lenne” (Nowe Ateny albo Akademia weszelkiej sciencyi pelna, na rózne tytuly jak na Classes podzielona, Madrym dla memorialu, Idiotom dla nauki, Politykom dla praktyki, Melancholikom dla rozrywki erygowana… przez ksiedza Benedykta Chmielowskiego. Kraków, 1966. 140. o.) Ezen tézis ellen Berwiński lépett fel, szerinte ugyanis „ez a levezetés erőltetett és hamis, mert a vámpír sehol sem jelent meg madár képében vagy tollas alakban. Lindét [aki szintén elfogadta ezt az etimológiát] itt egyszerűen megtévesztette a hangzás teljesen véletlenszerű hasonlósága.” (R. W. Berwiński: Studia… 42. o.)
Aleksander Brückner azonban úgy vélekedett, hogy „hajdani íróink helyesen vezették le az upier és az upierzyca alakot a tollból, bár téves magyarázatot adtak erre, mert az upyr’ vagy a (bolgár) (w)ąpyr alakban ugyanaz a pyr szerepel, mint a dnevér (nietoperz) egykori nietopyrz alakjában: a ’repülni’ jelentésű per-tőből ered; a wampir kezdetben hosszú, éles csőrű éjszakai madár képében jelent meg, és kiszívta az áldozat vérét (»vörös, mint a vámpír«)” (A. Brückner: Slownik etymologiczny jenzyka polskiego. Kraków, é. N. 594. o.) Ezen teremtmények hatására ábrázolták a későbbiekben szárnyakkal a vámpírokat.

Itt felmerül annak ténye, hogy a korai démon, boszorkány, vámpír és farkasember nézetek mily mértékben összefonódtak és hatottak egymásra, melyek ismerete szükséges az etimológiai háttér feltárásához. A fent említett idézetben például a striga- és vámpírképzetek összemosódásának lehetünk tanúi. Brückner véleménye az, hogy a vámpírság ősrégi babonás hiedelem, s szerinte már magából a szóból is következtetni lehet rá, hogy nem szláv, hanem antik római eredetű. Ezt azzal igyekszik alátámasztani, hogy a strix, strigis, strigoi baglyot, halálmadarat jelent, ebben az alakban jelennek meg a vérszívó démoni kísértetek. A strigoi az Európa-szerte ismert striga kifejezés egyik változata, mely Dömötör Tekla szerint egyaránt jelölhet vámpírt s boszorkányt. A strigoinak két típusát különböztethetjük meg, az élőt és holtat. Előbbi varázsló, lidérc, boszorkány illetve ló-, farkas, vaddisznóember lehet, de akár a priculit (lásd lentebb) is ide számíthatjuk. A lidérc a magyar néphit szerint „hazajáró halott, aki halálra szereti áldozatát, ez kapta az incubus vagy succubus latin nevet” (Sz. Farkas Jenő 1989. Drakula vajda históriája. Budapest) Ipolyi Arnold 1854-ben megjelent Magyar Mythologia című művében olyan lidércről is tesz említést, aki vérrel is táplálkozik. A lidérc egyébként tájszólásban lüdvérc, ludvérc és iglice alakban is használatos. A holt strigoi fedi a vámpír fogalmát, a valós és természetfeletti világ közötti átmeneti lényt. Ebben az alakban jelenik meg a román nyelvben is, és egyéb vámpírszavak sem tartalmazzák az upir szótőt: strigoi, moroi, priculici, nălucă, duh, arătere, stafie. A moroi magyar földön sem ismeretlen fogalom, bár nálunk inkább mora alakban használatos. Ez az éjjeli boszorkányoknak egy olyan típusa, amely az alvó ember mellkasára ülve „megnyomja” azt. Egyes vidékeken halott ember lelke, máshol élő, aki éjszaka testét elhagyva, vagy állat (pl. fekete macska) alakját öltve látogatja meg áldozatát. Az antik Görögországban bizonyos empúszák töltötték be a strigoi szerepét. A vámpírok előképei közé vehetjük a lamiákat is, akik gyermekeket raboltak el. Ez a szó több nyelven még napjainkban is vámpírt, vérszopót jelent. A közel-keleten gúl néven jelennek meg hasonló lények.

