2010 nyarán már másodszor jártam a milánói "monumentális" temetőben, de biztos nem utoljára. Az 1866-ban megnyitott, leginkább szoborparknak tűnő temetőben ugyanis rengeteg a látnivaló (és nem utolsósorban a zajos, folyton pörgő észak-olasz iparváros egyik csendes oázisa).
A sírok zsúfoltsága, a zöld felületek hiánya persze csökkenti a romantikus jelleget, itt nincsenek árnyas fák alatt megbúvó, az időjárás által megtépázott angyalok vagy épp mohával benőtt kelta keresztek. Helyette viszont - lévén hogy az olasz társadalom krémje nyugszik itt: iparmágnás családok, politikusok és művészek - van temérdek sírbolt és szobor. A legmegrázóbb talán a 16 évesen elhunyt Zaira Brivio síremléke, melyen a halálos ágyán fekvő lányt egy kétségbeesett angyal öleli át, szárnyát kínálva fel vánkosként, közben pedig elfedve saját szemét, hisz maga sem bírja a szenvedést végignézni. De az örök nyugalomban is egymás felé forduló, egymás kezét fogó, végtelen együttlétbe kövült szerelmespárt ábrázoló sír mellett is nehéz száraz szemmel elmenni.
