Dorog történetét sokáig a szén és a bánya határozta meg. A város múltjának ez a rétege a temetőben is tovább él: a régi sírkövek, bányászcsaládok nevei és a kopott feliratok mögött egy olyan világ emléke húzódik meg, amelynek nyomai lassan eltűnnek a városból.
A dorogi temető nem monumentális sírkert, és éppen ettől van sajátos hangulata. Nincsenek itt nagy mauzóleumok vagy látványos síremlékek, inkább a hétköznapi elmúlás csendje uralkodik. Régi, megfakult fényképek, mohás kövek, rozsdás keresztek és gondosan ápolt sírok váltják egymást. A régebbi parcellák között sétálva különösen erősen érzékelhető az idő múlása: sok név mögött már nincs, aki ismerje a történetet.
A bányászati múlt különös jelentőséget ad ennek a csendnek. Ami egykor a föld mélyén történt, itt végül ugyanabba a földbe tér vissza. A szénporos iparváros és a temető között így szinte természetes kapcsolat alakul ki: Dorog története valahol a felszín alatt kezdődött, és itt, a sírok között ér véget.
A temető nem a látványosságok miatt érdemel figyelmet. Inkább azért, mert csendesen őriz egy eltűnő várost – nevekkel, évszámokkal és néhány lassan olvashatatlanná váló arccal.