Az első magyar nyelvemlék a vámpírokról 1794-ből való, miszerint: „Vampierok…az eleven embereknek véreket sopták” (NytudÉrt. 71. sz. 83). Bár Tessedik Sámuel írja a vámpírokról már 1786-ban: „Régen úgy tartották, hogy a sírbul fel-fel támadtak és az eleven embereknek véreket szopták.” 1799-ben már, mint Vampir, Vámpir (Fábián J.: Term. Hist. 408: Nsz.) szerepel. Jókai használta a szót 1872-ben, a mai alakjában, mint vámpír. A vamp kifejezés először 1882-ben tűnik föl „démoni nő; vamp” (Tóth L.: Méhek 82: Nsz).
Napjainkban általánosan elterjedt kifejezéssé vált, szóösszetételek formájában is megjelenik: vámpírmítosz, vámpírfog, vámpírszomj, vámpírtermészet, vámpírirodalom.
Legújabb kifejezés a vámpirológia, mely a vámpírokkal foglalkozó tudományágat jelöli.
A vámpírizmus szó, a vámpírokkal kapcsolatos tevékenységekre utal, vámpirizálni annyi, mint vámpírrá tenni.
Viszonylag modern eredetű az energiavámpír kifejezés, melyet azokra a személyekre használnak, akik mások energiájából „táplálkoznak”.
Szinonimái: vérszívó, vérszopó, éji lidérc.
Szólásokban, közmondásokban ritkán jelentkezik, ezek is modern eredetűek:
„Szívtunk, mint Drakula.”
„Ne szívd a vérem, mint egy vámpír.”
„Bujkál, mint denevér a nap elől.”
„Fogd be a szád, mert jön a vámpír és megeszen.”- Moldvai Prut járásbeli szólásmondás.
Sajátos vámpír nyelvhasználattal rendelkeznek a szerepjátékosok, melyeket kívülállók többnyire nem tudnak értelmezni. Szaknyelvezetükben a „csók” a vérszívást, az „ölelés” a vámpírrá tevést, a „vérvirág” egy másik vámpír vérének teljes kiszívását, az „uzsi” a halandó prédát, a „drakulázás” a teátrális, amolyan Lugosi Bélás viselkedést jelenti.
Saját szólásaik is vannak:
„Ha a kereszt hegyes, keress menedéket.”
„Ha meg akarsz szabadulni egy ellenségtől, éld túl!”
„A bosszú akkor a legjobb, ha a vér még forró.”
„Ne legyen barátod a költők közt, túl sokat énekelnek rólad.”

A vámpírmítoszok

2. 2.
A vámpírmítosz legősibb hiedelmeink közé sorolható. Már az ókori világban sem volt ismeretlen a vérszívó rémalakok, vérre szomjazó istenségek képe. A legenda eredete azonban épp oly titokzatos, mint a kifejezésé. Kialakulása európai jelenség, ám előképei a Föld legkülönbözőbb népeinél is fellelhetők. A legáltalánosabb tézis szerint a Balkán, illetve a keleti szláv népek vidékei tekinthetők az „őshazának”, s a mítosz elterjedése a középkorra datálható, ekkoriban születtek ugyanis az első hivatalos beszámolók vámpír esetekről. Mickiewicz egyértelműen a szlávoktól eredezteti a vámpírhitet. A néprajz és kultúrtörténet a szerbek, horvátok, ukránok, ruszinok, románok hiedelemvilágából származtatja, a földrajzi közelség és történelmi események miatt azonban a vámpírok világa a történelmi Magyarországgal, azon belül is Erdéllyel fonódott össze, köszönhetően Drakulának.
A vámpírmítosz három hiedelemvilágból eredeztethető:

2. 2. 1. Halottkultuszok
Jellegzetes motívuma a népi hiedelemvilágnak, hogy egyes halottak sírjaikból kikelve meglátogatják szeretteiket (halottaknapi hiedelmek), vagy éppen bosszút állnak azokon, akik életükben vagy holtukban ártottak nekik. Ezt a visszatérést eleinte csak szellemi formában képzelték el, később kialakult az a nézet, hogy bizonyos esetekben a test is képes a halottak világából visszajárni.
A vámpírok is ide sorolhatók, lényük nem képes teljesen meghalni, ezért szellemük nem hagyja el testüket, így mások vérén kell fenntartaniuk átkozott létüket. Maria Janion A vámpír című könyvében így fejti ki a halál és a vámpírok kapcsolatát: „… a vámpírokról szóló elbeszélés az emberiség alternatív történetét alkotja, s ebben sajátos értelmezést kap a halál és a feltámadás.”

2. 2. 2. A vér mítosza:
Ez a mítosz egészen a vadásztársadalmakig vezethető vissza. A vér az élet forrása és fenntartója, ennél fogva úgy hitték, hogy mások vérének elfogyasztásával növelhetik saját életerejüket, meghosszabbíthatják életüket. Számos rituálé kapcsolódik ezen misztikus testnedvhez, elég ha a Bibliára gondolunk, az utolsó vacsora alkalmával elfogyasztott borra, mely Krisztus vérét testesíti meg mindmáig a hívők szemében „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára” (Mt 26,27–29); de itt említhetjük meg ősapáink vérszerződését is, vagy a zsidó kultúrát, ahol nem fogyaszthatóak azok az ételek melyek, egy csepp vért is tartalmaznak. Az Odüsszeiában is megjelenik a vér motívuma, amikor a főhős tejet, mézet, bort és lisztet kever össze, hogy kapcsolatba léphessen a holtakkal. Oscar Milosz alkímiai értekezésében az Ars magnaban így ír a vérről: A vér elsőrangú anyag képes minket átalakítani, mert nem más, mint a bölcsek köve.
A vér és az életerő eggyé vált az emberek szemében, –„a testnek élete a vérben van” (3Móz 17,11)– ezért minden olyan lény, mely emberi vérrel táplálkozott, démonivá lett.
„A vámpír az élők véréből merít erőt az éjszakai élethez, ez megfeleltethető a híveknek testét és vérét áldozó Krisztusról alkotott keresztény mítosz pogány változatának.” (René Prédal: Le cinéma fantastique. Paris, 1970. 89. o.) Dömötör Tekla szerint azonban a vér kultusza nem közvetlen előzménye a vámpírhitnek, csupán motívumegyezésről van szó.

2. 2. 3. A sötétség mítosza:
Az embereket mindmáig az ismeretlentől való ősi félelem uralja, melyet a korai időkben legerősebben az éjszaka testesített meg. Már az ókori világkép is élesen különválasztja a termékenységet, életet szimbolizáló fényt és a gonoszt, a pusztító erőket, halált megtestesítő sötétséget. A középkori ember szemében a sötétség a sátáni szimbóluma lett, a Gonosz annak ura, s az ő démoni erőivel van benépesítve, akik éjszaka űzik gonosz varázslataikat, praktikáikat, különösen éjféltájban.
A középkori kereszténység a szörnyeket három csoportra osztotta:
1) Eleve túlvilági lények
2) Átmeneti lények, akik a túlvilágról testi valójukban képesek visszatérni
3) Olyan evilági szörnyek, melyek emberi alakváltozásból jönnek létre

A vámpírok bemutatása

3.
Eleinte a vámpírok szellemalakban jelentek meg, azonban a XVII- XVIII. századra egyértelműen emberi alakot öltöttek, de továbbra is képesek voltak alakváltoztatásokra, főleg denevér és farkas képében. Ám a farkassá változott vámpír nem összetévesztendő a farkasemberrel. Ahogyan az etimológiai vizsgálatánál is láthattuk, a vámpírmítosz szoros összefüggésben áll más éjszakai lények mítoszával. Ezek közé tartozik a farkasember is. Pócs Éva így ír róluk: „ A werwolf („emberfarkas”) hiedelmek alapja az állat-alteregó, a testből (transzban) távozó hasonmás állattá változása… Az emberfarkas voltaképpen archaikus félig ember, félig állat átmeneti lény. A morához hasonlóan a werwolf is kettős lény: élő és holt változatai, valamint Közép- Európa sok helyén (a magyarságnál is) „küldött farkas”-ként önállósult segítőszellemk változatai is léteznek.” A farkassá változó embereket három típusba sorolhatjuk. Elsők a farkasemberek vagy lupinok, akik nevüket a latin lupus kifejezésről kapták. Szerepük a termékenységi rítusokban van: harcban állnak a boszorkányokkal, és a termés védelme érdekében az év bizonyos éjszakáin megvívnak velük. Másik típus a prikolics, aki kutya képében jelenik meg, mely elpusztítja a többi kutyát. Fő alakja a sárga kutya, de képes farkas, macska, béka alakját is fölvenni. A legismertebb típus a vérfarkasoké, akik szintén farkassá változó emberek, ám ők nem önszántukból, hanem a telihold hatására öltenek állati alakot. A vallási rítusok farkasember képzetei azonban nem azonosíthatóak a lycantropiával. A vérfarkasok a vámpírok ősi ellenségei, gyakran alávetettjei. Anne Rice műveiben ez szimbolikusan jelenik meg, Lestat farkas vadászataival.
A romantika időszakában a fent említett emberfarkas típusok összeolvadtak.

Gyakori legenda az is, „hogy a vámpírok eredetileg nem emberi, hanem denevér formájában jelentek meg a Földön. Ezek a vámpírok idegen, gonosz világból jött szörnyek voltak, akik a természetben is megtalálható denevérek képét öltötték magukra, és ezzel sikerült elrejtőzniük a földi halandók kíváncsi szemei elől. A külső világból érkezett denevérek, vagyis vámpírok nagyok voltak, ám rendkívül vékonyak, repülés közben úgy néztek ki, mint ahogyan a földi denevérek, de miután leszálltak, a felhajtható szárnyaik pont olyannak látszottak, mint a kinyújtott emberi karok. Nagy, kidülledt vörös szemeik a vér színét mutatták, szőrtelen és sápadt pofájuk pedig a halott emberek viaszos ábrázatát vette föl. Azért választották – a hiedelmek szerint - tehát az önmagukat szolgáló, idegenségüket leplezni igyekvő vámpírok a denevérek alakját földi megjelenésük számára, mert a denevérek az alkonyati fényben nagyon hasonlítanak az emberekre.” (Pivárcsi István 2003. Drakulagróf és társai- Nagy vámpírkönyv)

Az irodalomban gyakorta jelenítik meg az első vámpír születését úgy, hogy bosszúból lepaktált az ördöggel, vagy valamely olyan cselekedetet követett el, melynek büntetése a vámpírlét lett. Anne Rice: Lestat, a vámpír című művében véletlenként emlegeti a vámpírok születését: az ókori Egyiptom kezdeti időszakában az uralkodó pár egy megszállt házból igyekezett elűzni a démonokat, amikor merénylet áldozataivá váltak. Árulóik számtalan késszúrással próbálták megölni őket. A testükön tátongó sebeken a démonok a vérükbe költöztek, így váltak vámpírrá.
Az ókori Egyiptomra bár nem jellemző a vámpírokba vetett hit, mégis megjelenik a vérivás motívuma (Szahmet istennőnél, az egyiptom elpusztításáról szóló legendában).
A vámpírokat a népi hiedelemvilágban főleg rémséges külsővel ábrázolják, s gyakran a közösség elhunytjai közül kerültek ki. A romantika azonban jelentős változást hozott a vámpírokról kialakult képet illetően. Saját ideáikhoz igazítván, nemesi származásúakká emelték őket, méltóságteljes megjelenésű, nyugodt természetű, hideg szemű és megközelíthetetlen lénnyé váltak. Szívélyes, rendkívül finom modorúak az emberekkel, ám távolságtartóak. A romantika vámpírja tökéletesen emberszerű, egyedül sápadt bőre, hegyes szemfogai, ragyogó szemei és -bizonyos íróknál- denevérszerű, hegyes füle árulkodhat nem emberi voltáról. Anne Rice műveiben a vámpírok üvegkörme a legfeltűnőbb ismertetőjegyük (a karmok más íróknál is megjelennek). A vámpírok a tökéletes szépség megtestesítőivé váltak.

Védekezés a vámpírok ellen

3.1
A folklórban legelterjedtebb módszer a fokhagyma. Ez a hagymaféle rendkívül kedvező élettani hatásokkal bír, vértisztító, és számos egyéb jótékony hatása van, főleg a vérre, ezen kívül a régi időkben úgy vélték felfrissíti az életenergiákat. Nem csak ezért volt azonban kedvelt a nép körében. Hitük szerint erős illóolaja, az allicin, távol tartja a vérszívókat, ártó lényeket.
Mivel a vámpírok istentelen, démoni lények, félik a vallásos jelképeket, elsősorban a feszületet, de már Mária és Jézus nevének kimondása is hatásos fegyver lehet, nem is beszélve a szentelt vízről.
A vámpírok az éjszaka gyermekei, a sötétségen való létre kárhoztatottak, ezért a napfény azonnal megsemmisíti őket. Ehhez kötődik az a romantikus nézet, hogy egy fiatal, ártatlan nő önfeláldozása is végezhet a sötét lénnyel, Itt nem csak az ártatlanság győzedelmeskedik a gonosz fölött, hanem a hajnalhasadás is.
Újabb népszerű fegyver a vámpír szívébe döfött karó. Eredendően arra volt hivatott, hogy a koporsó aljához szögezze a vámpírt. Ez napjainkra sok történetben ezüst karóra módosult, de az ezüst fegyver csak a vérfarkas elpusztításának feltétele, a korai vámpír mítoszokban bármilyen anyagú cövek hasznosan működött.
Számos esetben fordult elő, hogy ha egy holttestről azt feltételezték vámpírként kísért éjszakánként, kihantolták s a testet karóval szúrták át, vagy elégették azt, esetleg eltávolították a fejét. Ilyesforma halottgyalázási módok még napjainkban is előfordulnak Románia és a balkán kisebb, eldugottabb falvaiban.

Híres vámpírok

3.2.1 - Drakula
A legismertebb vámpírként Drakulát tarthatjuk számon. Az 1428/29-ben született III. Vlad, Bram stoker regényének köszönhetően vált közismerté. Apja II. Vlad az 1408-ban alapult magyarországi Sárkányos-rend tagja lett. Rangját büszkén viselte, ezért nevei közé felvette a Dracult, valamint címerébe is beillesztette a sárkányt. Drakula néven azonban mégis fia III. Vlad vált ismerté. Életében a Tepes "karóbahúzó" jelzőt ragasztották neve mellé, hiszen ez volt kedvenc kivégzési módja. A regénnyel ellentétben nem gróf, hanem vajda volt, kinek szerepe ambivalens a havasalföldi, erdélyi körökben. Hősies harcokat folytatott a törökkel, ezért nemzeti hősként, tisztes keresztényként tartották számon. Azonban kegyetlen hajlamai rettegetté tették. A legválasztékosabb kínzási eszközökkel élt. Nem csoda hát, hogy halála után nem sokkal elindult róla a vámpírságáról szóló monda. Már a XV. Század második felében több nagy német kereskedővárosban brosúrák jelennek meg róla. A lübecki kiadás egyetlen példánya az Országos Széchenyi Könyvtárban található. Nem tisztázott az sem, hogyan került apja címe, a Dracul, III. Vlad neve mellé. Bizonyos források úgy magyarázzák ez a latin "sárkány" kifejezésből származik. Mások szerint nem a Sárkányos- rendre utal, hanem gúnynévként ragasztották rá, ugyanis romániában a "drac" szó ördögöt jelent, a hozzáillesztett "ul" szócska pedig a határozott névelőt jelöli. A kutatók szerint II. Vlad ezt a török és magyar hatalmakat, egymás ellen ördögi módon kijátszó politikája kapcsán érdemelte ki. Ugyanakkor a középkori felfogásban a sárkány is az ördög egyik szimbólumának számított.

3.2.2 Báthory Erzsébet
Mindenképp említésre szorul az 1560-ban született Báthory Erzsébet, akit az utókor a csejtei rém néven ismerhet. Báthory György leányáról van szó, aki férje Nádasdy Ferenc, a híres „Erős Fekete bég” halála után visszavonult csejtei várába és a társasági élettől elzárkózó életmódot folytatott. Ez az akkori nép körében pletykák kialakulását vonta maga után, amik szerint várában a szolgák egymás után tűnnek el. Erre a pontot Thurzó György nádor tette fel, 1610. december 29-én, amikor is fegyvereivel rontott rá Erzsébetre és megvádolta több, mint 600 ártatlan leány megkínzásával, csonkításával és meggyilkolásával. Thurzó II. Mátyás engedélye nélkül folytatta le a pert, melyben Erzsébetet bűnösnek találták s a csejtei vár egyik szobájába befalazták. A kegyetlenkedéseiről, vérfürdőiről, orgiáiról terjedő hírek azonban a kutatások szerint csak koholt vádak. A történészek szerint semmilyen bizonyíték sincs ezekre.

4. Vámpírok az irodalomban
Az irodalom a XVIII. században kezdte felfedezni a vámpírt, mint műve tárgyát. Az első modern vámpírköltemény 1748-ban jelent meg, Der Vampir címmel. A vámpír téma első irodalmi feldolgozásának azonban Goethe: A korinthusi menyasszony című 1797-ben írott balladáját tekintik. A romantika és az azt megelőző gótikus irodalom egyre gyakrabban teszi művei hősévé illetve antihősévé a vérszívó bestiákat.
A következő jelentősebb vámpírkönyv John Polidori tollából fakad, melyet 1816-ban írt a Genfi-tó partján. Ekkor született Mary Shelley: Frankenstein című híressé vált műve is. Számos jelentős vers, regény, novella született a XIX. században ám a legnagyobb sikert az ír származású Bram Stoker: Drakula című, 1897-es munkája aratta. Stoker a magyar orientalista, Vámbéry Ármin, kelet-európai folklórról tartott előadásának hatására kapott ihletet Drakula történetének megírásához. Nagy hatással volt rá ezen kívül Coleridge: Christabel című verse és a Silvero Palma által szerzett, I Vampiri című opera. A regény nem várt vámpír-őrületet indított el európa- és világszerte. 1913-ban még egyszer hozzányúlt a témához, ekkor jelent meg Drakula vendége című regénye, ez azonban nem aratott széles körű sikert. A Drakulát 42 országban, 22 nyelvre fordították le, magyarul először 1898-ban jelent meg, Rákosi Jenő Budapesti Hírlap Újságvállalata gondozásában. 1933-ban Bartos Tibor újra fordította.
A 20. század elején a vámpír kevésbé tartozott az irodalom kedvelt alakjai közé, bár akadtak írók akiket megragadott. Közéjük tartozott Baudelaire is. Az újabb áttörés a 80-as évek közepén történt, mikor Anne Rice megjelentette Vámpírkrónikák, majd az Új vámpírtörténetek című novella sorozatait. A Krónikák első novelláját az Interjú a vámpírral-t nagy sikerrel vászonra is vitték. A modernkor „vámpírőrültjei”re Anne Rice világa jelentős mértékű hatást gyakorol. Először írt a vámpírok szemszögéből, s nem a vámpírvadászokéból. Megreformálta a korábbi vámpírvilág szabályait, eltüntette a karót, a feszületet, a vallási jelképeket, Anne Rice világában a vámpíroknak van tükörképük, ám nélkülözhetetlen számukra a koporsó, és a vér. Ezen világ vámpírjai emberszerűek, filozofikusak, művészek, megőrzik régi személyiségjegyeiket, nem válnak vérre szomjazó gyilkos szörnyeteggé.
Magyar vonatkozásban is találkozhatunk vámpírokkal az irodalomban, például Babits Mihály: Vérivó leányok című versében.

4. 1. Vámpírok a filmvásznon
A mozgókép megjelenésével a vámpírok is helyet kaptak a filmvásznon. Első vámpírfilmként a 1922-ben bemutatott Nosferatut tartják számon. Azonban egy évvel korábban 1921-ben Lajthay Károly magyar filmrendező is készített egy Drakula- filmet, a Drakula halálát.
A leglegendásabb alkotás, azonban mindmáig az 1930-as, melynek főszerepét Lugosi Béla játszotta, aki zseniális alakításával etalonná vált. 1931-ben, a hangos film megjelenésével Boris Karloff és Lugosi Béla főszereplésével újra forgatták a Frankensteint és a Drakulát.
A 40-es évektől megjelent a vámpírparódia is a mozikban, melyek közül a legismertebb az 1967-ben forgatott Vámpírok bálja, amelynek színházi adaptációját 2007 nyarától Magyarországon is játsszák rendkívül nagy sikerrel. 1979-ben Werner Herzog újraforgatta a Nosferatu című filmet, s ezzel egy időre a vámpírok eltűntek a filmvásznról. Drakula történetének sikeres újradolgozása hosszú ideig váratott magára, 1992-ben Francis Ford Coppola: Bram Stoker’s Dracula című filmjével újra a köztudatba hozta a történetet.
Persze a végtelenségig sorolhatnánk a sikeres és kevésbé sikeres vámpírfilmek tömkelegét (Van Helsing, Penge trilógia, Underworld stb…).

5. Vámpírok napjainkban
A 90-es évektől a vámpírok ismét mindennapjaink részesei lettek. Szerepjátékok, filmfeldolgozások, irodalmi alkotások, számítógépes játékok százai állnak rendelkezésünkre. Sajátos csoportosulások, szubkultúrák, szerepjátékosok rendeződnek a téma köré, egyedi „vámpír nyelvezettel”, mely leginkább a szerepjátékosoknál figyelhető meg. A 80-as évek dark/goth mozgalmának fénykorában zenekarok megihletőivé váltak a vámpírok, gondoljunk csak a Bauhaus: Bela Lugosi’s dead (Lugosi Béla halott) című legendás dalára, vagy a Bathory nevezetű együttesre.

A vámpírok az emberi kultúra szerves részét képezik. A velük kapcsolatos kifejezések mindörökké halhatatlan elemei lesznek az emberi társadalom nyelvezetének. Bármely részén is említsük meg a világnak, mindenütt ugyanolyan hatással bír, ugyanazt a képet idézi fel mindnyájunk előtt, a borzongató, mégis csodálatra méltó vérivó éjszakai teremtményét. Bár a kép az adott korszak igényeinek megfelelően finom változásokon esik át, mögöttes jelentéstartalma sohasem változik. Jelen korunkban körbepillantva arra következtethetünk, hogy a vámpírokkal kapcsolatos kifejezések tárháza egyre bővülni fog. Már napjainkban is jóval többet jelent a vámpír egy archaikus rémnél. A szó szimbólumává vált számos az emberben megbúvó, de el nem érhető vágynak. Dolgozatomat a Vámpírok bálja című musical fináléjának néhány sorával zárnám: